1848 manapság

Posted by
 Szele Tamás

>Ilyenkor fő a sajtómunkás feje, március 15-én. Erről a napról aztán már végképp mindent megírtak 1848 óta és annak a mindennek az ellenkezőjét is nemkülönben – rutinfeladat volna egy pátoszos dolgozatot elkövetni, úgy négyes alá, csak mindenki más is ezt műveli, kivéve azokat a lapokat, ahol szó szerint megfeledkeznek erről a jeles alkalomról. Például a 888-ban nincs március 15-e, illetve csak a dátumban van, de hát ők megtehetik, hogy ne foglalkozzanak ilyesmikkel, amúgy is nagy munkában vannak, irtják ők a szakma többi részét, nem érnek rá petőfizni, vasvárizni, majd megírják holnap, hogy az egész szabadkőműves ármány volt és éljen Ferenc József. Vagy az ellenkezőjét.

Más a helyzet a Magyar Nemzetnél, az mégis a kormány lapja, komoly, mint egy vakbéltünet. Náluk Semjén osztja ki a feladatot, mely szerint meg kell erősíteni magunkat nemzeti büszkeségünkben, ami igen szép közhely, ugyanis pont ebben az egyben soha meg nem gyengültünk. Olyan büszkék voltunk mi mindig is, hogy csodánkra járt a világ. Na, de most mi a fontos ebből a szempontból?  „Fontos, hogy megvédjük szuverenitásunkat és keresztény civilizációnkat akár az iszlám invázióval, akár a brüsszeli birodalmi törekvésekkel szemben.”

Az, kérem fontos. Az interjú többi része aktuálpolitika, annyi köze van Petőfihez és társaihoz, mint Spárga macskámnak a gabonatőzsdei árfolyam-mozgáshoz. Viszont a Magyar Nemzet más helyén csatlakozik a sajtóellenes hadjárathoz, ugyanis az egyik írásukban dr. Horváth Attila alkotmánybírót kérdezik a magyar sajtó történetéről, hogy miért épp őt és miért nem egy újságírót, az rejtély – illetve hát, egy újságíró talán tudna is mondani valamit 1848 sajtójáról, az előzményekről, a következményekről, címeket, lapokat sorolna fel, emberünk viszont minden konkrétum nélkül siklik át könnyű vitorlásként majd’ kétszáz év sajtótörténetén. Persze a lényeg itt is a végére marad, a többi csak a bevezető volt, szükségesnek találja ugyanis az online média szabályozását, éspedig oly módon, miszerint: „Legyen a jelszó itt is a hazudni nem szabad, de ha mégis, akkor annak ugyanúgy a helyreigazítás, a sérelemdíj vagy a rágalmazás, a becsületsértés megállapítása legyen a következménye.”

Nemes gondolat, lehetetlen volna vitatni, csak van egy pirinyó hibája. Az, hogy már most is így van. Aki hazudik, ferdít vagy rágalmaz, azt bizony megbüntetik, hiszen az online sajtóra is vonatkozik a hatályos sajtótörvény. Ezt ne tudná pont egy alkotmánybíró? Attól tartok, tudja, viszont ez az interjú is, a társaihoz hasonlóan, egy közelgő cenzúratörvény jele, ami különösen jópofa így, a magyar sajtó napján. Hoppá, míg ezeket a sorokat írtam, változott a helyzet: Semjén leszorult a szalagcímből másodiknak a Magyar Nemzetben, ugyanis kijött Orbán Viktor üdvözlő levele a világ magyarságához. Lássuk, mert igen szépeket szokott mondani.  „Tisztelt Honfitársaim! Minden évben ezen a napon piros-fehér-zöld kokárdák nyílnak szerte mindenhol, ahol magyarok élnek.”

Reggel nyílnak, este hétkor zárnak, mint a kisbolt, be kell tartani az előírásokat. „A ’48-as honvédek mai örökösei orvosok, ápolók, tudósok, rendvédelmi dolgozók, a fertőzés veszélye ellenére is mindennap munkába járó és hivatásukban helyt álló emberek tíz- és százezrei.”

