Posted by Dobozi István
>Vissza az értékalapú diplomáciához a „tekintélyelvű moszkvai kleptokráciával“ és a „destabilizáló, romboló“ orosz külpolitikával szemben?
George W. Bush volt republikánus elnök alatt padlót fogtak az orosz–amerikai kapcsolatok, különösen Oroszország 2008-as grúziai katonai beavatkozása után. Washington akkor döbbent rá, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök nem csak síránkozik a Szovjetunió elvesztése – vagy ahogy ő mondta: „a 20. század legnagyobb geopolitikai tragédiája” – miatt, de apránként tesz is a helyreállításáért a volt birodalom peremvidékein. Ezt követően az „újraindítás” (reset) lett az Obama/Biden-kormány orosz stratégiájának a fő éke. Az „újraindításban” az volt az új, hogy az érdekellentétek helyett azokra a témákra helyezett nagyobb hangsúlyt (atomfegyverek csökkentése, terrorizmus, iráni atomprogram), amelyekben a két nagyhatalom érdekei találkoztak.
„Sikerült tető alá hozni az új amerikai-orosz START-egyezményt a stratégiai nukleáris fegyverek korlátozásáról, de 2014-ben Moszkva annektálta a Krím-félszigetet és tevékenyen támogatni kezdte a kelet-ukrajnai szakadárokat. Később – a Bidenék által „regionális” hatalommá és bajkeverővé lefokozott Oroszország – döntően beszállt a szíriai polgárháborúba Bassár el-Aszad elnök oldalán, jórészt külső szemlélődő szerepre korlátozva Washingtont. Az amerikai kongresszusban sokan Obamát és Bident hibáztatták Ukrajnáért és Szíriáért, mert a „reset” túlságosan fölbátorította Putyint.
„Tekintélyelvű kleptokrácia”
Washingtoni szemmel nézve mára még bonyolultabbá váltak az orosz-amerikai kapcsolatok. Szírián kívül az oroszok katonailag jelen vannak nemcsak Líbiában, hanem Venezuelában, Amerika hátsó udvarában is, ahol a Maduro-rendszer már összeomlott volna a vaskos orosz pénzügyi és katonai támogatás hiányában. Az oroszok állítólag vérdíjat fizettek a táliboknak az Afganisztánban megölt amerikai katonákért. Moszkva – Washington heves tiltakozásától kísérve – fejlett orosz légvédelmi rakétákat (S-400) bocsátott a NATO-tag Törökország rendelkezésére.A Potomac partján állandóak a vádak az amerikai választási rendszerbe való orosz beavatkozásokkal és kibertámadásokkal kapcsolatban. És folytatni lehetne a sort.
Biden már elnökjelöltként hevesen támadta Moszkvát: „Oroszország a nyugati demokrácia alapjait támadja, a NATO meggyöngítésére, az Európai Unió megosztására és az amerikai választási rendszer aláásására törekszik” – mondta. Biden elsősorban Donald Trump volt elnököt hibáztatta a kialakult helyzetért, puhasággal és szolgalelkűséggel vádolta őt Putyinnal szemben, akinek a rendszerét „tekintélyelvű kleptokráciának” bélyegzett, az orosz elnököt pedig „lélektelen diktátornak és gengszternek” nevezte. Biden és külpolitikai stábja szemében Trump Putyinnal ápolt, feltűnően szívélyes személyes viszonya elhomályosította az oroszellenes trumpi intézkedések hosszú sorát. A Trump-kormány alatt valójában szintugrás következett be a Moszkva ellen különböző okok (Ukrajna, választási beavatkozás stb.) miatt foganatosított amerikai szankciókban. Trump felmondta a közepes és rövid hatótávolságú nukleáris eszközök felszámolásáról szóló INF-szerződést, majd kilépett a Nyitott Égbolt multilaterális szerződésből, amelyben a résztvevők engedélyezték a fegyvertelen megfigyelő repülőgépek átrepülését. A volt elnök jelentősen növelte az Ukrajnának nyújtott katonai támogatást (Javelin tankelhárítók stb.) és minden követ megmozgatott a Moszkva számára kulcsfontosságú Északi Áramlat 2 orosz-német fölgázvezeték megtorpedózásáért. Trump nyomására a NATO-társtagok több mint 150 milliárd dollárral növelték védelmi kiadásaikat (ami több mint kétszerese Oroszország éves védelmi költségvetésének). Összességében ezek az intézkedések messze keményebbek voltak, mint amiket korábban az Obama/Biden-kormány alkalmazott Moszkvával szemben.
