Csernik Vass Attila
> Kívül szép, de belül rothad a visegrádi négyek együttműködése. Annak ellenére, hogy a magyar kormánysajtó az egységet hangsúlyozza, már régóta világos, a csehek és a szlovákok nem hajlandók az illiberalizmus útját járni. 30 éves az európai politika egyik legvitatottabb politikai konstrukciója, a Visegrádi Együttműködés, a kerek évfordulót annak rendje-módja szerint, február 17-én meg is ünnepelték a lengyelországi Krakkóban, az eseményen a négy tagállam vezetői mellett jelen volt az Európai Tanács elnöke, Charles Michel is.
A nyilatkozatok szintjén a szövetség ma él és virul, ám a látványos ünnepi külsőségek jelentős feszültségeket takarnak A nemzetközi sajtóelemzések szerint az egykoron közös európai fellépést és felzárkózást szolgáló visegrádi együttműködés mára egy Európai Unió-ellenes dacszövetséggé vált, amelyet ráadásul egyre kevesebb dolog tart össze: a szövetségen belül fokozódó illiberális politika miatt egyre nagyobb a törés Magyarország és Lengyelország, másrészt Csehország és Szlovákia között.
Bár hivatalos szakításra nem lehet számítani, a V4-országok “szétszavazása” az Uniós költségvetés kapcsán már azt mutatja, a válás, de facto, megtörtént. A magyar jobboldali sajtó a napokban terjedelmes cikkekben emlékezett meg a Visegrádi Együttműködés kezdeteiről, amikor is Václav Havel, a Csehszlovák Szövetségi Köztársaság elnöke, Antall József magyar miniszterelnök és Lech Wałęsa lengyel elnök 1991. február 15-ei találkozóján megállapodás született arról, hogy a „visegrádi hármak” – 1993-tól „visegrádi négyek” – szorosan együtt fognak működni az európai integráció felé vezető úton. Jobboldali értékelések szerint azóta zajlik a “sikertörténet”: az uniós belépés után a tagországok nemcsak politikai, de gazdasági, infrastrukturális és kulturális téren is egyre szorosabb együttműködést voltak képesek felmutatni, nem véletlenül: a Közép-Európa magterületét ugyanis a V4-ek adják, ráadásul ennek a szövetségnek a történelmi előképei egészen a XIV. századig nyúlnak vissza. Ez adja a komolyságát, mélységét és pártpolitikai célokon túli értelmét is a régió összefogásának – véli a Demokrata cikkírója.
És bár a koncepciótlan magyar baloldali kormányok ideje alatt “kiürült” az együttműködés, mondják, 2010. után (a Fidesz-kormányok alatt) új lendületet adtak Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország kapcsolatainak: mára a 64 millió főt képviselő V4-szövetség ma komoly ellensúlyt teremt Európában a (feltehetőleg gonosz szándékokat dédelgető, de mindenképpen európai hegemóniára törekvő) francia-német tengellyel szemben. Ez a retorika egy közép-kelet-európai számára akár lelkesítő is lehet (ez is a célja), a baj az, hogy az európai politikai közvélemény szerint nincs sok köze a valósághoz.
Az évforduló kapcsán a tekintélyes francia lap, a Le Monde terjedelmes cikkben írt a V4-ben uralkodó állapotokról. A lap szerint éppen, hogy válságba került a csoport: szerinte az európai értékek megítélésében mutatkozó különbség felülkerekedett az összefogás politikáján. A kívülre megnyilvánuló öröm és elégedettség, csupán látszat, hiába minden sorsközösség és közös érdek.
