Posted by Az Új hét beszélgetés Markó Béla Aranytoll-díjas publicistával
– Gratulálok az Aranytollhoz! Bien mérité!
– Köszönöm.
– Hány dimenziója van a munkásságodnak? Költő, politikus, esszéíró, közíró – még a sorrend is jó? Egyszóval: mondhatjuk azt, hogy Markó Béla közíró? Beveszed/bevéteted a politikus és a költő – esetleg egyéb – mellé a szótárakba ezek után?
– Az az igazság, hogy valamilyen erdélyi sajátosság ez a sokféleség. Régebb úgy mondtuk, hogy eleink közül sokan polihisztorok voltak, ehhez is, ahhoz is értettek. Bolyai Farkas egészen jelentős matematikus volt, de írt drámát is, sőt, állítólag kiválóan szelelő kályhákat tervezett. A fia, Bolyai János sem csak a nemeuklideszi geometriát dolgozta ki, hanem társadalmi Üdvtant is írt. Meg aztán a huszadik századból Bánffy Miklóst minek tekintsem? Politikusnak? Írónak? Esetleg portréfestőnek vagy karikaturistának? És Kós Károly mi volt? Építész? Író? Grafikus? Vagy politikus is? Netán publicista? Ezek mind meggyőző példák, de egyébként persze ne próbáljunk meg mindenhez érteni, mert abból könnyen az lehet, hogy semmihez sem értünk majd igazán. Én magamról, ha már muszáj, annyit mondanék, hogy költő és politikus. Mások megfordítanák talán: politikus és költő. Ez is rendben van. A lényeg, hogy választott mesterségem kamaszkoromtól az irodalom, ezt tanultam, ezt művelem akkor is, amikor verset vagy kritikát, esszét, tanulmányt, publicisztikát írok, esetleg fordítok, bár erre az utóbbira mostanában nem nagyon jut időm. Számomra már rég nincs fontossági sorrend a műfajok között. Ha van valami mondandóm, azt a műfajt választom, amely szerintem a leginkább megfelel. A közíró kifejezést mellesleg nagyon nem szeretem, erőltetettnek tartom. Azt sugallja, hogy valaki író ugyan, de csak amolyan közíró. Úgymond legény a gáton, de csak közlegény. Tudom, nem erről lenne szó, ám szerintem végső soron nincs ilyen író vagy olyan író, csak jó vagy rossz. Akkor már nevezzük inkább publicisztikának ezt a műfajt, és publicistának, aki műveli. Nálam nem határvonal a fikció és a valóságirodalom sem. A maradandóságnak szánt vers is reflektálhat az aktualitásra, és az aktualitásból kiinduló publicisztika is lehet maradandó. Én egyszerűen nem tudok csendben maradni, ha valami éppen nem tetszik körülöttem. Ez a publicisztika értelme. Tehát elég nekem annyi, ismétlem, hogy költő és politikus. De nyugodtan melléje lehet tenni még, hogy író. Vagy ezt kibontva: esszéíró és publicista.
– Kiket tartasz leginkább nagyra, kit olvasol például újra a nagy magyar publicisták közül? Stílusban, szemléletmódban…
– Bálint Györgyöt szokás mondani ilyenkor, és ez rendben is van. De a magyar publicisztika legmagasabb rangú művelője még csak nem is ő, hanem egyik legnagyobb költőnk: Ady Endre. Stílusát nem lehet továbbvinni, ez még senkinek sem sikerült, de szemléletmódjából talán érdemes tanulni. Mármint a társadalomkritikájából. A könyörtelenségéből. Magas mérce ez a magyar publicisztikában, van mihez igazodnunk.
– Indulat vagy gondolat?
– A vers is, a próza is, az esszé is, a publicisztika is gondolati építmény. Kell hozzá egy felismerés. Olyan ez, mint egy bizonyítás elejétől végéig. Megpróbáljuk bebizonyítani, hogy igazunk van, de közben mi magunk felmutatjuk az ellenérveket is, így becsületes. És csak így műalkotás. Viszont esszét például indulatok nélkül is lehet írni, publicisztikát, azt hiszem, nem.
– Lehet hatalompárti a publicista? Volt egy furcsa helyzet éppen szövetségi elnökséged idején: a sajtóban rengeteget bírálták szélsőjobbról az RMDSZ vezetését, sokkal kevesebb volt az újságíró, aki a “védelmére” kelt, engem még ma is bérenceznek az olyasmiért. (Ami főleg olyanok részéről klassz, akik a régi rendszerben… hmmm, most meg odaátról nagyságrendekkel nagyobb hűségpénzt, apanyázst kapnak, mint amennyit akkor egy „semleges” újságíró keresett; arról nem is beszélve, hogy az illető lapok egy részét is az RMDSZ támogatta, persze nem saját zsebből…)
– Az újságírónak is van meggyőződése. Lehet a hatalom pártján, de nem lehet hatalompárti. A hatalom pártján állva is bírálnia kell a hatalmat. Ez a dolga. A kritikát egyikünk sem szereti, örülünk, ha dicsérnek, és bosszankodunk, ha bírálnak. De ha van kellő bölcsesség bennünk, akkor azt is tudjuk, hogy éppen a tisztességes kritika segíthet a legtöbbet. Nem mindenki ismeri be, de mindannyian érezzük, mikor van igaza annak, aki bírál minket. Kellenek azok az újságírók, akik egyetértenek a céljainkkal, de bólogató Jánosokra nincs szükség. Nincs utálatosabb, mint amikor valaki az utolsó csepp vérig csak dicsérni, vagy ellenkezőleg, csak bírálni akar. Nézem, mi történik Magyarországon a közszolgálati médiában. Elkeserítő. Csupa mézesmázas hízelgés. Azt már nem is mondom, mire emlékeztet ez engem.
A teljes írás itt olvasható el.