Posted by Molnár Gusztáv
>Maximilian Terhallenek, a londoni King’s College vendégtanárának egy érdekes cikke jelent meg a Frankfurter Allgemeine Zeitungban.[4] Terhalle egyike azoknak az Angliába szakadt németeknek, akik – mint az ebben a blogban gyakran idézett Wolfgang Münchau Twitter-fiókjában is olvasható – német akcentussal beszélnek, de brit akcentussal gondolkodnak. Az említett cikkben ezeket írja:
Németország és Európa számára a kínai kihívás az amerikai védőernyő strukturális meggyengülésében nyilvánul meg, mivel Kína leköti Amerika védelmi erejét. Egy immár nem valószínűtlen ázsiai háború megteremtheti Putyin számára a régóta várt lehetőséget arra, hogy Európa térképét a maga javára revideálja. (Kiemelés tőlem – M. G.)
Terhalle ezzel annak a német argumentumnak az élét akarja elvenni, hogy Oroszország felé nem szabad minden hidat felégetni, mert az oroszellenes politikával Moszkvát csak beletaszítják Peking karjaiba. Szerinte Putyin nem emiatt fordul Kína felé: tudja, hogy ez az a stratégiai pozíció, amelyből a Nyugattal szembeni sérelmeit orvosolhatja.
Én figyelemreméltónak tartom a német szakértő fenti látleletét – Kínával és Oroszországgal, valamint az amerikai védőernyő európai meggyengülésével kapcsolatban. Azt az álláspontját azonban (és ezt nemcsak ő, hanem gyakorlatilag az egész angolszász orientációjú német sajtó és szakértői gárda osztja), hogy Németországnak gyakorlatilag Amerika hagyományosan oroszellenes politikáját kellene felvállalnia, és hadserege megerősítésével bizonyos mértékben pótolnia, egyáltalán nem osztom.
Nem kívánok most belemenni abba, hogy Putyin vajon milyen mértékben és hogyan szeretné Európa térképét a maga javára revideálni. De azt, hogy ez a szándéka, nyilvánvalónak tartom. Nem feltétlenül az államhatárokat akarja ő módosítani (bár ez sem kizárható), hanem a geopolitikai határokat, például azzal, hogy Belarusszal előbb-utóbb csak kialakít valamilyen szorosabb gazdasági, pénzügyi és politikai uniót (a katonai és titkosszolgálati dimenziót csak azért nem említem, mert az gyakorlatilag már megvan). De Ukrajna és Moldova geopolitikai státuszának valószínű módosulása sokkal bonyolultabb, sok előreláthatatlan elemet magában foglaló kérdés, és ezért most nem foglalkozom vele.
Annál fontosabb kérdés viszont az, hogy tudatosítsuk: miközben a Biden-adminisztráció eldöntötte, hogy Oroszországgal szemben – mind az orosz belpolitikát, mind pedig a külpolitikát illetően – keményen fog fellépni (ez világosan látszik a Navalnij-ügy kezeléséből, valamint Ukrajna Oroszországgal szembeni intranzigens álláspontjának a támogatásából[5]), az Európai Unió, és különösen annak két legfontosabb tagállama, Németország és Franciaország nemcsak hogy el akarja kerülni a konfrontációt Moszkvával, de – a sokat hangoztatott geopolitikai autonómia jegyében – egyfajta stratégiai partnerségre törekszik vele, miközben mind az orosz belpolitikai helyzettel, mind pedig az orosz szomszédságpolitikával kapcsolatban bírálja Oroszországot és támogatja a közös szankciós politikát.
Az EU-ból immár – szerencsére – kivált Nagy-Britannia és az észak-, valamint kelet-közép-európai EU-tagállamok egy része (Svédország, a baltiak, valamint Lengyelország és Románia) ebben a kérdésben az amerikai álláspontot támogatják, sőt az eddigieknél is határozottabb fellépésre sarkallják, például az Oroszországot Németországgal közvetlenül összekapcsoló Nord Stream 2 gázvezeték kérdésében.
Ez utóbbi önmagában véve nem volna olyan nagy jelentőségű kérdés (különösen, ha meggondoljuk, hogy a Nord Stream 1 már régóta működik), de a jelenlegi különleges körülmények között mindenképpen egyfajta detonátor szerepet fog betölteni. Ha Amerika és a kelet-európaiak együttes tiltakozása ellenére mégiscsak befejezik az építését (nagyjából 100 kilométeres szakaszon kell még elhelyezni a csöveket), akkor azért. Ha pedig az utolsó pillanatban Berlin és Washington mégiscsak összehoz egy kompromisszumos megoldást, vagyis az új adminisztráció bizonyos feltételekkel tudomásul veszi a dolgot, akkor azért.
A Fehér Ház kutyaszorítóba került: ha Németországnak kedvező döntést hoz, akkor nemcsak a kelet-európaiak fognak lázadozni, hanem azok a rendkívül befolyásos amerikai politikai, média- és egyéb erők is, amelyeknek Angela Merkel és a kormánya és egyáltalán Németország már régóta a begyében van. Ha viszont konfrontálódik Németországgal egy ott mind kül-, mind pedig belpolitikai szempontból kritikus időszakban, akkor azt kockáztatja, hogy Berlin (Párizs és az immár Draghi által irányított Róma) támogatásával geopolitikai szempontból valóban önállósítja magát.
Vagyis, bármilyen döntés szülessen is, a „szabad világ” két pólusa nem fog tudni közös nevezőre jutni, miközben mind Amerikában, mind pedig az EU-ban elhatalmasodnak a belső ellentétek. Kína és Oroszország pedig elkezdhetnek gondolkozni azon, hogy a számukra létfontosságú kelet-ázsiai és kelet-európai régióban megerősítsék pozícióikat.
Molnár Gusztáv blogja itt olvasható.
Alex Raufoglu rajza