Posted by Illés György
>Március 15-ét a Rákosi-rendszerben visszaminősítették hétköznappá, és ez lényegében a Kádár-korszak egésze alatt így maradt. A hetvenes évek legelejétől rendszeresek voltak az alternatív ünnepségek. Az első 1971-ben volt, de ekkor még csak annyi történt, hogy pár ismeretlen kigyomlálta a vörös zászlókat a nemzeti színűek közül a Március 15. téri Petőfi-szobornál. 1972-1973-ban már több száz fős felvonulások voltak, amiket a karhatalom nagy erőkkel oszlatott fel – 1972-ben a Várban, 1973-ban az akkori Felszabadulás térnek hívott Ferenciek terén verték szét a tüntetést.
*
1972. március 15-én másodéves bölcsészhallgató voltam. Váci utcai egyetemünk (ma Sapienta Hittudományi Főiskola és Piarista Gimnázium) sok-sok ablaka a Dunára nézett. Jól láttuk, hogy délelőtt hivatalos ünnepség keretében ifjú gárdistákat avattak a Petőfi szobornál. A ceremónia végén azonban a fiatalok egy csoportja a téren maradt, majd 1848-as nótákat és Illésék Európa csendes című dalát énekelve a Batthyány örökmécseshez vonult. Integettünk nekik és tapsoltunk az ablakokban, amikor Illésék szerzeményét, a Nemzeti dal megzenésített változatának refrénjét zúgták a tavaszi szélbe. Hamar elterjedt a hír, hogy az örökmécsesnél mondvacsinált, elképesztő indokkal több fiatalt őrizetbe vettek. A szünetben szóltak nekem, hogy találkozó lesz ötkor a Múzeum kertben. Itt tudtuk meg, hogy a menet a szervezők elképzelése szerint az Astoriát érintve a Kossuth Lajos utcán át a Petőfi szoborhoz tart.
Békésen sétáltunk, de a rendőrök az Astoriánál már oszlatni kezdtek bennünket. Ilyen gyors beavatkozásra senki sem számított! Több részre szakadtunk. Két barátommal és néhány évfolyamtársammal a Kossuth Lajos utcán majd a Váci utcán keresztül jutottunk el a szoborhoz. Közben a rendőrautók folyamatosan cikáztak és néhány embert se szó, se beszéd kiemeltek a most már külön haladó, de eredetileg együtt induló tömegből. A Petőfi szobornál vártunk a többiekre, de helyettük ismét a rendőrök jöttek. Valahogy már híre ment, hogy ki-ki igyekezzék feljutni a Várba, a Mátyás templomnál lesz a következő gyülekező. Mire felértünk negyed nyolc, fél nyolc lehetett. A tömeg egyre nőtt, minden busz tömve érkezett, majd üresen folytatta útját a Moszkva tér felé. A Nemzeti dal-t és 1848-as indulókat énekeltünk, amikor ismét megjelent a rendőrség. Gumibotokkal támadtak ránk. A „dicsőséges csihi-puhi” elől a Halászbástya felé, majd a sétautakon a Batthyány tér irányába menekültünk.
A téren és a Fő utcán már sokkal több volt a rendőr, mint a demonstráló. Föl-alá száguldoztak a rendőrautók és a rabomobilok. A rendőrök mellett Ifjú Gárdisták és katonák is buzgólkodtak. Barátaimmal úgy döntöttünk, hogy most már eléggé kiünnepeltük magunkat, mehetünk haza. Ez azonban nem volt egyszerű. A teljesen bepörgött rendőrök és ifjú segédeik példát akartak statuálni, pedig világossá vált számukra hogy a tüntetés gyakorlatilag befejeződött, nincs már rájuk szükség. Ám ők élvezték a munkát. Régen – vagy tán sohasem – volt ilyenben részük, legfeljebb a TV képernyőjén át irigykedhettek párizsi, németországi és amerikai kollégáikra. Tehát hajtóvadászatba fogtak, lezárták az utcákat, és válogatás nélkül gyűjtötték be a kokárdás srácokat és lányokat.
Mi is körbe-körbejártunk, hogy végre leléphessünk. Egyszer csak elhúzott mellettünk egy rendőrautó. Előttünk néhány méterre egy magányos fiú követ hajított utána, majd bemenekült a legközelebbi kapualjba. A becsapódó kőtől betört a kocsi szélvédője. A visszaguruló rendőrautóból kiugráló hekusok és kiskatonák minket fogtak le, és tuszkoltak be egy rabóba. A már bent ülő társunkkal a Szalay utcai kapitányságra szállítottak bennünket. Kb. kilenctől hajnal kettőig vendégeskedtünk a kapitányságon. Ezalatt többször megvertek, kihallgattak, leíratták velünk, hogy mit csináltunk aznap. Kilátásba helyezték, hogy ellátják a bajunkat; nem lesz itt új 56. Azt a tényt, hogy mi március 15-ét akartunk ünnepelni, ha már hivatalosan megfeledkeztek róla, gúnyos mosollyal fogadták. Amikor egyenként elengedtek minket, megtiltották, hogy bevárjuk egymást és azt is, hogy előállításunkról bárkivel is beszéljünk. Másnap megjelentek a Bölcsészkaron információt gyűjteni rólam. Én persze aznap nem mentem be az előadásokra, szemináriumokra. A sebeimet nyalogattam. Volt mit.
