Posted by Fábián András
>Nem szeretek és nem is szoktam nekrológot írni. Nem járok temetésekre. Nem vonz a temetők csendje. A dolgoknak megvan a maguk rendje és ideje. Mondhatnánk, nem szoktunk reggel vacsorázni. Van azonban, hogy mégsem térhetünk ki, és szembe kell nézni a halállal. Az ember csak lehajtja a fejét, ha azt hallja, hogy egy fiatal ember már nincs többé. Ismeretlenül is elszorul a torka, ha egy kicsi gyerek vész el a világ számára. Keserűen keresi, kutatja magában a magyarázatot, hogy miért?!
Ha olyan ember megy el, akihez az életed egy fontos fordulópontja kötődik, akkor meg csak ülsz, nézel magad elé és ráébredsz, hogy csillagászati méretekkel nőtt meg az űr körülötted és benned.
Dinnyés József daltulajdonos elment. 72 éves volt. Kellett-e, vagy nem kellett, nem tudom. Nincs is már semmi jelentősége. Jelentősége annak van, és ez már az én életemben meg is marad, hogy 1970-ben Dinnyés örökre bevéste magát a családunk emlékkönyvékbe.
Itt most egy személyes történet következik.
16 éves múltam, évek óta reménytelenül szerelmes egy lányba, aki a negyediken lakott. Mi meg a másodikon. Még nem voltam 14, amikor abba a házba költöztünk, ahol ő született. Én épp a csengőt szereltem (mert már akkor is értettem mindenhez is) amikor nyílt a lépcsőházi ajtó, és kilépett rajta egy hosszúhajú kislány. A barátnőjéhez igyekezett, s miközben végig ment a körfolyosón, nem tudtam levenni róla a szemem. Az a szerelem egy villámcsapás volt. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy nekem ez a lány lesz a felségem. Hát ez aztán sokáig nem tűnt túl valószínűnek. Elcammogtak az évek (akkor még meglehetősen lassan telt az idő, nem úgy, mint most) és lányok jöttek, mentek az életemben. Egy nap boldogult emlékű barátom és mentorom, Soós Zoltán költő azzal hívott fel, hogy Dinnyés, akinek ő nagy támogatója volt, aznap este koncertet ad a Józsefvárosi Szabó Ervin Könyvtárban, a Kálvária téren. Érdemes elmenni! Felhívtam az aktuális barátnőmet, aki biztosított, hogy ráér, és menjek elé az antikváriumhoz, ahol dolgozott. Siettem haza, átöltözni. Kettesével vettem felfelé a lépcsőfokokat, és a másodikon, a fordulóban, majdnem fellöktem Évát, aki épp lefelé igyekezett. Tartózkodóan üdvözöltük egymást, és eléggé visszafogottan váltottuk a szót. Hogy vagy? Mit csinálsz? Mi újság? Nekem meg hirtelen vad ötletem támadt.
- Te, Évike! Van egy meghívásom estére, egy Dinnyés koncertre. Nincs kedved eljönni velem?
Én voltam a legjobban meglepve, amikor igent mondott. Mentünk boldogan koncertre. Volt ugyan némi lelkiismeretfurdalásom, mert mintha várt volna alaki valahol, de mit érdekelt az már akkor engem. Együtt zümmögtük Dinnyés Jóskával a dalait, jókat röhögtünk a poénjain, remek este volt. A koncertre tervezett egy órából jócskán több lett. Mire kiléptünk a könyvtár ajtaján, már sötétbe borult a város, nekünk azonban még nem akaródzott hazamenni. Sétáltunk, beszélgettünk, jókat nevettünk. Megtörtént az első csók is. Azóta együtt vagyunk. Jóskát ezért persze semmi felelősség nem terheli, hiszen semmiről sem tudott, mi azonban máig szeretettel emlékszünk arra az estére, arra koncertre. Szeretettel gondolunk Dinnyés Józsefre, a daltulajdonosra, akinek tulajdonképpen a közös életünket köszönhetjük.
Jóska karrierje tegnap véget ért. Ő bizonyosan azt sem tudta, hogy mi a világon vagyunk, hisz oly sok embernek énekelt, annyian szerették. Mi most mégis úgy búcsúzunk tőle, mint egy nagyon kedves, régi, öreg barátunktól. Dinnyés József az életünk egy meghatározó mérföldköve volt és az is marad most már -mindörökre. Nyugodjék békében.