Epizódok: avagy a kis esetek is megestek

A szerző: az Infovilág örökös tiszteletbeli főszerkesztője, a 101 esztendős Tatár Imre, Vas- és Aranytoll-életműdíjas újságíró.

Fejes vonalzó

Gimnáziumi rajzterem. Kényelmes székek, asztalok, hogy jól tudjuk tartani a rajztáblát, elhelyezni a vízfestékeket, ecsetet, ceruzát. A tanár úr fehér munkaköpenyben közöttünk sétál, kezében fejes vonalzó. Vizsgálgatja, hogyan dolgozunk. A vízfesték kényes valami, ha nem vagy ügyes, foltos marad a papír. Ezt lesi, s ha hibát lát, a fejes vonalzóval fejbe üti az illetőt. No, nem az élével, „csak” a lapjával. (Hát – nyolc évtized múltán ebből leleplező tévériport készült volna; ebben az egyébként humánus intézményünkben azonban tornatanár urunknak pálcával, P. rajztanár úrnak pedig fejes vonalzóval volt módja fegyelmezni.)  Eltelt úgy két évtized. Már újságíró vagyok. Egy szép napon meghívót hoz a posta. Hajdani rajztanárom, aki egyben amatőr festőművész, tisztelettel meghív kiállítása megnyitójára. Nem mentem el. Kár. El kellett volna menni és belépőül átadni neki – egy fejes vonalzót.

A dzsungel hangja

Magyaróra. Réger tanár úr lehozta székét a katedráról, a terem sarkában ül, kényelmesen. Feleltet. A fiú a katedrán áll, s a Vörösmartyból feladottakat mondja. Réger közbevág:
– Hogy hívják a női főszereplőt?
A fiú rávágja:
– Enikő!
A tanár úr bólint. De mielőtt folytatódhatnék a dolog, egy hang szólal meg a dzsungelből, vagyis a terem leghátsó padsorából:
– Éhes vagy?
Pillanatnyi csend. Eközben elmondom, hogy dzsungelnek nevezték a leghátsó padsort. Fiatal, jó humorú olasztanárunk adta neki, pontosabban az ott ülőknek ezt a jelzőt. Ott hamisították az igazolatlan hiányzást fedező orvosi papírokat. De nem ez a fő jellemző vonásuk az ott ülőknek. Okos, művelt, ám az iskolai anyagokat nem kedvelő vagányok. Az osztály és voltaképpen a tanári kar is tisztelte e társaságot. Soha, semmilyen tárgyból egyikőjük sem bukott meg.
Vissza a dzsungel hangjához. Réger tanár úr nem haragudott meg. Ellenkezőleg. Egyébként szomorkás arcán mosoly futott végig.
– Ez szellemes volt! – ismerte el.

Nem morgunk!

Szép tavaszi délelőtt. Az iskola udvarára néző ablakok tárva nyitva. Ma nincs felelés, tanárunk háttal az osztálynak a táblánál áll, s valami nehéz matematikai tételt vezet le. Csak a kréta csikorgása hallik néha. Az osztály pihen, még olyan is akad, aki odafigyel.
Egyszer csak valami belevág a csendbe. Repülőmotor berregése. Kis gép lehet, elég hosszan hallani. A tanár úr keze megáll, nem fordul meg, csak odaszól: „Nem morgunk!”
Diáktörténetekben ilyenkor felnevet az osztály. Ezúttal nem. Tudtuk, hogy nemrég azért helyezték át a fővárosba, hogy kezeltethesse a fülét.
Eltelt egy esztendő. A tanár úr – ösztönösen bár – meghálálta tapintatunkat. Jó néhányan megbuktunk volna az érettségin, ha ki-ki nem kapja meg előre matektételét. Elgondolkozom e „szabálytalanságon”. Talán arra gondolt, hogy egy diákélet mérlegét mégsem a záró órányi felelés, hanem a nyolcévnyi együttélés vonja meg.