Hárman háromféle elbírálásban részesültünk. Andrást kirúgták a Közgázról és kapott egy hónap Baracskát is. Gábor írásbeli dorgálásban részesült, nekem szabálysértés címén pénzbírságot kellett fizetnem. Ahhoz képest, hogy a törött szélvédőt akarták a nyakunkba varrni, egész jól megúsztuk.Nyolc résztvevő azonban hattól húsz hónapig terjedő börtönbüntetést kapott. Kirúgtak hat egyetemisták, pénzbüntetésben részesítettek tizenhetet, REF alá helyeztek kettőt, figyelmeztetésben részesítettek huszonkilencet. Az 1972-es március 15-től bizony eléggé megrettentek a hatalmasok. De amikor bevittek bennünket, mi is. Később boldogan énekeltük a Kis-Berlin borozójában az Illés nótát: Elvonult a vihar…
*
1973. március 15-én is „állt a bál”. Ez volt az 1848-as forradalom 125., illetve Petőfi születésének 150. évfordulója. A Belvárosban tüntető több mint 1500 fiatal ellen igen keményen léptek fel a rendőrök. Sokakat megvertek, százakat igazoltattak Lovas rendőrök szorították be a Duna-partról az embereket a kis utcákba: a Pilvax-közbe és a Haris-közbe. A tüntetők elkezdték énekelni a Himnusz-t, sőt az Internacionálé-t is, hogy a rendőrök vigyázzba álljanak és ne őket kergessék. A Ferenciek terén gumibotokkal támadtak a fiatalokra. Az akadémiai könyvtár földszinti ablaka alatt egy rendőr kitépte a nemzetiszínű szalagot egy 15 év körüli kislány barna copfjából, a hajával együtt. Sokan bemenekültek a Bölcsészkarra. Az előtérben néhány gyanús (szakállas-farmeros) oktatót is elvertek, köztük KISZ-titkárt és párttagot is. Felújuló utcai ütközetek, kézitusák zajlottak a Váci utca környékén egészen a Kiskörútig. Ismét visszaköszönt 1956 szelleme. Az esti órákig tartották magukat a tüntetők a fegyveres túlerővel szemben. Az egyetemisták, főiskolások között sok munkásfiatal és gimnazista volt. A féktelen rendőri brutalitás nem ismert kíméletet. Március 15-e éjszakáján közel 600 elkobzott személyi igazolvány tornyosult a nyomozók asztalán. Megkezdődtek a kihallgatások, a verésekkel kísért vallatások. Megteltek az üresen ásítozó cellák, beindult a megtorlásra szakosodott gépezet. 165 „züllött fasiszta” renitenst állítottak elő, ebből 41 személyt hosszabb ideig őrizetben is tartottak. A gyorsított ítéleteket követően jöhetett az elzárás, a pénzbírság, a munkahelyi elbocsátás és a tanintézeti kizárás. Sok fiatal választotta ezekben az években a keserű emigrációt.
*
1973. március 15-én fogalmam se volt arról, hogy tüntetés van a belvárosban. Fönt boroztunk a Várban, a „Fehér Galamb” pincéjében, kora délutántól estig. Csak akkor kerültünk bajba, amikor mellünkön a kokárdával kiléptünk az utcára… A rendőrök azt hitték ellenállók vagyunk. Rosszkor voltunk, rossz helyen. Két tiszthelyettes elkapott bennünket a buszmegállóban, elvették tőlünk a személyiket. Csak azért úsztuk meg ennyivel, mert éppen elment a rabszállító. Tele volt… A barátommal lesétáltunk a Tóth Árpád sétányra. Erre két fakabátos rendőr észrevett minket és elkezdtek futni felénk. Mi meg le, az akkor még romos várrészhez, csattogott a rendőrcsizma a kövön. Az volt a legfélelmetesebb, hogy egyetlen szót sem szóltak, magánszorgalomból akartak elkapni, megverni bennünket… Szerencsére gyorsabbak voltunk és leértünk a Krisztina körútra. Este a tévében mondták be, hogy – szó szerint emlékszem – egy kisebb csoport nacionalista tüntetésre tett kísérletet a belvárosban… rendőrség több személyt előállított.
Másnap az egyik évfolyamtársam, volt katonatársam nem jött be az egyetemre. Elkapta egy lovas rendőr és úgy rávágott, hogy eltört a kulcscsontja. Müller Laci bácsi, a Párisi-udvar portása pedig elmesélte, hogy amikor látta a menekülőket, a félig leengedett vasrácson keresztül gyorsan berántott néhányat. Erre inni kellett a Jégbüfében. Az öreg hamiskásan elmosolyodott és megkérdezte:
– Gyurikám! Tényleg Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa?
