A világ leggyávább bátor embere

Orbán Viktor 1989-ben, a rendszerváltás előtti hónapokban, még politikus jelöltként, interjút adott a Fekete Doboznak. Ebben arról beszélt, hogy édesapja erőszakos ember, aki „hihetetlenül megvert, néhányszor belém is rúgott, másnap reggel nem tudtam felkelni… ilyenkor mindig azt kiabálta, hogy tedd le a kezedet, hogy ne akarjak védekezni”. Ez az interjúrészlet 30 éve ad megfejteni valót önjelölt és valódi lélekgyógyászoknak, az erőszakos, zsarnoki apa képéből próbálják levezetni Orbán személyiségtorzulásait. Engem viszont az interjú első meghallgatása óta az foglalkoztat, hogy miért mondta el ezt ott és akkor nyilvánosan az apjáról?
Egy akkoriban még alig ismert politikus jelölt miért tartja fontosnak, hogy arról meséljen, hogy az apja egy durva, erőszakos dúvad? Egy életút interjúban vagy egy önéletírásban meg lehet említeni ezt, ám egy rövid beszélgetésben ennek nincs más célja, minthogy együttérzést, rokonszenvet csikarjon ki a közönségből, az apja rovására. Engem zavart ez az intim kitárulkozás, amelyről már akkor is azt gondoltam, hogy saját személyisége elfogadtatása érdekében odadobta a közönségnek az apját.
És ezt gyávaságnak gondoltam.

Ennél azonban sokkal súlyosabb gyávaságnak gondolom az 1989-ben, Nagy Imre és társai újratemetési gyászszertartásán elmondott beszédét és annak megszületési körülményeit. Az újratemetésen elhangzó beszédet a többség mindmáig a rendszerváltás szimbolikus történeteként tartja számon, elfeledkezve arról, hogy Orbán Viktornak az „oroszok hazaküldéséhez” semmiféle bátorságra nem volt szüksége. Egyrészt mivel már hónapokkal korábban megszületett a megegyezés a szovjet csapatok kivonásáról, és ezt Orbán is tudta. Másrészt mert az esemény békés lebonyolításért minden felelősség az újratemetés szervezőire hárult. Mivel közelről követhettem nyomon a történéseket, tanúja voltam annak, hogy milyen elképesztő erőfeszítések történtek annak érdekében, hogy ne történjen semmiféle provokáció a gyászszertartás idején, hogy a szervezők felkészüljenek minden váratlan eseményre, hogy garantálni tudják a megjelentek biztonságát. Láttam, ahogy naponta tárgyaltak a belüggyel, a külüggyel, a miniszterelnökséggel, a temetkezési vállalattal, a rendőrségi és katonai vezetőkkel, a különböző nagykövetségek dolgozóival, érzékeltem a szervezők körében uralkodó óriási feszültséget és a nyomasztó felelősséget.

Magyarországon több mint három évtizede nem volt olyan valódi politikai esemény, amelyen többszázezer ember vett részt. Sem a rendfenntartó erőknek, sem a szervezőknek, sem a résztvevőknek nem volt semmiféle tapasztalata egy ilyen hatalmas tömegrendezvény biztonságos levezénylésében. Orbán Viktornak nem volt szüksége bátorságra a beszéd elmondásához, a felelősséget az ő beszédéért is az újratemetés szervezőinek kellett vállalni. A provokáció veszélyéről és a felelősségről az esemény előtt beszéltek Orbánnal is, aki akkor úgy tett, mint aki elfogadja ezeket az érveket. Utóbb azonban becsapta azokat, akik megteremtették számára a lehetőséget, hogy a nagypolitika színpadára lépjen.

Hasonlóan gyáván állította félre az útból saját pártjából mindazokat, akiket saját karrierjére veszélyesnek látott vagy aki kritikával illette vezetői tevékenységét. Amikor egy pártrendezvényen a párt tagjai közül néhányan követelték, hogy a vezetők számoljanak el a székházeladásból származó közel egymilliárd forinttal, akkor először kiosztottak a jelenlévők között egy zavaros feljegyzést. Majd ezt gyorsan vissza is vették tőlük és egyértelművé tették, hogy akinek nem felel meg az „elszámolásnak” ez a módja, annak nem lesz maradása a pártban. És így is történt. A párt vezetéséért folyó küzdelem nem nyílt vitákban, különböző elképzelések ütköztetésében, hanem felülről szervezett intrikákkal, vádaskodásokkal, fenyegetésekkel dőlt el.

Ugyanilyen gyáva módon nyírta ki Orbán Viktor az MDF-ből kivált Szabó Iván pártját is. Miközben az MDF kettéválása után nyilvánosan Szabóékkal tárgyalt egy új szövetség lehetőségéről, a háttérben megegyezett Lezsák Sándorral arról, hogy őket fogja támogatni a Fidesz. Ezzel nemcsak Szabó Iván pártját, hanem egy tisztességes, demokratikus jobboldali közösség létrejöttének lehetőségét is hosszú évtizedekre felszámolta. És ugyancsak a színfalak mögötti gyáva intrikákkal szalámizta le a KDNP-t is.

1998-as kormányra kerülése után a kormány egyetlen botrányos ügyébe sem állt bele, minden alkalommal vazallusait küldte a frontvonalba. Deutsch Tamás vált nevetségessé a megfigyelési botrányban, mások vitték el a tokaji szőlőkkel kapcsolatos balhét vagy a Millenáris körüli botrányokat, politikai ellenfeleit pedig média-csahosaival intéztette el. Ő maga mindig gondosan meghúzódott a háttérben, hogy az ő sara is másokra fröccsenjen.

