Posted by Murányi András
>Csokit és csengőt vett öccsének, amikor az végre megszületett; előbbit persze maga majszolta el, miután apa felhívta rá a figyelmet, hogy egy újszülött megannyi mindenre képes, de csokoládé-fogyasztásra aligha, és hát a csengő időbeli-térbeli használatának kérdését is át kéne venni. Mindenesetre ott volt a tesó, akit a maga szelíd keménységével évekig követelt magának a szüleitől – „Engem nem érdekel, hogy egy- vagy kétéves, csak legyen!” –, az utcán pedig alig nyolc esztendejének minden büszkeségével rikkantotta oda idegeneknek: „A csengőt is én vettem neki a saját zsebpénzemből, tizennyolc ötvenért!” Anya mosolygott, és bizonyára ott csengett a fülében a mondat, amelyet az első szülés majdnem elvérzése után mondott neki az orvos: „Anyuka érdekében kérem önöket, ne vállaljanak több gyereket!”
>Csokit és csengőt vett öccsének, amikor az végre megszületett; előbbit persze maga majszolta el, miután apa felhívta rá a figyelmet, hogy egy újszülött megannyi mindenre képes, de csokoládé-fogyasztásra aligha, és hát a csengő időbeli-térbeli használatának kérdését is át kéne venni. Mindenesetre ott volt a tesó, akit a maga szelíd keménységével évekig követelt magának a szüleitől – „Engem nem érdekel, hogy egy- vagy kétéves, csak legyen!” –, az utcán pedig alig nyolc esztendejének minden büszkeségével rikkantotta oda idegeneknek: „A csengőt is én vettem neki a saját zsebpénzemből, tizennyolc ötvenért!” Anya mosolygott, és bizonyára ott csengett a fülében a mondat, amelyet az első szülés majdnem elvérzése után mondott neki az orvos: „Anyuka érdekében kérem önöket, ne vállaljanak több gyereket!”
Vidám, kerekfejű kis menedzsertípus volt, aki az étteremben is a rá jellemző határozottsággal jelezte a pincérnek a rendelést – „Husit rizzsel!” –, hogy aztán teljes méltatlankodással az arcán kérje számon az adagra vonatkozó kérdést: „Nagyot és sokat!” A csepeli HÉV-en tanult meg – visszafelé – újságot olvasni, és több osztálytársát is megmentette a Normafánál, amikor a szánkó irányt változtatva vészjóslóan száguldott egy méretes fa felé. A kórházban színészeket meghazudtoló előadással mesélte el a csodálkozó-hüledező nővérek legnagyobb figyelmétől kísérve, miért is tört el a lába, a pedagógusok pedig falfehéren hálálkodtak neki, a minihősnek.
Színész nem lett belőle, pedig – naná – többször nekifutott, de statisztaként is főszereplőkre jellemző hivatástudattal és átéléssel játszott a Nemzetiben. Jó, amikor az István, a király csúcspontján a címszereplő megbotlott és legurult a rámpán, minden fegyelmezettségére szükség volt ahhoz, hogy a burleszkjelenet nyomán ne röhögje el magát, ahogyan akkor is csak minimálisan mozgott a felsőteste, amikor az Advent a Hargitán egyik nagyjelenetében, két méterre állva a nézőktől, aljasul ironizálva megszólalt mögötte egy későbbi neves kolléga: „Hát ja, meg kell a szívnek szakadni…”
Ezer sztorija volt, de igaziból kettő. Az egyik a család; anyu, apu, az öcs, aztán Sasa, a feleség, Marcell, Máté, Márk, Miklós, a négy MM-es fiú, majd a sógornő, az unokaöcs és az unokahúg, a kis- és nagycsalád minden tagja. A másik pedig az újságírás. Mert bár nagyon akart színész lenni, igazából az újságírás volt az útja attól a pillanattól, hogy gyermekként belépett az anyai-apai szerkesztőségek kapuján. A régi Népszabadság-székház büféjében indiánsátrat eszkábált a játékra mindig kapható Antal Imrével, mielőtt-miután ötször-nyolcszor átfordult apával a páternoszter alsó és felső forgóján; a New York-palota meg nem csupán a második otthona volt, hanem mintegy a névadója. Tudniillik apu ott, a székház második emeletén – a harmadikon, a Magyar Hírlapban dolgozott anyu – mutatta be egymásnak a fiát és a kollégáját, a Magyar Nemzet, aztán a HVG kiváló újságíróját:
– Murányi Gábor!
– Murányi Gábor!
Így lett az újságíróként használt neve – elsőszülött fia után – Murányi Marcell, később, ahogyan okmányaiban szerepel, Murányi Gábor Marcell; sokan nem is tudták, hogy a „Marcellót” a kényszer szülte. És sokan azt se tudták, mekkora rizikót vállalt azzal, hogy újságíró lett, amennyiben a csepeli lakásban egy szülők–szerkesztőségek-csata után anya egyszer csak azt találta kiabálni: „Kidoblak titeket az ablakon, ha te is meg az öcséd is újságíró lesz!” Csak ment a maga útján; a Mai Napot kétszer is főszerkesztette, a Blikket több mint nyolc évig; a Népszabadságnál több járt volna neki, mint alig egy esztendő. Van, amikor úgy lesz hír az emberből, hogy a fatális véletlen fatális véletlenjébe sodródik bele.
Iszonyatosan jól írt „hagyományosan”, és iszonyatosan jól értette a bulvárt. Vagány volt és elszánt, kemény és empatikus, határozott és laza; tervezett, szervezett és megvalósított, a hír hír volt, a riport riport, a poén meg annyira poén, hogy képes volt titokban beszerkeszteni a Hócipőbe azt a saját használatra készült képet, amelyen újszülött unokaöccse édes kis rugdalózóban, továbbá bazi nagy, színes partiszemüvegben néz a kamerába.
És most nyilván azt mondja, hogy jó, oké, de lassan elég lesz, húzd meg, sok a jelző; elég lesz az a hír, amely elment az MTI-nek. Nem. Nem elég. Én azt szeretném, ha most nem lenne ez a felfoghatatlan káosz kívül-belül, ha megérthetnék bármiből bármit is; ha azt szervezhetnénk, mikor találkozunk már újra nálatok ott, a teraszon.
Azt hiszem, éppen ki van tépve a szívem; a lelkem holdkráter, az agyam sivatag. Szeretlek, Testvérem; anyut, aput puszilom.