Út a nagyvilágba

Posted by

A szerző, az Új Nepszabadság főszerkesztője március 15-én Aranytoll kitüntetést kapott

Kereszty András

>1970 áprilisában a Magyar Néphadsereg észrevette, hogy számos olyan fiatal újságíró éldegél az országban, aki sem az egyetem előtt, sem pedig utána nem vett részt katonai kiképzésen. Márpedig belőlük alhadnagyot kell csinálni. Ezért aztán bevonultattak bennünket májusban Debrecenbe. Mókás helyzet volt. Mi, kiskatonák, 26-30 évesek voltunk, közvetlen parancsnokaink, az őrvezetők 20 éves kissrácok. Teljesen komolytalanul indult az egész. Sok krumplit hámoztunk, a hét végeken pedig leitattuk (mivel nekünk volt pénzünk) a “főnökeinket”. De aztán beütött a tiszai nagy árvíz. Kivezényeltek minket Csenger és Csengersima térségébe, és ott dolgoztunk majdnem két hónapon át. Legalább volt értelme ennek a katonásdinak. Keményen dolgoztunk és remekül szórakoztunk. Jött egy fura alak egy stábbal a televíziótól (még csak egy tévé volt), annak előadtunk egy hatalmas sztorit. “Mi kiskatonák vagyunk. Nem tettük le az esküt. Eskű nélkül nem hagyhattuk el a laktanyát. A miniszter engedélyezte, hogy a gáton tegyünk esküt. De ahogy elkezdtük mondani a szöveget, már a bokánkig ért a víz. Abbahagytuk az esküvést, raktuk a homokzsákokat. De a víz csak jön fölfelé. Nem tudtunk esküt tenni…Mondatonként folytattuk”. Le is jött a riport Eskű a gáton címmel. Jót röhögtünk. Mikor pedig véget ért az áradás, akkor kivezényeltek minket a Varsói Szerződés alföldi hadgyakorlatára. Egyikünk ellopta a műveleti térképet, megtudtuk, hogy a mi egységünk merre fog támadni. Kimenőt kértünk, a tervezett támadás irányában kerestünk egy juhászt, rendeltünk tőle birkapörköltet és bort. Így aztán, mikor az egyesített haderő lerohanta a képzeletbeli ellenséget, az atomcsapás után pedig vagdalt hús konzervet evett, a mi szakaszunk egy szárnyék takarásában birka-pörköltöt falatozott vörösborral.

Elteltek a hónapok. Kiderült, a katonaság is változást hozott az életemben. Nagyon összebarátkoztunk Rózsa Gyulával, a Népszabadság képzőművészeti kritikusával. Gyula néhány nappal azután, hogy leszereltünk, megkeresett. “Te, mondtad, hogy a Magyar Hírlapnál kiröhögték, hogy berlini tudósító akarsz lenni. A Népszabinál éppen fiatalokat keresnek a külpol rovatba. Ott aztán van tudósítói poszt bőven…” Gyula ajánlására elmentem a Népszabadság külpolitikai rovatvezetőjéhez, Várnai Ferenchez. Várnai a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) központjából jött. Egyetlen szót sem tudott egyetlen nyelven sem. Ezért kiválasztásomat rábízta Rényi Péter főszerkesztő-helyettesre. Rényi nyomdásznak tanult, Bécsben dolgozott. Tökéletesen beszélt németül. A magyar sajtó legbefolyásosabb, legismertebb személyiségének számított. Ő volt a Népszabadságnál a szakmai főnök. Meg is különböztették a másik két főszerkesztőhelyettestől. Egyrészt ő volt a főszerkesztő első helyettese. Másrészt a paternoszterrel szembeni nagy titkárságbál nyílt a szobája éppúgy mint a pártfunkcionárius-főszerkesztőnek. Ugyanakkora, hatalmas szoba. Saját mosdóval, zuhanyozóval. Egyszer majd – három évtized múlva – megöröklöm.

