Posted by Ha a hullámai nem is, az 1977-es nagy vranceai földrengés híre gyorsan bejárta a világot, Bukarest az első helyeken szerepelt az adásokban. A társadalmi dráma egyéni tragédiák sorában, nemzetgazdasági károkban, sokszor maradandó lelki és fizikai hatásokban nyilvánult meg. A Hét szerkesztőségét, a sajtóházat is érte károsodás, de nem jelentős. Addig és azóta is beszélnek a román fővárosban veszélyeztetett médiaközpontokról, a sajtóházról is, de különösképpen a közrádió épületéről – a kormányzat dolga lenne tenni is valamit. Bukarest különösképpen veszélyeztetett övezetben van tektonikai szempontból.
Az 1977-es természeti katasztrófa mégis pótolhatatlan veszteséget okozott szerkesztőségünknek: Földes László 1973 januárjában bekövetkezett halála után Dankanits Ádám tudományos rovatvezető is elhunyt. Utolsó közös művünk a lap ismeretterjesztő melléklete, a maga nemében szintén egyedülálló TETT (Természet – Ember – Tudomány – Technika) negyedévi kiadvány volt, első számának megjelenése alig késett…
Marcian Bleahu: Mit mond a szaktudomány a március 4-i földrengésről
A jelenség a tudománynak úgyszólván örök témája. A vele kapcsolatos számos kérdésre találtak, illetve másokra keresik a választ. A földrengések lokalizálása mértani jellegű feladat. Normális körülmények között a rengéshullámok a föld felszínén másodpercenkénti 4—8 kilométeres sebességgel haladnak. Két olyan hely ismeretében, ahova a felszíni hullámok azonos időben jutottak el, könnyű kiszámítani, hogy a földrengés epicentruma a közöttük levő távolság felénél található. Több mérés interpolációja útján pontosan meghatározható a hipocentrum és az epicentrum helye. Hogy objektív módon is fel lehessen mérni a földrengések hatásait, különböző földrengés-erősségi skálákat dolgoztak ki. (A legismertebb a Sieberg—Mercalli- skála, valamint a Richter-féle magnitúdó-skála. Az eddig bekövetkezett legnagyobb földrengés mérete a Richter-skálán 8,5 körüli volt, de sokan úgy vélik, hogy az 1755-ös lisszaboni földrengés magnitúdója elérte a 9-et is.)
A hazánkban 1977. március negyedikén bekövetkezett földrengés erőssége a fővárosban a módosított Mercalli-skálán 8 fok volt. Összehasonlítva az 1940-es földrengéssel: annak intenzitása ugyanakkora volt, magnitúdója valamivel nagyobb (7,4 a 7,2-höz képest) – a mostani romboló hatás a rengés nagyobb időtartamának tulajdonítható.
Egyébként a földrengés időtartamáról lehet vitatkozni, hiszen az emberek érzékenységüktől függően más-más időpontokban észlelték a kezdetét és a végét, így az időtartamát is. A különféle műszerek sem hasznavehetők ilyen szempontból, hiszen az utórezgéseket még órákon át érzékelik. A jelenség fizikailag körülbelül két órát tartott, magát az erős rengést pedig a nem túlságosan érzékeny ember körülbelül 17 másodpercig érezte. A rengés során a mérőműszerek először függőleges, majd vízszintes mozgást mutattak ki. Az épületeken – legalábbis Bukarestben – látszik, hogy a függőleges komponens igen erős volt; miatta repedtek meg X-alakban a falak, rongálódott meg inkább az alsó három-négy emelet, s roggyantak össze (nem pedig eldőltek) az épületek.
A jelenség okainak kutatása közben elengedhetetlen a kitérő a globális tektonika területére. Ez az elmélet, amely forradalmasította a geológiát, a földrengések keletkezésére is magyarázatot ad. Az elmélet szerint a Föld kontinenseit és óceánjait tíz hatalmas – mintegy száz kilométer vastag – lemez hordozza. Amennyiben két lemez távolodik egymástól, közéjük a földköpenyből olvadék buggyan vagy lövell ki – így jönnek létre a tengerfenéki hegyláncok. A lemezek függőleges elválasztó felületén kis – hetven kilométer – mélységű földrengésfészkek jönnek létre. Ha a lemezek egymáshoz közelednek, az egyik a másik alá szorul. Határfelületükön alakulnak ki a közepes és a nagy mélységű földrengések. Végül, amennyiben két lemez egymás mellett csúszik el, súrlódási felületükön úgyszintén kisebb mélységű földrengésfészkek keletkeznek.
