Szex és vér

Újratöltve rovatunkban többek között klasszikusokká érett művek újrafordításáról, újragondolásáról ejtünk szót. Most Bram Stoker nevezetes regényének új magyar verziója kapcsán tekintettük át a halhatatlan vérszívó életét a kommunista magyarítástól a teljes szöveg kiadásáig. Félreértések, cenzúra és átütő siker.

Tisztán emlékszem arra, hogy három és fél évtizeddel ezelőtt micsoda izgatott örömmel vittem haza Szolnok egyetlen antikváriumából Bram Stoker híres regényét. A felfokozott várakozásra annak ellenére megvolt az alapos okom, hogy korábban egyetlen sort sem olvastam a nevezetes könyvből, mi több, a belőle készült filmeket se láttam. Ellenben többször átlapoztam a Galaktika sci-fi magazin ugyancsak kellően borzongató vámpírszámát – amelyben egyébként Stokernek egy novellája is helyet kapott. Úgy gondoltam, van annyi ismeretem a tárgyban ahhoz, hogy tudjam, a Drakula megkerülhetetlen alapmű, így kötelező elolvasnom.

A borítón Lugosi Béla arcmásával díszelgő könyv azonban csalódást okozott. Túlságosan kicsi és vékony volt. Helyenként pedig bárgyú. Többre számítottam. Ez volna a híres klasszikus, a horrorirodalom alfája és ómegája? Azt is kiszúrtam, hogy ez a zsebben elférő könyvecske jó eséllyel másnál se nagyon válthatta be a hozzáfűzött reményeket, hiszen ez a kiadás 1985-ben látott napvilágot, és nem sokkal később már az antikvárium polcán kötött ki. Persze akkor még nem tudtam, hogy az Árkádia gondozásában megjelent kis kötet messze nem a teljes regényszöveget tartalmazza. Igaz, erre akkor és ott mindössze két információ utalt, amit valószínűleg csak a képzett, bibliofil olvasók fedezhettek föl: a fülszöveg úgy fogalmazott, hogy Bartos Tibor magyarítását (és nem fordítását) tartjuk a kezünkben, az impresszumból pedig kiderült, hogy az eredeti mű címe Dracula, és nem a címlapra odabiggyesztett Drakula gróf válogatott rémtettei. (Azt, hogy mennyire elterjedt volt ez a kiherélt valami, jól jelzi, hogy manapság még mindig többen előszeretettel – avagy tévesen – ezen a címen emlegetik mifelénk Stoker regényét.)

Az úgynevezett magyarítás a korszak bevett eszköze volt arra, hogy a világhírű klasszikusokból kigyomlálják a szocializmus és az internacionalizmus ideológiájával nem összeegyeztethető dolgokat. Ennek estek áldozatául Karl May és J. F. Cooper indiánregényei, valamint Bram Stoker klasszikusa is. Holott a regénynek már az eredeti megjelenése után egy évvel, 1898-ban kijött egy fordítói megjelölés nélküli magyar változata a Budapesti Hírlap kiadásában, ám az a filológusok szerint éppúgy nem a teljes szöveg, mint az 1925-ben Tar Ferenc fordításában megjelent Uránia-kiadás.

A Bartos-féle változatból pedig példának okáért kimaradtak az Erdélyre és népeire vonatkozó megállapítások, a vége is kicsit át lett írva, kevesebb benne a szenvedély, és hát úgy mindenestül mintegy harmadára zsugorodott. Mindezeken túl ifjúsági átiratok is készültek, a teljes magyar nyelvű változatra azonban 2006-ig várni kellett. Sóvágó Katalin fordítása eddig három kiadást ért meg. Most pedig itt az újabb teljes magyar fordítás, ezúttal Bartók Imre tollából. A választás mindjárt első pillantásra tökéletesnek látszik, hiszen Bartóknak a saját műveiből (regények és filmforgatókönyv) is kiviláglik érdeklődése és affinitása a klasszikus horror, illetve a szépirodalom és a popkultúra érintkezési pontjai iránt.