Ebben nincs köztünk vita. „Engedjék meg, hogy tisztelettel köszöntsem Önöket a magyar szabadság születésének napján, remélve, hogy a mostani, rendhagyó körülmények ellenére is lélekben együtt emlékezhetünk. Magyarország mindenek előtt, a Jóisten mindannyiunk fölött! Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!”

A világ magyarsága megengedi és közben azon töpreng, mit is mondott az illető, azon kívül, hogy semmit. Ez jellemzően az a bizonyos négyes alá sikerült március tizenötödiki dolgozat, amit korábban említettem: pátosz pátosszal, veleje nem sok. Az Origo valamely szabotázs folytán nem szalagcímben közli a legfensőbb semmitmondást, baj lehet még ebből, de az is igaz, hogy felkerülhet még a főcímbe. A Pesti Srácok egészen sajátosan abszolválja a feladatot, meglehet, nem kicsit félreértve az elvárásokat:„A magyarok történelme: vég nélküli szabadságharc a túlerő ellen”
Két csata között meg feltaláljuk a bűvöskockát.
„1990-ben részlegesen helyreállt függetlenségünk 2004-ben újra elveszett: az Európai Unió gazdasági, jogi és politikai béklyójában vergődünk. Csak olyan jogszabályunk lehet, amelyre Brüsszel rábólint. Be kellett zárnunk a tranzitzónáinkat, mert az uniós zombiknak nem tetszett, hogy nem engedjük szabadon kóborolni a személyazonosság nélküli népvándorlókat. Elkaszálták a felsőoktatási törvény módosítását, mert annak Soros diverzánsképzője nem bírt megfelelni. Elsüllyesztették a civiltörvényünket, mert az előírta, hogy a külföldről fizetett „civil” (valójában: ügynök) szervezetek fölfedjék magukat. Ha nem elég kényelmes a börtöncella, a magyar államnak – uniós nyomásra – milliókat kell fizetnie gyilkosoknak, erőszaktevőknek. Itt tartunk: egy nyamvadt saját paragrafusunk sem lehet… Ez minden, csak nem szabadság és függetlenség. Negyvennyolcas őseink együtt harcoltak az idegen elnyomás ellen, de a mai magyarok tekintélyes része már a külföldi póráznak tapsol. El lettünk hülyítve.”

Az utóbbi mondat egészen egyszerűen kétségbevonhatatlan az írás ismeretében. Sikerült március 15-én pont a forradalom és szabadságharc ellentétét megírni – ne feledjük, mi akkor (és előtte, végig a reformkorban) éppen Európában szerettünk volna függetlenként létezni, épp arról szólt a dal, hogy fel akartunk zárkózni ipartól tudományig és kultúráig mindenben a Nyugathoz. Nem Bécshez: Párizshoz és Londonhoz. Lehet fokozni 1848 gyalázását? Persze, hogy lehet!
„Legyen világos: a Habsburg Birodalom a mai Európai Unióhoz képest egy kedves, szerethető, hagyománytisztelő, épeszű szerveződés volt. Igaz, hadseregeket küldtek ránk, akasztgattak, de az elménk, a lelkünk tiszta maradt, azt nem tudták megrontani.”

Van, amit azért ezen a napon szégyen leírni. Nekem letört volna a kezem, ha ilyesmi csúszik ki a billentyűkből, másnak, amint látom, tartósabb végtagjai vannak. És a nem kormányhoz köthető sajtó? Az teszi a dolgát, mindenhol van megemlékező írás, ha nem is mindenhol vezércikk, aminek az az oka, hogy reggel, mikor kitették őket, még vezető helyen voltak, csak közben zajlott az élet és lejjebb kerültek. Okosabb szerkesztőségek történészeket kértek meg egy-egy dolgozatra, azzal tényleg nem lehet mellélőni, de mondom, nagyjából méltó az ünnep bemutatása, nem látunk olyan rémségeket, mint a kormánymédiában, de az is világos, miért: a független lapoknak nem kötelességük nemzeti pátosszal kevert aktuálpolitikává változtatni ezt a napot, ők írhatnak, amit akarnak – és általában természetes jóérzéssel, mértéktartóan írnak, nem kell keverjék Bécset Brüsszellel, szezont fazonnal, Kossuthot Haynauval.