A két szomszéd szárazföld, Afrika és Eurázsia két külön lemezen található, amelyek a geológiai korok folyamán kapcsolatba kerültek egymással. Hazánk területe, a Vrancea-övezet éppen egy ilyen találkozási vonal fölött van. A kelet-európai (ázsiai) lemez széle az afrikai lemez két fragmentuma alá került, s azokat feltolva hozta létre a Keleti-Kárpátokat. A két lemez egymáshoz viszonyított mozgása kelti a földrengéshez vezető feszültségeket.
A félelem mint lételem. Gondolatok az 1990-es májusi földrengés után
Ha Románia, akkor diktatúra – ötödfél évtizeden át. Jogfosztottság és állandósult terror személyek és csoportok szabadsága és biztonsága ellen; majd: formaváItó fordulat, véres eseményekkel, rémhírekkel, 1989 végétől. Ha Románia, akkor természeti csapások – két évtizede. Árvíz, 1970-ben és 1975-ben, földrengés 1977-ben, 1986- ban és 1990-ben. Ha Románia, akkor tehát szorongás és félelem és bizonytalanság.
Az egymást érő hatások – mint radioaktív sugárzás a szervezetben (szinte kifelejtettük a felsorolásból Csernobilt!) – halmozódva összegeződnek, nemcsak azok tudatában és lelkében, akik mint e sorok töprengő írója is, közvetlen üt, at „helyszíneli“ megtapasztalták valamennyit, hanem szókéban is, akik egy részüket a médiumok közvetítésével élték át Meglehet, a fenyegetettség, a szenvedés eme közösségie- sülése is alapeleme egy újfajta, txansa- cendentált egyetemes tudat kialakulásának
Az egymást szorgosan követő stresz- szek a legrobusztusabb idegzetű embert is kizökkentik biztonságérzetéből, megrongálják az emberi kapcsolatokat (Eltérően attól, amikor egy-egy „elszigetelt“ nagy csapás a szolidaritás és az önfeláldozás energiáit mozgatja meg.)
A megnyugváshoz két ösvény vezethet. A racionális feldolgozás a hatáselemek logikai összefüggéseinek megértésére, a veszély mértékének szinte mindig megnyugtató hatású tudatosítására, a következmények oksági alapon történő felbecsülésére törekszik. Ebben segíthet a tudományos ismeretterjesztés, amely, ha korszerű, több a közlésnél: értelmez és sugall is.
A lelki feldolgozást megkönnyítheti bizonyos mentálhigiénés technikák alkalmazása. Ilyen pszichés módszer a riadalomban, az akut szorongásban a részletekre való fokozott odafigyelés, az állandó rákérdezés. (Ezt több pszichoterápiás irányzatban feltalálni. Az úgynevezett katatim, képélmény Leuner- féle módszerében például, ha a lelki- állapotokat spontán módon tükröző imaginatív kép egy szögesdrót-akadály – a példa, mondanunk sem kell, nem egészen véletlen –, akkor ezt irányított képzelettel nem átvágni kell, hanem addig kell tüzetes megfigyeléssel a szokatlan részletek után kutatni, amíg csak nem érkezik egy olyan meglátásunk. gondolatunk, amely érezhetően előbbre visz bennünket a szorongató helyzeten való úrrá levésben.)
Kíséreljük meg, a megnyugvás említett ösvényein való különösebb jártasság híján is, a fentiek szellemében röviden átgondolni a legutóbbi földrengés tanulságait.