– Miért akar a Népszabadságnál dolgozni? – kérdezte Rényi.
– Hogy külföldi tudósító legyek – feleltem őszintén.
– Dolgozott már valaha külföldi környezetben?
– Ó, hogyne, – mondtam. – Nyugat-Berlinben.  sporttudósítóként. Jártam a Berlini sajtóklubban.  Jól ismerem például David Bindert, Frederick Forsythot.
– Tehát tud németül?
– Tudok. Nagymamám német, Otthon vele és anyámmal németül beszéltünk. Orosz szakot is végeztem.
– Abból, ahogy fogalmaz,úgy gondolom, ezt a nyelvet nem tudja…
– Nem tudok oroszul.
A telefonhoz nyúlt és közölte Várnaival, fel vagyok véve.
Milyen volt a Népszabadság, a Magyar Szocialista Munkáspárt központi lapja? Először is nagy. Másodszor is pártlap. Harmadszor is nemcsak pártlap. A Népszabadság székházat azóta lebontották, pedig jó kis épület volt, Bauhaus stílusú. 2005-ben épült helyébe egy bevásárlóközpont.
Amikor belépett az ember a házba, a legszembetűnőbb dolog a paternoszter volt, az örökmozgó lift, amely reggel 5-től éjjel 2-ig járt. Jobbra a büfé volt, két hatalmas szobából álló intézmény, vezetőjével Bálint úrral, aki egy idő után már kérés nélkül készítette kedvencemet: 15 deka egyben levágott parizert egy zsemlében. A büfé második szobájában délután a sajtóház munkatársainak kis gyerekei tornásztak, Délután öttől a hímnemű újságírók verték a blattot.
A félemeleten az “Ellátó” székelt, az a szerkesztőség, amelynek feladata az volt, hogy minőségi (és esetenként a pártközpont által rendelt) írásokkal lássa el a megyei lapokat. Ide mindig lehetett kéziratot vinni, ha egy kis plusz-pénzre volt szüksége az embernek. Még sportújságíróként is sokat dolgoztam az Ellátónak. Volt egy különös, tehetséges munkatársuk, Rubin Szilárd költő, író, aki évtizedeken át dolgozott egy soha be nem fejezett könyvén, amely a törökszentmiklósi leány-gyilkosságokról szólt (volna). Szinte mániákusan sokat beszélt jövendő művéről és közben izzó szerelemmel rajongott Monspart Saroltáért, a tájfutás világbajnokáért, és könyörgött mutassam be neki. Aztán mikor egy verseny előtt bemutattam őket egymásnak, Szilárd csak állt, mint egy megszeppent gyerek (több mint 15 évvel lehetett idősebb nálunk). Jóformán meg se mukkant.
Az első emelet az Esti Hirlapé volt. Hivatalosan ez is pártlap volt (a budapesti pártbizottságé), de annak “light” kiadása. Belefértek a bűnügyek, a balesetek és a bulvárhírek. Jó volt a kulturális rovata, amelyet a művelt Bernáth László vezetett. A külpolitikai rovatban világlátott emberek – például Réti Ervin, Harmat Endre (Heller Gaston) – dolgoztak. A sportrovat trónján Sirokmány Lajos ült.