Az új fordítás megjelenése a tavalyi járványügyi leállások miatt majdnem egy évet csúszott. De hát egy ekkora klasszikus esetében az idő már nem számít. Pláne úgy nem, hogy maga is címszereplője is örökéletű. A Drakula nem egyetlen műve a szerzőjének, ám messze a legfontosabb és legkiemelkedőbb, a többi meg sem közelíti ennek nemhogy a hatását, de színvonalát sem. Stoker ötvenéves volt világhírű regénye megjelenésekor, és ekkor már túl jó néhány irodalmi és színházi próbálkozáson (többek között ezekről szól Joseph O’Connor Árnyjáték című regénye, ami ugyancsak a Helikon Kiadónál látott napvilágot). Ám az egyértelmű és máig tartó, mindent elsöprő sikert a Drakula hozta meg számára, amely egyszerre tiszteleg a gótikus regények és az egy időben ugyancsak népszerű levélregények hagyományai előtt. Nem mellesleg pedig egyesíti a folklórban – különösen a balkáni hiedelmekben – szereplő vérszívó emberszörnyet, illetve a Vlad Țepeș történelmi személye körüli valós és misztikus elemeket a nagyvárosi vámpíréval, akinek alakja először John Polidori A vámpír című elbeszélésében bukkant föl 1819-ben.

A Drakula megalkotásában az irodalmi hagyomány szerint fontos szerepe volt a magyar tudósnak, Vámbéry Árminnak, aki sok mindent mesélt Stokernek Erdélyről és a Balkánról.

Beleértve az ottani vámpírhiedelmeket is. (Állítólag róla mintázta az író a regénybeli Van Helsing professzort, noha Dr. Seward időnként emlegeti budapesti tudós barátját, Arminust is.) Minden bizonnyal a Vámbérytól hallottak köszönnek vissza a regény első fejezeteiben, noha időnként hibásan. Az, hogy az írói szándék kanyarított-e el más irányba bizonyos elemeket, esetleg Stoker nem értett meg mindent a londoni kocsmaasztal fölött elhangzottakból, talán nem is igazán számít.

Különben is, bizonyos dolgok a román olvasókon kívül vélhetően csak nekünk, magyaroknak tűnnek föl, akik földrajzi értelemben közel ülünk a tűzhöz. Például az, hogy Drakula székelynek vallja magát, miközben elődei sorában bojárokat emleget. De hát a világ ezen fertálya amúgy is a népek olvasztótégelyének számított, és volt idő, amikor nem az számított, hogy ki melyik nációhoz tartozik vér szerint. A mostani fordításnak ugyanakkor egyik fontos jellegzetessége, mondhatni, erénye, hogy Bartók megtartotta Stoker félreértéseit.

Az egyik elbeszélő-főszereplő, Jonathan Harker írja naplójának első feljegyzései között: „Meglátogattam a British Museumot, és végeztem némi kutatást a könyvtárban az Erdéllyel kapcsolatos könyvek és térképek között”. Nos, ez minden bizonnyal magára a regényen munkálkodó Stokerre utal, aki kutatásai dacára az eredeti angol szövegben a country és a state szavakat használja Erdélyre, valamint Moldáviára és Bukovinára vonatkozóan. A régebbi fordítások ezt megkerülve inkább a történelmi hűséget igyekeztek követni, Bartos például kissé átfogalmazta ezeket a mondatokat (is), Sóvágó magyar szövege pedig provinciát, régiót és körzetet említ, elvégre a regény idejében a fentiek egyike se volt önálló állam.

Bartók fordításában maradtak az eredeti kifejezések (ország és állam), ily módon is érződik a fordítói célkitűzés: minél pontosabban törekedni az eredeti szöveg fordulataihoz és kifejezéseihez, és lehetőleg úgy, hogy közben a mai nyelvhez közelítő olvasmányélményt kapjunk. (És hogy mennyi utalás, kiszólás van ebben a regényben, annak feltérképezésében segítenek a gondosan összeállított lábjegyzetek.)