Bilincstörő

Králik bácsi színes egyéniség. Nem pusztán azért, mert szobafestő mester volt. Életútja az. Mesél is róla, botját letéve, kényelmesen az üzleti pulthoz támaszkodva. S hogy sorba vegyük történetét, képzeletünkben álljon egy izmos fiatalember a cirkusz porondján. Testére tekerve vaslánc. Legalább is messziről vasnak látszik. Megfeszíti izmait, roppanás hangzik, a zenekar tust húz, a láncok lehullanak. Rejtett büszkeséggel mondja, hogy olykor egy-egy hölgy üzen, felhívná páholyába. De ő nem adja oda magát.
Az izmos ifjúság azonban elröppent. Más hivatást kell választania. Így lett a családi hagyománynak megfelelően szobafestő. Igen ám, de akkoriban ezt a mesterséget csak félévenként lehetett űzni, csak meleg időben száradt meg tisztességesen a fal. A másik félévre ismét csak körül kellett nézni. A városligeti műjégpálya jegyellenőrt keresett. Jelentkezett, felvették.
Úri közönségünk volt – mondja. Tekintetét szigorúvá teszi az emlékezés.
– Nem adtunk akárkinek bérletet!
– Hiába – mondhattam volna én, Králik bácsi büszkeségét látva –, az előkelőség kötelez.
– Noblesse oblige – mondhatta volna ő. Ha tud franciául.

Petróleum

Érettségi után autószerelő-inasnak mentem. Ez keményebb tételeket adott fel, mint a gimnázium. Igaz, nem én húztam őket. Sok, addig ismeretlen dologgal találkoztam, sok mindent megtanultam. Példa. Hogyan kell a műhely sarkában fekvő vashordóból kivenni egy-két liternyi petróleumot. Ezzel mostuk le, tisztítottuk a javítandó és szétszerelt motor alkatrészeiről a ráégett olajat.
A hordó nyílásából kilóg egy gumicső. Szájba kell venni, megszívni, de csak egy pillanatra, mert már jön is, folyik edényedbe. Ha egy tizedmásodperccel vagy kettővel tovább tartod a szádban, elönti a petrol.
Első próbálkozásomkor így jártam. Undok lé! Átrohantam a szemben lévő fűszereshez, gyorsan bekaptam két kis Diana sósborszesz-cukorkát. Más bajom nem történt, de másnap inastársaim átadtak egy kis üveg gyümölcslevet.
– Inkább ezt idd!
Valami haszna mégis volt ennek a szíváskalandnak. Úgy húsz év múltán, tihanyi nyaralás közben pontosan tudtam, hogyan lopták ki autónkból a benzint. Csak azt nem tudom, volt-e a tolvaj zsebében dianáscukorka…

A tó partján

Szmuk barátom, néhány évig Sándor – amíg Erdély északi fele visszatért magyarnak –, előtte és utána Alexandru. Román állampolgár. Máramarosszigeten született, Bukarestben végzett a mérnöki karon. Éppen letette vizsgáit és hazalátogatott – magyar lett. Zsidó származású lévén behívják munkaszolgálatra. Együtt dolgozunk két évet a bánhidai erőmű hűtését szolgáló tó bővítésén. Együtt visznek ki bennünket Ukrajnába. Ő beszél rá néhányunkat negyvennégy márciusában, hogy ne menjünk haza, a németek karjaiba, szökjünk át a szovjetekhez.  Így lettünk hadifoglyok, s tagjai egy mindinkább duzzadó menetoszlopnak. Negyvennégy nyara. Még tart a háború, nagy kanyart kell tenni dél felé, hogy kikerüljük a csaták, vagy a pusztítás színhelyeit. Közel kerültünk román területekhez, még Erdélyhez is. Jó néhány odavalósi fiú menetelt velünk, Szmukhoz hasonlóan a visszatért országrészből származók. Közel az otthon! Elkezdődött a szökdösés. Egyiknek sikerült, a másiknak nem. Szmuknak igen. Először nővéréhez menekült Csernovicba, majd Bukarestbe.