A második emelet volt a főemelet. A paternoszterrel szemben volt a nagy faburkolatú ajtó, bejárat a főnöki titkárságokra. Balra volt a sűrűn változó főszerkesztők irodája. Jobbra a “főszerkesztő első helyettesének” nevezett – örökös főnök – Rényi Péter szobája. Ez volt az állandó képlet: politikai kinevezett főszerkesztő. Szakmai főnök pedig az “első” helyettes. Rényi olyan tekintélynek számított a pártvezetés előtt, hogy valódi véleményt nyilváníthatott. Amikor nyugdíjba vonult a nyomda mettőrje (a művezető) ajándékba adott nekem egy levonatot, amelyen Aczél Györgynek, a párt második emberének a Népszabadság karácsonyi számába szánt cikke volt. A levonaton piros tintával Rényi javításait lehetett látni. Ezeket kék tollal Aczél visszajavította, zöld tollal Rényi ismét átírta, Aczél pedig fekete tintával írta bele a végleges változatot. Így vitázgattak – papíron – egymással. Válásaim – és költözéseim – során sajnos a nyomdai levonat elkallódott…
Amikor évek múlva 1989-ben a rendszerváltás után a Népszabadság szakmai főnöke lettem (előbb úgy neveztek: a főszerkesztő első helyettese, később felelős szerkesztő, az angolszáz managing editor mintájára), ennek a rangnak megfelelően a Rényi-szobát kaptam. Akkor tudtam meg, hogy privát vécé és zuhanyozó is volt benne. Ha a lifttől jobbra indultunk, a kultúrrovat jött, aztán az udvar felől a gépírólányok, majd az utcai fronton a külpolitikai rovat. A mi rovatunk titkársága. A titkárságtól balra volt Várnai Ferenc rovatvezető szobája. Várnai, az egytelen nyelvet se beszélő egykori pártfunkcionárius, jó indulatú, rendes ember volt. Felesége – grafikus – csempészett kultúrát a családjukba. Nagyon szép (a párttól kapott) pasaréti villájuk volt, ahova meghívták rendszeresen feleségestűl a rovat kiemelt tagjait. (Hamarosan mi is közéjük kerültünk).
1972-ben valódi fordulat állt be az életemben. Volt egy jóbarátom, Szundi. Remek újságíró és mellékesen a Magyar Újságírók Országos Szövetségének külügyi titkára. A MUOSZ számos vendéget fogadott a világ minden tájáról. Szundi kellő mennyiségű alkohollal mérgezte a testét és kellő önkritikával rendelkezett. Ezért régi barátságunkra tekintettel mindig megkért, hogy abban az esetben, ha a külföldi vendég ebéd után érkezik (amikor neki már NEM igazán szabad vezetnie), hozzam el én a repülőtérről, és ő majd másnap reggel foglalkozik vele. Egy ilyen vendég volt Chanchal Sharkar, a Press Trust of India nevű nagy indiai hírügynökség tulajdonosa és elnöke. Sharkar tíz napig maradt, rengeteg találkozót szerveztek számára – többek között Fock Jenő miniszterelnök és Aczél György főideológus is fogadta -, de minden megbeszélést, protokoll-alkalmat délutánra, Szundi számára lehetetlen időpontban. Így aztán én kísérgettem az indiait. A beszélgetés nehezen ment. Jóformán semmit sem tudtam angolul. A szótárból reggel összeírtam néhány alapvető szót, igy próbáltam kommunikálni.