Egy másik példa, rögtön az első mondatból: Stoker Buda-Pesthként említi a magyar fővárost, ezt Bartos és Sóvágó egyaránt változatlanul hagyta, Bartók viszont az 1898-as kiadással megegyezően Budapestet írt. Ugyanakkor ahogy Sóvágónál, úgy nála is változatlan maradt Harker május 5-ei datálású naplóbejegyzéséből az „Isten szek” kifejezés, ami az eredeti angol szövegben is így szerepel (megtoldva azzal, hogy God’s seat) miközben az 1898-as magyar kiadás „Isten széké”-t ír, míg Bartos kissé archaizálva magyaráz: „Ishten-zek. Vagyis az Isten trónusa.” (Itt jegyezném meg, hogy Moldávia a magyar nyelvben Moldovát vagy Besszarábiát jelöli, az angol Moldavia magyarul Moldva, ami egy történelmi tájegység, egykori román fejedelemség. Könnyen keverhetők, gyanítom, hogy Stoker is így járt velük.)

Kolozsvár a különböző fordításokban fölváltva szerepel magyar, illetve német nevén. Bartók Imre azt a megoldást választotta, hogy ahol az angol elnevezés szerinti Klausenburghot említi, ő átvált a német Klausenburgra, ellenben Agatha nővér Budapestről címzett levelében, ahol az angol eredetiben a német elnevezés szerepel, a fordítás már Kolozsvárról szól.

A Drakula egyik sokat idézett mondata az, amikor a gróf házába invitálja a kocsiról lekászálódó Harkert: „Welcome to my house! Enter freely and of your own will!” Az 1898-as fordításban ez így hangzik: „Üdvözlöm a házam küszöbén! Lépjen be önként, a saját szabad akaratából!” Bartosnál: „Üdvözlöm hajlékomban! Örvendek, hogy küszöbömet jókedvéből lépi át!” Sóvágó: „Üdvözlöm házamban! Lépjen be szabadon és önszántából!” Bartók: „Üdvözlöm a hajlékomban! Lépjen be bátran és a saját, szabad akaratából!”

A példákat hosszan lehetne sorolni, akár további következtetéseket is levonhatnánk az egyes fordítások szándékait és elveit illetően, de ez nem szigorúan vett összehasonlító elemzés akarna lenni. Azt ellenben elmondhatjuk, hogy amennyiben bizonyosságot keresünk arra nézve, hogy a Drakula több mint egy és negyed évszázad után is mennyire eleven és időtálló tud lenni – akár élőholt főszereplője –, arra ez az új fordítás tökéletesen alkalmas. (Ha már a Netflix háromrészes adaptációja ennyire gyalázatosra sikeredett.)

A szöveg olyan magától értetődően gördül át egyik naplófeljegyzésből a másik levélbe, ahogyan a Harkert szállító kocsi halad a farkasüvöltéstől visszhangos Borgói-hágón. Ha kell, akkor arisztokraták fennkölten kifinomult hangját halljuk, ha meg arra van szükség, a kevésbé pallérozott köznépét.

Közben újra meg újra elmerülünk a lélek pokolnál is mélyebb bugyraiban. Bram Stoker ugyanis nem csupán vámpírkönyvet írt.

Regényében ráláthatunk a viktoriánus Anglia elfojtásokkal teli miliőjére, kimondatlan és kimondhatatlan vágyakkal, terhes konvenciókkal, kötelezően elvárt szerepekkel, a vagyoni ügyletek útvesztőiben bolyongó jogászokkal, kétkezi munkásokkal, az elmebajt kutató orvosokkal, szeretőre vágyó kisasszonyokkal, kifogástalan modort mutató dzsentlemenekkel, valamint lázadó szüfrazsettekkel.

Nem mellesleg ez a mű kulcsregény az emberi pszichéhez, amely minden hangzatos szólam ellenére évezredek óta ijedt tanácstalansággal viszonyul ahhoz a két dologhoz, ami hol tudatunk felszínén, hol annak mélyén, de a legtöbbet foglalkoztat bennünket. Rabul ejtve gondolatainkat és érzéseinket egyaránt. Nevezetesen a halálhoz és a szexualitáshoz, amelyek a Drakula örökbecsű lapjain vérpatakként folynak össze.