Vissza az értékalapokhoz?
Trump világpolitikáját Biden katasztrófálisnak, kaotikusnak és kiszámíthatatlannak tartotta, s azt ígérte, hogy elnökként a külpolitikában is visszatér az obamai/bideni „normalitáshoz.“ Az amerikai-orosz viszonyban reálisan milyen restaurációra lehet számítani Biden elnöksége alatt? Visszajöhet az értékalapú (demokrácia- és jogállam-hangsúlyos) vonal, ami Trumpot hidegen hagyta? A magát anti-Trumpként meghatározó Biden így határozta meg külpolitikájának fő célját: „Amerika morális és globális vezető szerepének helyreállítása a világban. Trump után Amerikának vezetnie kell a világot, de nem gazdasági és katonai erejével kell hatnia, hanem az amerikai értékek és demokrácia példájának erejével.”
Az Egyesült Államok mai belpolitikai helyzetében – mély társadalmi megosztottság és egyenlőtlenségek, rendszerszintű rasszizmus, szélsőséges pártosság, diszfunkcionális kormányzati rendszer, megkérdőjelezett választási rendszer, a kongresszus ostromához vezető belső terrorizmus – azonban idejétmúltnak tűnik Amerika morális és ideológiai vezető szerepének erőteljes hangoztatása. Richard Haass, a liberális Council on Foreign Relations elnöke szerint az új kormány részéről nem bölcs dolog a globális demokrácia-kampányt a külpolitika központi elemévé tenni: „Bidennek igaza van, amikor jogállamiság megszegése miatt bírálja Oroszországot és Kínát, de nem tudja őket változásra kényszeríteni. Politikai uralmuk fenntartása érdekében Putyin és Hszi Csin-ping hajlandók megfizetni a politikai szankciók árát. Ezért nem szabad a velük való kapcsolatok egész rendszerét az emberi jogok túszává tenni.”
Biden és stábja szerint a világ már egy ideje „demokratikus recesszióban” szenved, erősödik az autokrácia, a szabad társadalmak, köztük a Amerika, egyre növekvő mértékben ki vannak téve a populista és illiberális fenyegetésnek. Ezért Biden a demokrácia világméretű megerősítését annyira fontosnak tartja, hogy már elnökségének első évében globális demokrácia-csúcstalálkozót fog tartani Washingtonban. Vlagyimir Putyin aligha lesz a meghívottak között. Biden föltett szándéka, hogy a 9/11-es bizottság mintájára független vizsgálatot kezdeményez „Oroszországnak az amerikai demokrácia elleni támadásairól, s a további beavatkozásoktól való elrettentéséről.” Biden szerint a Putyin-rendszer számára – amelyben a demokratikus forma önkényuralmi tartalmat palástol – a nyugati demokráciák jelentik a legnagyobb külső veszélyt.
Ez az értékbázisú megközelítés borítékolhatóan a két ország közötti konfliktus fokozódását fogja eredményezni, ugyanúgy mint Obama/Biden-kormány első ciklusában. Hillary Clinton külügyminiszter orosz demokrácia-próbálkozásait Putyin – a grúz, ukrán és kirgíz színes forradalmak tükrében – aktív rendszerváltási kísérletként fogta fel. A január 6-i erőszakos washingtoni események és az amerikai demokrácia Biden által is nyíltan elismert gyöngélkedése fényében pedig Putyin könnyen az új amerikai elnök fejéhez vághatja: a demokrácia és az emberi jogok ügyében söpörjön először a saját háza előtt.
„Destabilizáló, romboló, felforgató” oroszok
A Fehér Házban már javában készítik a Biden-kormány nemzetbiztonsági stratégiáját. A most közzétett „ideiglenes irányelvek” előzetes betekintést engednek az Oroszországgal szembeni várható stratégiába. Az irányelvekben Washington Kínát tekinti az egyedüli „stratégiai versenytársnak”, amely együttes diplomáciai, gazdasági, katonai és technológiai erejével tartós kivívást intézhet a fennálló nemzetközi rend és Amerika globális biztonsági érdekei ellen. A dokumentum a nemzetközi befolyásának fokozására törekvő Oroszországot csupán „destabilizáló, romboló, felforgató” erőként említi, nem pedig globális stratégiai kihívónak.