A látogatás valamikor februárban lehetett. Március elején a szerkesztőségben megkeresett az indiai sajtóattasé, és közölte velem, hogy Sharkar úr meghívott indiai látogatásra és „újságírói gyakorlatra”. Egyetlen feltétele van: május végén le kell angol nyelvből vizsgáznom a követségen. A meghívó levéllel rögtön Rényihez futottam – tudtam, ha ő rábólint, akkor már csak rajtam múlik, elmehetek-e. Rábólintott. Még aznap bevágtattam a rádióba. Akkoriban a Magyar Rádiónak voltak külföldi adásai, az angol szekcióban dolgozott egy ausztrál újságíró George Clover. Őt kértem meg, tanítson meg május végéig angolul. Semmi nyelvtan, csak duma. Így is lett. Tanított minden nap. Bejött a szerkesztőségbe, Munkaidő előtt reggel 8-tól 10-ig. Dumáltunk. Május utolsó hetében az indiai nagykövetasszony meghívott ebédre. Ez az ebéd volt a vizsga – beszélgettünk angolul. Én még döcögve, hibásan, a szavakat keresgélve, de beszélgettünk. Jó utat, jó munkát Indiában – – búcsúzott tőlem a nagykövet-asszony.

Fantasztikus utazás volt. Delhi, Agra, Hyderabad, Bangalore, Madras, Trivandrum, Bombay, Calcutta, Delhi. Aki a térképen követi az utazás állomásait, láthatja, hogy hatalmas kört tettünk meg a Magyar Rádió munkatársával P.Szabó Józseffel együtt. Csak távirati stílusban: Delhiben először a parlamentbe mentünk. Megnéztük Ó-Delhit (sokszor látom még). vendégségben voltunk Sharkaréknál (sokszor leszek még). Elmentünk a Weston gyárba. Innen repültünk Bangalorba Mysore állam fővárosába (induláskor így hívták, megérkezésünk napján az állam neve Karnatakára változott). Bangalore nagy, rendezett kertre emlékeztetett. Rengeteg ZÖLD növény, virág, pálma az utcáin. Itt is elmentünk két üzembe.
Madrasban találkoztunk a legkünönösebb emberrel, a multimilliárdos Easvaran úrral. Whiskyt ivott folyamatosan. Ha pohara kiürűlt megrázott egy nagy csengőt, befutott egy szolga, hozta az új adagot. Kiment a mezitlábas-turbános, ÉS máris hívta ÚJRA a csengőszó. Easvaran négy országra akarta osztani Indiát. Ezt a felosztást úgy kivánta elintézni, hogy két egyenes, egymást keresztező, átlósvonalat rajzolt a térképre. Megnéztük a fura gazdag emberen kívül Mahabalipuram csodás sziklatemplomait. És elmentünk Sri Baba – minden vallás hívője számára nyitva álló – templomának istentiszteletére és meglátogattuk a Kalakhshetra nevű indiai tánc-iskolát. Számomra a legbarátságosabb város Trivandrum, Kerala állam székhelye volt. Rengeteg pálma. Semmi zsúfoltság. Laza könnyedség. A szálloda tetőteraszán két kókuszdióval koccintottunk az újévre (mert itt ért minket 1973. január 1.). Bombayban megnéztük az atomreaktort. Láttunk még egy szarvasmarha „koncentrációs tábort”, erre a telepre gyűjtik be az utcákról a szent teheneket. Mivel a vallás parancsa miatt levágni NEM lehet őket, szerencsétlen jószágok NEM kapnak se enni, se inni, így aztán éhenhalnak. (Megírtam az ÉS-be Búcsú a szent tehenektől címen). Átrepültünk Calcuttába, ami India legrondább helye volt számomra. Az egykori brit gyarmatosítás fennhéjázó épületeit, de még Viktoria királynő szobrát is kövér rétegben teleszarták a varjak És minden kilométeren egy rettenetes nyomornegyedbe érkezett az ember.
P.Szabó  Kalkutta után továbbindult Ceylon, Burma, Kína és Japán irányába.
Én pedig mehettem Delhibe dolgozni.
A munka a Press Trust of Indiánál inkább hasznos, mint érdekes volt. Magyarországon még ismeretlen volt az az angolszász mintára létrehozott szerkesztőségi nagyterem, ahol írógépeinket püföltük. Minden reggel fél kilencre a parlamentben kellett lennem. Ebben az épületben általában csak lézengtek a képviselők és csupán szavazáskor bújtak elő a semmiből. A felszólalók szinte mindig egyedül beszéltek az üres széksoroknak. Legtöbbjük előadásából jóformán semmit sem értettem. Indiai angolsággal mondták el mondandójukat. De nem volt baj, a parlamenti gyorsírók által leírt szövegeket folyamatosan megkaptam a „PTI Andrew” feliratú fachomba. Így csak a húzás volt a feladatom és néhány panel-mondat bevezetésként. Azért a hetek során rám ragadt az angol sajtó-nyelv.
Ez volt az első bevetésem. És mire hazaérkeztem, “tudósítónak alkalmas” minősítésem lett.