Mint írják, a keleti nyitás sikertörténetnek indult, de azután jött a magyar és lengyel tekintélyelvű-illiberális külön út. A migrációs válság még összetartotta a négyeket, de utána következett a szemmel látható szakadás, mivel a magyarok és a lengyelek majdnem, hogy messianisztikus tervet igyekeznek diktálni a csoporton belül az EU reformjára és exportálnák saját nacionalista, illiberális demokrácia víziójukat. Prága és Pozsony nem csupán nem osztja ezeket a nézeteket, hanem megkérdőjelezi az egész fórum politikai létjogosultságát Az ellentétek egész jól kirajzolódtak a krakkói csúcson, amikor Orbán Viktor arról beszélt, hogy meg kell védeni a külső és belső ellenséggel szemben a keresztény, európai identitást. Ezzel nagyon nem értett egyet a szlovák fél. Ezek után a magyar és a lengyel részvevő erősen óvakodott attól, hogy olyan megjegyzést tegyen, ami utalna szögesen eltérő szándékaikra.
Gazdasági elemzők szerint a színfalak mögötti szakítás már rég megtörtént: Szlovákia és Csehország ugyanis nem hajlandó feláldozni a Nyugat-európai kapcsolatait az illiberalizmus felé tolódó közép-európai egység oltárán, hiszen gazdaságilag ezer szállal kötődnek Németországhoz és a többi nyugati országhoz (akárcsak Magyarország is, amely azonban valószínűleg abban reménykedik, hogy politikailag maradhat külön utas úgy, hogy közben jöjjön az európai pénz is). Másrészt a két ország egyértelműen értésre adta, ha választani kell az illiberalizmus és az európai értékek között, akkor ez utóbbiak mellett voksol. És ez már igencsak szembe megy a konzervatív-keresztényi értékek kizárólagosságára építő a szövetségben egyre dominánsabbá váló politikai lengyel-magyar ideológiával. Hogy a visegrádi együttműködésben nincs minden rendben arról az is árulkodik, hogy a magyar politikai kommunikációban gyakorta jelenik meg az az érvelés, miszerint ez az együttműködés a nemzetállamok szuverenitásán alapszik, amit nemcsak Brüsszellel, hanem egymással szemben is tiszteletben tartanak, azaz – amellett, hogy sarkalatos kérdésekben közös álláspontra helyezkednek – a felek nem értenek mindig mindenben egyet, és ez így van jól. Szerintük. Hogy mi számít sarkalatos kérdésnek azt nem tisztázták, az Európai Unió költségvetésének elfogadása, vagy elutasítása azonban minden bizonnyal sarkalatos kérdés nemcsak az Európai Unióban de a visegárdi együttműködésben is, ennek kapcsán pedig egyértelműen kiderült, a szlovák és cseh álláspont köszönőviszonyban sincs mindazzal, amit Magyarország és Lengyelország képviselt.
Mint ismert, a magyar és a lengyel kormány első körben megvétózta az EU hétéves keretköltségvetéséről és a koronavírus-járvány okozta károk helyreállítását célzó 1800 milliárd eurós alapról szóló határozatot, a két állam ugyanis nem értett egyet az uniós dokumentumokban foglalt jogállami kritériumokkal, mert úgy vélték, ezzel politikai beleszólást adnának országaik ügyeibe és mert migránsok befogadására akarják kötelezni őket. Hogy végül nem lett végleges vétó a dologból, az annak is köszönhető, hogy Lengyelország az utolsó pillanatban meghátrált, Magyarország pedig gyakorlatilag egyedül maradt a vétózási szándékával. Hogy hol volt akkor a sarkalatos kérdésekben mindig egy álláspontot képviselő visegrádi összefogás, nem tudni.
Tomás Petrícek cseh külügyminiszter például a múlt év novemberében úgy nyilatkozott a lengyel és magyar vétóról, bízik abban, hogy az európai uniós költségvetési keretet és a helyreállítási alapot érintő vita nem fogja hátráltatni az európai pénzek kifizetését az egyes tagállamoknak. A jogállamiság elvét Tomás Petrícek az Európai Unió egyik alapértékének tartja. “A helyzet azt mutatja, hogy nem mindig érthetünk egyet visegrádi partnereinkkel. Csehország számára a német elnökség által elért kompromisszum teljes mértékben elfogadható” – jelentette ki a szociáldemokrata párti cseh külügyminiszter, aki szerint az Európai Unió nemcsak az egyes tagállamok közötti tranzakciókról szól, hanem az értékekről és az elvekről is, amelyek egyike a jogállamiság elveinek tiszteletben tartása. Ivan Korcok szlovák külügyminiszter egyetértett cseh kollégájával abban, hogy a jogállamiság az Európai Unió egyik alapelve. Szerinte nagyon szerencsétlen lenne, ha a jogállamiság elve megosztaná az Európai Uniót.”Ez az elv mindannyiunkra alkalmazható. Jogállamiság nélkül nem lesznek pénzátutalások a tagállamok között, és nem lesz szolidaritás sem” – jegyezte meg a szlovák miniszter.