Az 1977-es bukaresti földrengés magyar áldozatai
1977. március 4-én Románia délkeleti részét a Richter Skála szerinti 7.2 erejű földrengés rázta meg. A földrengésnek 1574 halálos áldozata volt, közülük a Bukarestben 1570-en haltak meg. 32 tömbház összedőlt és 130 megrongálódott. A bukaresti áldozatok között volt Szilágyi Attila Kobak 16 éves fiú, Szilágyi Domokos és Hervay Gizella gyermeke, Dankanits Ádám művészettörténész és nyolc éves fia, Dankanits László. Kobak a Dankanits családnál volt éppen. A magyar áldozatoknak sorstragédiákba illő életút jutott osztályrészül. Kobak édesapja, Szilágyi Domokos költő egy évvel korábban lett öngyilkos. Mint ma már tudjuk, Szilágyi Domokost “Balogh Ferenc” fedőnéven beszervezte a Securitate és 1958-1965 között ügynök volt. Ez is oka lehetett öngyilkosságának. Hervay Gizellával közös gyermeke, Kobak volt a Kobak könyvek főhőse gyermekként. Kobak első könyve 1966-ban, Kobak második könyve 1968-ban az Ifjúsági Könyvkiadónál jelent meg. A korabeli ajánló szerint nevelő célzatú, nyúlfarknyi mesék voltak olvashatóak a fiatalság számára. Hervay Gizella 1982-ben Budapesten lett öngyilkos. Dankanits Ádám művészettörténész szintén a földrengés áldozata lett 45 évesen és nyolc éves fia, Dankanits László is. Felesége Varga Katalin a földrengést túlélte, azonban később autóbalesetben elhunyt. Dankanits Ádám posztumusz kötetét, mely a Hagyományos világ alkonya Erdélyben címet viselte, 1983-ban jelentette meg a Magvető Kiadó.
Húsz évvel később
Ha az ember az I. Károly sugárúton az Egyetem tér felé haladtában elhagyja az örmény templomot, megy még egy keveset, és valahol jobbra tér, előbb-utóbb ráakad arra a helyre, ahol az a ház állt. A ház, amelyet nem járhatnak szellemek, mert nincs.
Ahol Dankanits Ádám lakott, a Popa Rusu utca 11. szám alatt (de hát inkább fölött, hisz valamelyik felső, talán a legfelsőbb emeleten volt a lakásuk) néhányszor elnéztem este a csillagokat. Emlékeimben náluk mindig tiszta egű este van, ahogy a szerkesztőségben természetesen mindig nappal.
Gyakran járok gyalog a környéken, s olyankor elmegyek a Popa Rusu 11. elé. Azon gondolkoztam el ott legutóbb, hogy húsz év múlva mi Dankanits Ádám halálának az üzenete.
Eljött Bukarestbe. Vissza akart menni Erdélybe, talán Marosvásárhelyre, talán Kolozsvárra. (Én mindig egyetemi tanárnak képzeltem el őt és sok kötetes történelemtudományi munkák szerzőjének, reményeimben akadémikusnak.) Milyen öregember lenne Ádám? Az idén lett volna, január 2-án, hatvanöt éves; meghalt negyvenöt évesen. (Nyolc évvel már túlnőttem.) Mi hatalmas mennyiségű összegyűjtött anyag – kartoték, feljegyzés, kézirat – pusztult oda vele!
Együtt halt meg a kisfiával. És a Szilágyi Domokoséval. Harminchoz az egyik, negyvenhez közeledne a másik. Milyen emberek, milyen felnőttek lettek volna, lennének ők? Lehet, hogy ebben a pillanatban – és akkor nem kellene ezt írnom – Dadival éppen együtt teáznánk, lehet, hogy a cikkét vagy a versét olvasnám A Hétben, lehet, hogy hoznék neki Pestről holland pipadohányt, mint az apjának.
De kérdezhetek bármit, írhatok bármit – nem tudunk semmit. A halálnak nincs üzenete, mert eltörli a potencialitásokat. Ádám legfeljebb a torokszorítóan nevetséges „vigyázzatok jobban magatokra és egymásra, ha nem akartok úgy járni, mint én”-t üzenhetné a túlsó partról.
1977. március 4-én volt a nagy földrengés Romániában.
Megjelent A Hét XXVIII. évfolyama 7. számában, 1997. február 14-én, majd Ágoston Hugó: Bukaresti élet, képek című kötetében, Scripta Kiadó, 2000.
A földrengés mint sors mint földrengés
Bukarestben 1977. március negyedikén negyed tíz óra és fél tíz óra között – közepén ennek a negyedórának – a Föld mélyében felfoghatatlan mértékű energia mozgatott meg sok milliárd tonnányi kőzetet, a felszínen emberhangyák sokaságát pusztítva el.
Isten ide nem kellett (hol volt?), a tudomány magyarázataival sem sokat értünk akkor. A megmaradtaknak maradtak az X-ek a falakon, a rettegés; rájuk maradt a romeltakarítás, a közlekedés, az ellátás zavarai, az újrakezdés kínjai – és a csendes öröm, hogy egyáltalán élnek.