Éppen csak elővehette mérnöki oklevelét, máris behívták katonának. Abba a román hadseregbe, amely a Szovjetuniót megtámadó németek mellett kezdte a háborút, de a vége felé, mikor jó királyuk látta, hogy Hitlernek bealkonyult – átállt az oroszok oldalára. Így jött el a béke. És Szmukból rangos műszaki és pártember, Alexandru lett. A szocialista országok gazdasági szervezetének, a KGST-nek keretében működő magyar–román energetikai bizottság tagja.
Egyszer, amikor Budapesten üléseztek, a magyar fél elhatározta, eldicsekszik műszaki fejlettségünkkel. Megmutatják vendégeiknek a Bánhidai Villamos Erőművet. Így is lett. Büszkén járt körbe kezük, mutatva a Centrálét és a hűtővizet szolgáltató tavat. Szmuk pedig némán állt. Tekintete megpihent a tavon, melyből alig tíz évvel ezelőtt maga is temérdek nedves iszapot emelt ki és rakott csillékbe. Lába elé tekintve látta a tóparti rézsűt, ahol társaival ásott, egyengette a talajt.
Hogy majd egy évtized múlva mit sem sejtő vendéglátóknak legyen mit mutogatniuk, a vendégnek pedig a sors játékain merengenie.

Villanyfúró

Hamburgban jártam, egy kongresszusról tudósítottam lapomat. Ilyenkor az ember a napidíjból összespórolhat, összekoplalhat egy kis valutát ajándékvásárláshoz az otthoniaknak. Ezúttal bementem a Neckermann áruházba, s vettem a fiamnak egy villamos kézi fúrógépet. Méretes doboz, végigvittem a német várostól a Ferihegyi vámvizsgálóig. Nem rejtegettem, nem is tudtam volna. Megmondtam mennyibe került, számlát is hoztam. Hivatalos valuta-átszámítással ez belefér, bevihető. A vámos elmosolyodott, látva, hogy nyílt kártyákkal játszunk.
–  Nem az számít, hogy ott mennyibe került, hanem az, hogy nálunk mennyi az értéke. Sokkal több, mint amennyit ön kiszámolt.
Néhány másodpercnyi csönd.
– Mi célból is hozta ezt a gépet?
– Fiamnak, a munkájához segítségül.
Bólint.
– Vigye!
Talán neki is volt fia, aki akkor vágott neki az életnek.

Vadászkaland

Szentendre és Visegrád között, az erdőben megbújva állt az Erzsébet királynéhoz címzett vadászház. (Talán még most is lakható). Honi nagyságok és nyugatnémet pénzes emberek jártak ide. Ilyenformán a belkereskedelmi minisztérium hatáskörébe tartozott. S mivel családilag jó barátságban voltunk miniszterükkel, egy alkalommal kaptam egyhetes beutalást – a vadászati tilalom idejére, tehát üres időre – a házba. Kollegám vitt le kocsin, tehát a hatvanas években lehetett, a hetvenesek elején ugyanis már volt Skodánk.
Megérkeztem. A vezető, a terület fővadásza nem volt otthon, felesége kísért be egyetlen vendégként a tágas, rideg szobába. Délután megjött a fővadász. Elém pattant, tisztelegve jelentkezett. Ez már gyanús volt. Majd hivatalos végigfuttatta tekintetét a ruházatomon. A nadrág jó, estére kapok megfelelő kabátot.
– Puskával bánni tud?
Többszörös tartalékos tiszti tanfolyam részeseként, nem volt szívem azt mondani, hogy nem.
– Este megyünk vaddisznóra.
Most még megmondhattam volna, hogy nem vadászni, hanem pihenni jöttem. De ingadoztam a szembeszállás és a megalkuvás között. A gyávaság és a kíváncsiság között. Végül egy elhárítási kísérlet:
– Azt mondták, vadászati tilalom van!
– Igen, de a kis kukoricásomat fosztogatják a vaddisznók.
Este kimentünk a terepre. Terjedelmes fa erős ágaira épített leshely, keresztbe fektetett rúd, ide lehet fektetni a puskát s nyugodtan célozni. Különös ilyenkor az erdő. A telihold teljes erejéből világít, ezüstözi a tájat. Minden ágat, levelet külön látni. Az erdő él. Meglátogat bennünket egy borz. Itt lakik a közelben. Várunk, hogy megjelenjenek a vaddisznók.
– A nyakára célozzon, akkor elég lesz egy golyó. Aztán kivesszük a máját.
Ez az este megtanított imádkozni. Kérni a sorsot a véletlent, a nagy természetet. Ne küldjék ma ide őt! Szerencsém volt, nem jött.
Másnap közöltem a fővadásszal, hogy elmegyek. A tegnapihoz hasonló kemény tekintettel nézett rám.
– De nem azért, mert rosszul érzi itt magát?!
– Ó, nem! De látja, állandóan szemerkél az eső, nem érdemes a szobában ücsörögni.
Értem jött egy Trabant, és levitt Visegrádra, az újságíró-üdülőbe. Ott töltöm a hetet. S a királyi várrom árnyékában levonhattam vadászkalandomból némi tanulságot.
Hiába. Vagy a vadász nyer, vagy a vadkan. De lehetséges az a ritkaság – mint az én esetemben –, hogy mindkettő.