Az Ázsiában egyre erősödő kínai katonai kihívással a központban nem áll a Biden-kormány érdekében a fegyverkezési hajsza felújítása Moszkvával. Annak ellenére sem, hogy az utóbbi időben az oroszok több területen is – hiperszónikus rakéták, tenger alatti fegyverek, kiberhadviselés – elismert technológiai előnyre tettek szert. Nem volt ezért meglepő, hogy a stratégiai stabilitás fenntartása érdekében Biden elnök gyorsan aláírta az Új START-szerződés meghosszabbítását.
Már csak alelnöki múltja miatt is, Biden számára várhatóan Ukrajna lesz az amerikai-orosz viszony egyik kulcseleme. Obama elnök annak idején Bident nevezte ki az amerikai-ukrán kapcsolatok fehér házi felügyeletével. Biden szinte személyes missziónak tekintette a narancsos forradalom utáni Ukrajna demokratikus átalakítását, a kiterjedt korrupció, az oligarcha-uralom felszámolását, az ország szuverenitásának és függetlenségének támogatását. Biden eredménymérlege azonban szegényes volt, ráadásul Hunter Biden nevű fia kétes ukrán üzleti ténykedése miatt a családi korrupció és nepotizmus árnyéka vetült rá.
Biden és stábja erős pro-ukrán retorikája nincs összhangban a Moszkvával szembeni szűk amerikai külpolitikai mozgástérrel. Az elnök ezért minden követ megmozgat majd a Moszkvával szembeni egységes nyugati fellépés érdekében. Biden valószínűleg közli Putyinnal, hogy az amerikai és NATO-kapcsolatok javításához, a tornyosuló szankciók enyhítéséhez Kijeven keresztül vezet az út. Érdemi orosz együttműködés hiányában Washington növelheti az előretolt amerikai csapatok számát Lengyelországban és a Baltikumban. Bidenhez közeli tanácsadók már az elnökválasztási kampányban megszellőztették az állandó amerikai támaszpontok létesítésének lehetőségét a NATO keleti szárnyán.
Biden elnök várhatóan tovább fokozza fokozza majd Kijev katonai támogatását, szakértői körökben belengették az ukrán légierő és haditengerészet megerősítését is. Washington még feljebb csavarhatja az oroszellenes szankciókat, amelyekkel azonban Moszkva láthatóan megtanult élni. Reálisan mérlegelve nincs az a megerősített nyugati szankciórendszer, amely Moszkvát azon stratégiai célja feladására kényszerítse, hogy Ukrajnát „finlandizálja.” Moszkva számára politikailag előnyös a kelet-ukrajnai befagyasztott konfliktus: destabilizálja Ukrajnát és lehetetlenné teszi a NATO-hoz való csatlakozását. Nem kizárt azonban, hogy Moszkva hajlandó lenne egy olyan alkura, amelynek keretében Ukrajna garantált semlegességéért cserébe lemondana a Donbass ellenőrzéséről és ottani távháborújáról. Ám ebbe az alkuba a Krímet már nem lehet beszorítani, Moszkva szempontjából a krími vonat már végleg elment.
Az európai energiabiztonság, konkrétan az Északi Áramlat 2 földgázvezeték Bident ugyanúgy nyugtalanítja, mint a kongresszust (kétpárti alapon) és korábban a Trump-kormányt. Washingtonban általános az a vélemény, hogy a projekt tovább növelné Moszkva geopolitikai nyomásgyakorlási potenciálját Európában, miközben Kijevet nagyon jelentős tranzitbevételtől fosztja meg. Biden elnök is „rossz projektnek” tekinti a gázvezetéket, de nem számíthat az oroszokkal való gazdasági együttműködés mellett elkötelezett és a német szuverenitásra érzékeny Berlin meghátrálására – Navalnij-ügy ide vagy oda. Lehet, hogy ez lesz Biden elnök első veresége a külpolitikai restaurációban és a nagy dobra vert, egységes szövetségi politikában?
(A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.)
Címkép: Axios