Aki ilyen közel volt a halálhoz, az mit is csinál? Nem csinál semmit, csak vagy többre, vagy kevesebbre értékeli az életet. Vagy még idegbajosabb, vagy fatalista lesz.
Most Ádámtól kellene megkérdezni, hogy az ilyen katasztrófákkal hogyan nézett szembe az emberiség különböző korokban. Ádám, a (művelődés)történész ilyesmiket kutatott, kartoték-jegyzetgyűjteménye több ezer darabnyi volt. Ott szóródtak szét a romok között a Popa Rusu utca 11. szám alatt, azokban a napokban ismeretterjesztett a tavaszi szél.
Nem volt halálközeli élményem, mert nem a halálra gondoltam. Képtelen voltam arra gondolni, hogy meghalunk. Másfél éves elsőszülött fiammal az ölemben az ajtókeretben álltam, néhány perce etette meg az anyja, mondtam neki, maradjon az ő ajtókeretében, arra kellett vigyázni, ne álljunk valamelyik könyvespolc előtt, közelében, a legnagyobb omlott össze először; az ablakon kinézve a harmadik emeletünkről a szemközti tömbháznak (azt is merőlegesen érintette a nagy hullám) hol a földszintjét láttam, hol az emeleteit; közben elviselhetetlenné kezdett válni az infrahangoktól kísért tompa zaj, a szemközti blokk ablakai kezdtek porködbe borulni.
A végén kiderült, hogy csak néhány másodpercig tartott… Utána kiderült, hogy ha még néhány másodpercig tart a rengés, tömbházunkat a harmadik és a negyedik emelet között töri ketté.
Ádámék régi tömbháza nem kettétörött, hanem összeomlott. Négyen voltak otthon: Ádám, Dadi, Kobak és a székely bejárónő. (Így hát nem három, hanem négy magyar áldozata volt tulajdonképpen Bukarestben a földrengésnek.)
Azért írtam le részletesebben, hogyan estünk mi át rajta, mert ahányszor a megmenekülésünk – leírtnál jóval hosszabb – filmjének egyik-másik jelenete eszembe jut, mindig, de mindig utána összerándul a tudatom: hogyan történhetett Ádámmal?Karjai közt a kisfiával. Mondják, hogy néhány órával mielőtt megtalálták őket (a felső emeleten laktak), még élhettek. Fulladástól haltak meg.
Nem félek a haláltól. Sodort már el gyermekkoromban árvíz, estem le magas diófáról (elaludtam az ágai között), repültem métereket lórúgástól, lobbant arcomba gázkályha lángja, kétszer is ütött el autó, kétszer is voltam közel végzetes autóbalesethez (vezetni nem tudok…) – nem gondoltam Istenre. Tréfásan arra igen, hogy ugyancsak sok munkát adok az őrangyalomnak.
De az 1977-es földrengés más. Nem magamra gondoltam. Elsősorban a gyermekemre gondoltam. És most is elsősorban Ádámra és Dadira gondolok. Dadi Ádámnak későn született gyermeke, élete nagy ajándéka és reménysége volt. (– Apa, honnan jön a banán? – Írja rajta, majd megtanulsz olvasni. Iránból. – Melyik iránból?) Tekintsük ajándéknak, hogy együtt haltak meg?
Istenről sose volt mondanivalóm. Hanem sorsról, megengedem, beszélhetünk. Íme puszta adatokban két fájdalmas sorstragédia.
+ Dankanits Ádám (sz. 1928) meghalt negyvenkilenc évesen a nagy földrengésben kisfiát, Dankanits Lászlót (sz. 1969) óvón átölelve. Gyermeke anyja, D. Varga Katalin (sz. 1938?) meghalt autóbalesetben 1978-ban.
+ Szilágyi Domokos (sz. 1938) öngyilkos lett Kolozsváron 1976-ban. Hervay Gizella (sz. 1934) öngyilkos lett Budapesten 1982-ben. Gyermekük, Szilágyi Attila Kobak meghalt tizenhat évesen Dankanitsék házában a bukaresti földrengésben.
Feldolgozhatatlan.
Az írás hosszabb változata megjelent az Új Hétben
Címkép: Balra a központi egyetem, ez a tér később a nagy tüntetések helye; ami összeomlott: a Dunarea (Duna) épület, földszintjén az azonos nevű vendéglővel. Ebben az épületben lelte halálát Doina Badea énekesnő, és itt menekült meg az Előre egyik munkatársa, szinte szó szerint ég és föld között, egy ajtókeretben.