Posted by Simkó János
>Az összeorbánozott Táncsics-díjról jutott eszembe, hogy él bennem egy igazi Táncsics-díjas, Bodor Pál (Diurnus), halálának évfordulója volt a múlt héten, négy éve így köszöntem el tőle…
>Az összeorbánozott Táncsics-díjról jutott eszembe, hogy él bennem egy igazi Táncsics-díjas, Bodor Pál (Diurnus), halálának évfordulója volt a múlt héten, négy éve így köszöntem el tőle…
Szia Pali bácsi, mondtam neki utoljára. Tolószékben ült és ebédre várt Donáth Laci óbudai Gaudiopolis Szeretetotthonában. Úgy volt, hogy egy szobában lesznek apámmal, már előre vizionáltam a szellemes csörtéket, de aztán Apunak mehetnéke volt anyám után, sietősen távozott a túlvilágra. Pali még megismert, de beszélgetni már nem tudtunk, alig mozgott a szája. A szeme azonban épp úgy égett, mint bármikor, amikor találkoztunk. Halvány mosoly volt a csontsovány arcán, és nem akarta elengedi a kezemet. Tudom, bárkiét szorította volna, megértettem, ezek a kapaszkodás utolsó hetei voltak. De jó, hogy szorította az enyémet is. Egy 2005-ös májusi jegyzetével búcsúzok tőle. Szia Pali bácsi!
Bodor Pál: FÜTYÜL A HÁZ
Valami zeng, fülsértő, magas, furcsa-egyetlen hangon furulyázik, változatlanul, cifrázás nélkül, simán. A hang rám ragad, mágneses hang – ha kimenekülök a kertbe, az utcára, a tó partjára, velem jön a kísértete. Mint holmi akusztikai hallucináció.
Borzadva belegondolok: mi lesz, ha ezután örökké sípol? Tán az agyamban. Az idegrendszeremben. Vajon szép lassan meghülyülök egészen? Ez a szférák szörnyű zenéje, sípszava? Vagy csak a vízvezeték.
Valahol elromlott, kirojtosodott, becsípődött egy tömítőgyűrű. Ha bőr, ha gumi, mindegy. Most úgy szolgál, mint klarinéten a nád. Rezeg, és bőg.
Sráckoromban, ha észrevettem, hogy ereszt a bicikli abroncsa (sosem neveztük abroncsnak akkoriban, csak egyszerűen guminak) – és a „külsőn” semmi szög, üvegcserép nem mutatta, hogy hol sérült meg – leszedtem a belsőt, felfújtam a kézi pumpával (sose mondtuk: kézi pumpa – hiszen másfélét sosem láttunk) és bedugtam, részenként, körben haladva rajta, a vizes lavórba, vagy ha kéznél volt, a kis mosóteknőbe a temesvári Hattyú utca (Romulus) 10 alatt, ahol akkor laktunk. Csakis így lehetett kideríteni, hogy hol „lélegzik” a belső. (Valamivel még bonyolultabb volt ezt követően a foltozás, ragasztás.)
Sejtem, hogy hol, melyik csapnál mondott csődöt és dalol a tömítés, de nem dughatom lavórba a házat.
Néha az egész országot kellene részenként megvizsgálni: hol ereszt? Nem merek politizálni, mert most csak ártanék vele, mert megvallanám viszonylagos elfogultságomat – de úgy érzem, a száz lépés elvezet bennünket sok-sok hibás tömítéshez. Persze, nehezebb lesz, mint a vízcsap javítása. Mert van, akinek szépen szól, fülemüle-szépen szól ez a pokoli hang, az eresztő szelep sípszava: oly szépen cseng, mint az aranytallér. S aki ezt a füttyszót kedveli, az rejtegeti, takargatja a hang forrását.
Nekem ehhez a zenéhez botfülem van. De valakiknek a nótáját azért valóban el kellene már húzni