Miután zsinórban egymásután három miniszterelnöki vitát veszített el, úgy döntött, hogy az elől a kihívás elől is elmenekül, hogy legfontosabb politikai riválisaival négy évente egyszer nyilvánosan megmérkőzzön. Mint ahogy az elmúlt tíz évben már azt sem meri vállalni, hogy olyan újságírókkal szóba álljon, akik valódi kérdéseket tesznek fel neki. Kizárólag a kormánypárti média leghűségesebb munkatársaival áll szóba. Senkivel nem hajlandó vitatkozni, akiről feltételezhető, hogy bármilyen ellenvéleményt fogalmaz meg kritikus kérdést tesz fel. Előmelegített mikrofon és mikrofonállvány, előre gyártott kérdések és válaszok, szemvillanással jelzett nemtetszés, kimódolt lazaság – már csak ilyen környezetben hajlandó a „sajtó” elé állni a miniszterelnök. S ha egy eltévedt civil véletlenül mégis a valóságról – például a covid helyzetről – próbálja az igazságot kimondani, akkor ideges fejrángatással vág a szavába.

Gyávasága leglátványosabban akkor nyilvánult meg, amikor 2006. október 23-án, miután a főváros egyik legkritikusabb pontján elmondta lázító beszédét, lelépett a pulpitusról, beugrott a járó motorral rá várakozó páncélautóba és elszáguldott a helyszínről, magára hagyva felhevült híveit. Ezt követően került sor a „békés” kődobálók, kukagyújtogatók és kirakatbetörők és a tapasztalatlan rendőrség közötti összeütközésre. Így amikor a legnagyobb szükségük lett volna híveinek vezetőjükre, neki már csak hűlt helye maradt ott.

A menekültek, a hajléktalanok és a Soros György elleni gyűlöletkampány is Orbán gyávaságát bizonyítják. Mindig olyan ellenségeket talál magának, akiknek nincs lehetőségük és nincsenek eszközeik arra, hogy megvédjék magukat a propagandagépezet által rájuk zúdított indulatokkal szemben. Csak a gyáva ember táncoltatja az izmait a leggyengébbeken vagy a védekezni nem tudókon.

A koronavírus járvány által előidézett válság pedig a reflektor fényének élességével világít rá a miniszterelnök gyáva jellemére. Az elmúlt egy évben jól láthattuk, ahogyan minden felelősséget megpróbál másokra hárítani. Először néhány szerencsétlen iráni diákkal próbálkozott. Aztán a szakértőkre, az egészségügyben dolgozókra, az ellenzékre, „Brüsszelre”, a médiára vagy éppen a lakosságra próbálta hárítani a döntésekért viselt felelősséget, miközben mindenki pontosan tudja, hogy ebben az országban nincs olyan fontos döntés, amelyet ne a miniszterelnök hozna meg. Az emberi gyávaság egyik fokmérője, hogy ki, mennyire vállalja tetteinek és döntéseinek következményeit.

Amikor pedig az egészségügyi válsághelyzetre hivatkozva az általa uralt frakció tagjainak támogató szavazatával elfogadtatta a kormány rendkívüli felhatalmazásáról szóló törvényt, akkor mélyen megalázva megfélemlített nyájának tagjait, ”133 bátor emberként” aposztrofálta őket nyilvánosan. Miközben mindenki, maguk a képviselők is pontosan tudták, hogy a törvény elfogadása éppen hogy gyávaságukról szólt. A bátorság szó ezzel a magyar köznyelvben új értelmet nyert; a „133 bátor ember” a gyávaság szimbólumává vált. Megalázni, köznevetség tárgyává tenni saját szolgálóit – ilyet csak egy gyáva ember tesz.

Orbán azt gyorsan megtanulta, hogy pénz nélkül a hatalom mit sem ér, a saját vagyon felhalmozása pedig a nehezebb napok túléléséhez fontos. Ám a piszkos munkát itt is másokkal viteti el. A reflektorfényben a gázszerelő Mészáros Lőrinc és családja áll, büszkén vállalva az országtól ellopott milliárdokból építkező birodalmat. Még nem tudják, hogy egyszer – ha van igazság – ugyanígy, reflektorfényben állva kell majd felelősséget vállalniuk a csalárd módon megszerzett milliárdokért. Ami nyilvánvalóan soha nem volt és lesz az övék. Orbán Viktor pedig szemrebbenés nélkül tölti ki vagyonnyilatkozatát, amely szerint nemhogy vagyona, de még egy lélekvesztője sincsen.

Orbán arra is gondosan ügyelt, hogy még ebben a drámai válsághelyzetben is, neki csak a jó hír hozójának dicsőséges szerepe jusson. A drámai fejlemények bejelentését mindig munkatársaira hárította. A legtöbb európai országban az első számú vezető vállalta a legnagyobb szerepet a válság őszinte kommunikálásában, A legtöbben nyilvánosan beismerték, ha súlyosan tévedtek. Nálunk sem a kormányfő sem a kormánytagok, soha egyetlen szóval nem utaltak saját felelősségükre vagy tévedésükre. Számos miniszterelnök bocsánatot kért a lakosságtól egy-egy rossz intézkedés miatt és jó néhány vezető tisztségviselő lemondott egy-egy súlyos tévedése, ballépése miatt. Nálunk, ahol a második és a harmadik hullám is, bizonyíthatóan a kormány rossz döntései miatt, sokkal több áldozatot követelt, mint a legtöbb európai országban, a kormányfő még ma is a tévedhetetlen vátesz szerepében próbál tetszelegni. A hibák elismeréséhez és a felelősségvállaláshoz ugyanis bátorságra lenne szükség. Ez azonban hiányzik a miniszterelnök fegyvertárából.