Posted by Kocsis Tamás
>Merre s hogyan tovább? Milyen lesz a 21. század első két évtizede után a folytatás? A válasz keresése közben „ferdítem” Hans Falladát (1893–1947). Az immár az irodalmi halhatatlanok közé számító, a magyar nyelven olvasók számára is széles körben ismert német író a 20. század húszas éveinek végén, főként Berlinben játszódó történetében az akkori nagy gazdasági válság lealázó, roncsoló szociális viszonyait jelenítette meg, és gyengéd lírával, érzelemgazdag humanizmussal figyelmeztetve kérdezte meg már műve címében: „Mi lesz veled, emberke?”
Most, egy évszázaddal később, így érzem időszerűnek a kérdést: merre tovább, emberke? A válaszok felelős keresése a jelen században – az emberi értékekre, úgy tűnik föl, minden eddiginél több irányból zúduló fenyegetésekre – immár világméretű létkérdés. Nagy tekintélyektől származó friss olvasmányaim nyilván nem csak engem erősítenek ebben a tudatban.
A manapság – joggal – a világ sok-sok nyelvén, ekként magyarul is sokat idézett Yuval Noah Harari (45) történész, író szerint például „egyszerre állunk a menny és a pokol küszöbén, és idegesen járkálunk fel-le az egyik kapuja és a másik előszobája között. A történelem még nem döntötte el, melyikbe jutunk végül, és a véletlenek sorozata bármelyik irányba lódíthat bennünket”.
Merre is? Mintha a koronavírus világveszedelem, klímaválság, természeti katasztrófák sora, új népvándorlás, politikai feszültségek közepén különösen élne bennünk a remény, hogy azoknak, akik képesek rá, meg kell találniuk, a válaszokat a sokismeretlenes kérdésekre a jövőről; modern „Jókaikként”, meg kell írniuk, írnunk a jelen század szükségszerűen többesszámban és mégis közösen készülő „regényeit”.
S ha már Jókai Mór…
Harari, mások mellett nekünk, magyaroknak is üzen a jövőről – a történelemre hivatkozva: „Iszonyú szegény életed lenne, ha csak a saját nemzeted értékeit tisztelhetnéd. Ha például csak magyar ételt ehetnél. Mi az egyáltalán? A paprika sem magyar. Árpád, István és Hunyadi János sosem fűszerezték paprikával az ebédjüket. A 16. század előtt azt sem tudták itt, hogy mi az.”
Amiből – tudom, önkényesen, de reménykedő derűlátással, itt és most, a Duna partján – azt olvasom ki: a jövő útjainak keresése, ma inkább, mint bármikor az emberiség történetében volt, közösen megoldandó, csakis globális és nemzeti értékek állandó, együttes, egymás folyamatos közös tisztelete útján megoldható ügye. Minden népnek, nemzetnek, amelyik ma benépesíti a Földet.
Boldogságkeresés? Szabadságvágy?
Nálam sokkalta mélyebbre ásni tudó gondolkodók, közgazdászok, más tudósok szerint az emberek a 21. században – uram bocsá’ – bárhol éljenek is, boldogok akarnak lenni. A termelés (az annyit emlegetett GDP!) pedig szolgálja minden korábbinál nagyságrendekkel céltudatosabban a boldogság (GDH, Gross Domestic Happiness) „emberközpontú” anyagi bázisát. Tömören: a termelés legyen csupán eszköz, nem cél, egy olyan korban, amikor soha el sem képzelt modern eszközök segítik és bonyolítják egyszerre a jövőt, kibernetikával, digitális robottechnikával, akár a világűr titkai feltárásának gyakorlati hasznosításával.
Egy másik, gyakran emlegetett tudóssal, Yosihiro Francis Fukuyama (69) amerikai filozófussal, politikai közgazdásszal és íróval szólva, a ránk köszöntő évtizedekben „a szabadság nem azt jelenti, hogy szabadon élhetünk a természetben vagy a természet szabályai szerint; inkább azt mondhatnánk, a szabadság ott kezdődik, ahol a természet végződik. Az emberi szabadság csak akkor válik valóra, ha az ember meg tudja haladni természeti, állati valóját, és új ént tud teremteni magának.”
Ha minden idők legmodernebb (akár még elképzelhetetlenül ismeretlen) eszközei, lehetőségei ésszerű, közös hasznosításának csak egy része is megvalósul, talán nem maradnak ezek világmegváltó álmokat kergető mai futurológus „morustamások” puszta utópiái. – Erre tovább, emberke?