Ertesz utca

Itáliában utazgattunk feleségemmel. Éppen Sienából autóztunk visszafelé a szép toscanai tájakon. Látok valami szokatlant. Nyilván ezt hívják hegyi falunak – gondolom. Toronyházak, négy-ötemeletesek és szoba szélességűek lehetnek. Most is laknak bennük?  Kő, kő, kő.  Behajtunk, sétálunk egy darabig s beülünk a kávézóba.
Mint mindenütt ebben az országban, itt is férfi főzi a feketét. Mint utóbb kiderül, itt maga a tulaj. Hallja, hogy magyarul beszélünk, megszólít. A múlt évben Budapesten járt, erről mesél. (Hogyan beszélgettünk? Olaszos voltam a gimnáziumban.)
Végül elővesz egy papírt: megkér valamire. Adjuk át üdvözletét Máriának. Silabizálja a feljegyzést: „Ertesz utca”. Melyik lehet az? Kiderül, hogy a New York kávéház közelében nyílik. Tehát a Kertész utca. Közelebbit nem sikerült kibogozni, maradt Mária a Kertész utcából. Hazatérve, mit tehettem volna? Megírtam az esetet egy újságban.
Talán elolvassa olyan valaki, aki át tudja adni az üdvözletet Máriának. Vagy nem.

Chanson a vonaton

Ezt a néhány költői percet egy fontos eseménnyel egyszerre éltem át. Hruscsov szovjet vezető elment Belgrádba, bocsánatot kérni a múlt évek durva szidalmaiért, „Az amerikai imperializmus láncos kutyája” – a Titóra akasztott jelzőért. Történelmi fordulat volt ez, a világsajtó nagy érdeklődése közepette. Lapom engem küldött tudósítani az eseményről. S velem Szentkirályi Jánost.
S hogy lezajlott a nagy találkozó, vendéglátóink meghívták a négy tudósítót kéthetes, csodás utazásra, ismerkedni a karsztos hegyekkel, a Dalmát tengerparttal, Montenegro szédítő csúcsaival. Robogott velünk a vonat Ljubljana felé. Öten ültünk a fülkében, két lengyel újságíró, a két magyar és kísérőnk, a jugoszláv külügyminisztérium embere, aki – mint kiderült – francia szakon végzett. Ez utóbbi azért említendő, mert szerepe van a történetben.
Hosszúnak tetszett az utazás. Útitársaink irodalmi beszélgetésbe kezdtek. Miután a lengyeleknél a második nyelv a francia, fiatal kísérőnk zsebéből előkerült egy Verlaine-kötet. Annak a lírikusnak a költeményei, aki azt vallotta, hogy a vers nem más, mint zene. Beszélgetésük során hamarosan eljutottak a nevezetes Chanson d’autome-hoz. Folyt a lelkes idézetverseny, miközben mi magyarok kukán ültünk, hallgattunk. Végre meguntam a dolgot, hiszen a francia költészetet jórészt – bár műfordításokból –, de ismertem én is. Odaszóltam Jancsinak:
– Ismered az Őszi chansont Tóth Árpád fordítását?
– Persze – hangzott a rövid válasz.
Odafordultam útitársainkhoz (összekötő nyelv az orosz):
– Akarják a Verlaine költeményt hallani magyarul?
Élénken válaszoltak:
– Természetesen!
Odaszóltam Jancsinak: „Kezdjük!” Minden próba nélkül mondtuk az Őszi chanson-t:

Néhány másodpercnyi csend, majd tapsolnak. Arcukon látszik – őszintén teszik. Elmondják – bevonva bennünket is a francia irodalomról folyó beszélgetésbe –, hogy a magyar szavakat nem értik ugyan, de jól ismerve az eredetit, Tóth Árpád remekében is hallják Verlaine költői zenéjét.

Összenéztünk Jánossal. Megmentettük a magyar irodalom becsületét.

Címkép: Amikor Imre még “csak” 100 éves volt