Miért pont a sajtót néztem végig ma? Azért, mert ez a mai nem csak a magyar szabadság, de a magyar sajtó napja is, hiszen ma hirdették ki a polgári sajtószabadságot. Ebből ma levizsgázott a szakma, ki jelesre, ki elégtelenre. Persze rengetegféleképpen lehet értelmezni az akkori eseményeket, mindenkinek megvan a maga ’48-a, mindenkié más. És már akkoriban is hajlamosak voltunk a kapkodásra: mikor szegény fáradt, elkínzott Táncsicsot kiszabadították bizony a mellette körülbelül ugyanazért raboskodó Eftimie Murgu román filozófiatanárt – aki körülbelül ugyanazért volt bezárva, amiért a jó Táncsics – ott felejtették a forradalmi néptömegek. Nem egy cellában voltak, és senkinek eszébe sem jutott, hogy lehet ott másik fogoly is. Nem volt ebben rosszindulat, csak figyelmetlenség, de az nagyon. A tömlöcöt bezárták, és szegény Murgu április nyolcadikáig faleveleken élt a cellájában, mikor is a pesti román ifjúság tüntetésének hatására rábukkantak. Különben nem maradt benne harag emiatt, mikor kikerült, azonnal felvette a kapcsolatot Szemere Bertalannal.

Petőfi egyfelől maga volt a forradalom szelleme, másfelől… alig három hónappal március 15-e után, mikor Szabadszálláson képviselőjelöltként indult, majdnem agyonverte a jó nép, ugyanis a vele szemben induló ellenjelöltek borral, pálinkával traktálták őket, és közben azt terjesztették, hogy a republikánusok „tót királyt” akarnak. Petőfi maga sem magyar, hanem „muszka spion”, továbbá izgató, királygyűlölő, republikánus, sehonnai és semmivel-bíró, azaz vagyontalan. Hát, a királyokért nem rajongott, a köztársasági eszméért annál inkább, a javakban sem dúskált, de azért körülbelül ő volt az utolsó ember az országban, akit orosz kémnek lehetett volna nevezni.

Gábor Áronnak is emlékezünk mi a hősiességére, ügyességére, szaktudására, arra azonban nem, hányszor nevezték bolondnak, alkalmatlannak, mondták lehetetlenségnek az ágyúöntést. Szóval sokféle ’48 volt, mindenkinek megvan a magáé, és ki ilyennek látja, ki olyannak – de azóta is ez a magyar forradalmak etalonja. Nem véletlen, hogy ’56-ban is az 1848-as kifejezések kerültek elő, választmányok alakultak, egyszerűen ez volt a sikeres minta. Ugyanis minden megingás, megtántorodás, politikai játszma és tévedés ellenére 1848 forradalma igenis sikeres volt. Hogy leverték? Leverték, kétszázezer kozákkal szemben nem is lehetett volna győzni. De ha a cárnak aznap, mikor Ferenc József elébe térdepelt, rossz kedve lett volna, nem verik le, mindkét fél az ereje végén járt már akkorra.

Hanem ez már a „mi lett volna, ha” kategóriája. Mi meg azzal foglalkozunk, mi van most. Az van, ami mindig is volt, az emberi természet nem sokat változott azóta. Petőfit ma is megünnepelnék, aztán meg is kergetnék, ha valaki ügyesen rágalmazza, Táncsicsot ma is kiszabadítanák, aztán ott állnának és nem tudnának mit kezdeni vele (már 1848-ban sem tudtak), Gábor Áronnak ma sem hinnék, hogy ágyú az, amit öntött, csak mikor már elsüti. Ma is akadna olyan politikus, aki magánál felejtené a Zichy-gyémántokat, de mégsem ez lenne a fontos, hanem az a szabadság, egyenlőség és testvériség, amiért az egész elindult.

Arra emlékezünk ma, mert az a lényege, és ezt semmiféle propaganda nem képes megmásítani. Ma is az lenne a lényeg. De sokat, mint mondtam, azóta sem változtunk.

https://forgokinpad.blog.hu/