Nem minden latin

Gordon István
>Apám a minap töltötte volna be századik életévét. Mérhetetlen türelmét, nyugalmát élete utolsó pillanatáig megőrizte. Elképesztő tudásával kevesen vetekedhettek, szerénysége azonban nem engedte, hogy akár csak egyszer is „Dr.”-ral írja alá a nevét. Pedig doktori címe volt három, diplomát pedig hét különböző tudományágban szerzett. Az alábbi rövid történet Tóth Krisztina Jókai-véleményével kapcsolatban jutott eszembe…

Ma már nem szégyellem! Nem voltunk túl jóban. Tinédzser világom első éveit tapostam, ugye nem csoda, ha a Beatles és a Rolling jobban bejött, mint a Jókai összes. Persze, éppen össze is lehetett volna kötni ezeket, de nem ment. Nem és nem!!!

Aztán az éppen aktuális téli szünetben – nem csekély atyai ráhatásra – neki veselkedtem, sőt bele is vágtam a kötelező Jókai regényekbe. Nem ment gyorsan, mert igencsak megtörte olvasási ritmusomat a bekezdésenként előforduló 2-3 latin szó. Egy ideig tűrtem és tűrtem. Aztán közöltem Apámmal, hogy elég volt! Inkább gombfociznék és közben Beatles-t hallgatnék. Egy kis morgás, majd megszületett a kompromisszum: sok óra Jókai, max. egy-két óra egyéb. Mondanom sem kell, így nem fogadhattam el a szülői ajánlást. Rendben – mondtam Apámnak, az aránnyal akár egyet is érthetek, de… Kizárólag azzal a feltétellel, hogy az ismeretlen latin szavakat (persze, hogy mind ismeretlen volt!), illetve azok magyar megfelelőjét, este megmondja nekem.

Így is történt! Apám szinte mindig késő este jött haza, leült vacsorázni, én meg jöhettem a latin szavaimmal. Csaknem így ment ez a több mint kéthetes téli szünetben. Én felolvastam a szót, többé kevésbé (de inkább kevésbé) a latin nyelv kiejtési szabályainak megfelelően, Apám meg vágta rá annak magyar megfelelőjét. Gondolkodás nélkül. Pedig úgy vártam már, hogy akár csak egyszer fogalma se legyen a latinra sikeredett Jókai szóról. Hosszú napokig semmi, egyszer aztán, mintha megingott volna…

Nem jött válasz egy szóra. Apám szájában megpihent kicsit a mákostészta… Ilyen is ritkán fordult elő vele, ha egyáltalán előfordult valaha is, hiszen ez volt a kedvence. Teli szájjal mondta: – Micsoda? Orkápirátó? Az nem létezik, ilyen latin szó nincs is! Na, olvassad csak fel még egyszer! Én meg nem kíméltem, a korábbinál is magabiztosabban mondtam: Igen, Apu, orkápirátó! Or – ka – pi – rátó! És megdicsőülve figyeltem az arcát. Igen, úgy tűnt, győztem! Végre sikerült olyat latin szót mondanom, amit még ő sem ismert.

Közben persze lenyelte a bent ragadt mákostésztát, hogy helyette, szinte alig hallhatóan, inkább azt a szót ízlelgethesse: orkápirátó, orkápirátó, orkápirátó… A homlokán megjelent néhány verejtékcsepp, egyre hevesebben ingatta a fejét, de még mindig ismételgette az orkápirátót. Aztán váratlanul elmosolyodott és még váratlanabbul csak annyit mondott: – Na, ma biztos eleget olvastál… – Jó-jó – szakítottam félbe türelmetlenül, de mégis mit jelent az, hogy orkápirátó?

Apám komótosan befejezte a mákostésztáját, hátra dőlt a székén, félretolta a tányérját, s kitartó mosollyal az arcán csak annyit mondott: – Most szépen együtt, szótagolva, hangosan elolvassuk ezt a szörnyű szót! Jó? Egy… kettő… három…: or – ca – pi – rí – tó! Igen-igen: orcapirító. De mond csak, fiacskám – folytatta: azt tudod, mit jelent magyarul, hogy orcapirító?