A visegrádi négyek “szétszavazása” a költségvetés kapcsán világosan megmutatta, hogy a valóságban mennyit is ér a négy állam által alkotott közös európai front: szinte semmit. Sőt, ez az együttműködés lassan egy “ki ugrik félre hamarabb a dübörgő vonat elől” jellegű játékká vált, nem kérdéses, hogy Szlovákia, Csehország, de valójában Lengyelország sem hajlandó elmenni a falig, ha Magyarország politikájának a támogatásáról van szó. A visegrádi együttműködés kudarca minden bizonnyal abban keresendő, hogy partnereik felismerték, Magyarország és Lengyelország faltörő kosként akarja használni a visegrádi együttműködést a Brüsszel elleni harcukban.
A szövetség kudarca azonban nem magyarázható csupán az aktuálpolitikai, vagy ideológiai nézet- és érdek-különbségekkel. A Visegrádi Együttműködéssel ugyanis ennek a tagjai nem most találták fel a spanyolviaszt: a Közép-kelet-európai országok egyfajta többé-kevésbé szoros együttműködésére, netán egységes entitássá, vagy legalábbis konföderációs alapon történő egybefogására a Habsburg birodalom megrendülésével egyidőben, már 1848 utáni évtizedekben számos elképzelés született a régióban, ennek külön történelme van, és az sem mellékes, hogy ezekben Magyarországnak mindig is kiemelt szerepe volt. Elég csak ha Kossuth Lajos-féle Dunai Allamkonföderációra gondolunk, amely a Habsburg birodalom és benne a történelmi Magyarország területének föderalista elvek mentén történő átszervezésére irányult. A terv nem jött be, mint ahogy a román politikusok, köztük Nicolae Balcescu által felkarolt „Alsó-Dunai Egyesült Államok terve sem, és még sorolhatnám. Egyszóval, a kelet-közép európai és balkáni népek ha nem is mindig egyidőben és azonos intenzitással, de alapvetően szimpatizáltak egy államok közötti szövetség létrehozásával, ám ezekkel a tervekkel nagyon sarkítva az volt a baj, hogy egyik sem volt képes mindenki számára megnyugtatóan rendezni a valóban bonyolult és szerteágazó nemzetiségi problémákat (lásd Jugoszlávia esetét), ráadásul – attól függően, mely országból jött a kezdeményezés – mindig volt bennük az adott ország hegemónikus törekvéseiből, amit nyilván a többi ország nem igazán díjazott. Így aztán maradtak az egymással sokszor szembenálló nemzetállamok, illetve a valamely ország ellen irányuló alkalmi szövetségek (pl Kisantant). És vélhetően emiatt bukik el az Antall József, Lech Walesa, Václav Havel által megálmodott, valóban nemes szándékú kezdeményezés, a visegrádi projekt is: amikor a közös érdekeken, a történelmi sorsközösségen, a kulturális közelségen felülkerekedik az önzés, a hatalomvágy. Bár a tagországok kormányai továbbra is a Pál utcai fiúk rokonszenves szerepében tetszelegnek Európában, az elmúlt évek során csupán azt bizonyították (sajnos), hogy nem többek egy meglehetősen unszimpatikus, rövidtávú politikai ambíciók elérése érdekében összeverődött gangnél, amelyre az esetleges feloszlásuk után már nem sokan fognak szívesen emlékezni a grundon.
Visegrádi hányak?
Posted by