*
1986. március 15-én a korábbinál komolyabb ellenzéki megemlékezés történt, ami a szokásos esti séta helyett már dél körül elkezdődött. Ezúttal benne voltam a sűrűjében. A Petőfi szobornál gyülekeztünk és becslésem szerint háromezren lehettünk. Szavalva, dalolva indultunk el az Apáczai Csere János utcán a Kossuth-szoborhoz, onnan a Batthyány-örökmécsesig, majd a Margit hídon át a Bem-szoborhoz. Ezután a Batthyány tér felé vettük az irányt, ahol már rendőrsorfal várt minket és körülzárták a tömeget. Igazoltatások kezdődtek, rengeteg személyit elvettek. Szétszéledtünk.
Este hétkor aztán újra összegyűltünk pár százan a szokásos találkozóhelyen, a Petőfi-szobornál. A Váci utcán át indultunk el az örökmécseshez. A Vörösmarty téren a szökőkútnál a szokásos éneklés kezdődött, (48-as indulók, Illéséktől a Nemzeti dal, Európa újra csendes, Ne gondold), de csak halkan, szelíden, mintha félelem szorongatná a torkokat. Érezni lehetett a levegőben a feszültséget. Nekem feltűnt néhány ismerős rendőrtiszt a tömeg környékén, meg a kíbereket (ügynököket) is kiszúrta az ember. Motoros rendőrök cikáztak a Belvárosban. Lezárták a Lipótvárost, csak a József Attila utcát hagyták szabadon és a Lánchíd felé terelték a tömeget. Az egyik BRFK-s alest kérdeztük, hogy merre zárnak. A kormányzati negyedbe nem engedjük a tüntetőket, erővel feloszlatjuk, jött a válasz. Merre nem zártok? Buda felé! Mivel 1985-ben és előtte, az esti felvonulást mindig a Várban enyésztették el (zavarták szét), azt gondolták, hogy oda békében fel lehet terelni minket. A menet élén haladók ki is adták az utasítást; irány Buda. Mellettem valaki állította, hogy az információ Nagy Imrétől ered: a Lánchídon nyugodtan átmehetünk.
Nagy Imre, a KISZ KB későbbi főtitkára akkor még csak egyetemi titkár volt. Úgy emlékszem, Nagy nem volt ott a Lánchídnál. Nagy Mihállyal keverhették össze, a jogi kar kiváló kapcsolatokkal rendelkező KISZ-titkárával. Nem tűnt fel nekem, hogy miért ennyire kevés az autó a Roosevelt téren. A híd közepe táján azonban gyanút fogtam. Kezdett büdös lenni a helyzet. Senki se jött velünk szembe, se autó, se gyalogos. Átsétáltunk a hídon, ami teljesen üres volt, de amikor a Clark Ádám teret megláttuk, kiderült, hogy miért. Bekerítettek minket! Csapdába estünk! A Clark Ádám tér összes kijáratát rendőrök zárták el, és felsorakozott egy századnyi rohamrendőr is. Ha ezek megindulnak, akkor pánik, Dunába ugrás, borzalom… – gondoltam. Előrerohantam és az újságíró-igazolványomat lengetve, a parancsnokot kerestem. Ekkor valaki megfogta a vállam hátulról és elhangzott életem egyik felemelő mondata:
– Elvtikém, rohamrendőrnek ne mutogassa az igazolványát, mert kettétépi és megeteti magával!
A tömeg ekkor a híd végéhez közeledett, de a rohamrendőröket látva megtorpant. Ekkor a híd másik végét motoros rendőrök zárták le, így Pest felé is csak rendőrsorfalon, a személyi elkobzása után lehetett kijutni. A Clark Ádám térre szorultunk, besétáltunk a csapdába. Néhány perc múlva elkezdek ütlegelni minket. Gumibotok sújtottak le arra, akinek nem tetszett a képe, vagy énekelni merte a Nemzeti dal-t. Néhányukat azért ütötték-verték, mert igazoltatásnál nem volt mit odaadniuk, hiszen már délben elvették tőlük a személyiket.
A Clark Ádám téren egyre zavarosabbá vált a helyzet. Az Alagutat lezárták, a buszokat is leállították. A leszálló utasok kíváncsiskodtak, nézelődtek – közülük is sokaknak elvették a személyijét. Aztán elkezdődött az oszlatás… Futva menekültünk a budai utcák felé. Amit aznap este átéltem, aljas csapda volt, egy őrült rendőri intézkedés. Amikor kifutottam a világból és a Tabánban fellélegezhettem az Eper és Vér című film oszlatási jelenete jutott eszembe. Neal Yang dalát, a Revolution-t dúdoltam elkeseredetten.
Címkép: Ez már 1989. március 15