Posted by Valahogy így képzeltem el az interjút Mihail Gorbacsovval. Egy idős, megkeseredett ember hosszú hallgatásokkal kísért bölcsességeinek tárházaként. Biztos voltam benne, hogy az igazán fontos kérdésekre már nem kapunk választ. Persze, Gorbacsov van annyira intelligens, hogy az elejtett félmondatokból, az elharapott szavakból, a keserű bezárkózásból is kiderül, hogy mit is gondol a múltról és a máról, saját szerepéről. Biztos voltam abban is, hogy az 1980-as éveket már eltemette magában, és a Szovjetunió szétesésének megélésénél bármiről szívesebben beszél. Leninről, Sztálinról, saját indulásáról, ha pedig szeretett felesége, Raisza Makszimovna kerül szóba, akkor még meg is nyílik.
„Mihail Gorbacsovval azonban együtt hallgatni is érdemes, azt pedig egyenesen megrázó látni, hogy múlik el a világ dicsősége”
Tökéletesen megértem, hogy miért nem akar beszélni a Szovjetunió széthullásában játszott szerepéről, a felelősség kérdéséről. Vagy ha valamit mégis kipréselnek belőle, akkor miért emeli fel a hangját. Akaratlanul is történelmet írt, ezért aztán magyarázkodni nem akar. Ehhez nincs kedve, és méltatlannak is érzi. Úgy érzi, hogy a szabadság előtt nyitotta meg az utat, a világ azonban ezt nem becsüli meg. Fáj neki, hogy a saját népe mára megveti, lesajnálja, akik pedig minden áron piedesztálra emelnék, azokat sokszor az oroszellenesség motiválja.
„Akiket szeretne, azok nem szeretik, akik pedig dicsőítik, azokat ő nem igazán becsüli. Mert szovjet/orosz maradt, és valójában esze ágában nem volt lerombolni a birodalmat. Csak úgy sikerült, és erről jobbnak látja hallgatni”
Mihail Gorbacsovval már nem fogok interjúzni. Pedig voltak pillanatok, amikor csak egy karnyújtásnyira volt az egész. De hol pár ezer dollár hiányzott, hol meg Gorbacsov egészsége. Aztán szép lassan letettem róla. Mert egyre biztosabb voltam abban, hogy úgysem fog mondani semmit. Lényegében ebben erősített meg Vitalij Manyszkij 2019 és 2020 fordulóján készített filmje is. De ahogy peregtek előttem az egyébként kiválóan fotografált képek, úgy sajnáltam egyre inkább, hogy nem hallgathatok és teázhatok együtt Mihail Gorbacsovval.
Azzal az emberrel, aki történelmet írt, akinek Közép-Európa a szabadságát köszönheti, akinek köszönhetően leomlott a Berlini Fal, s akinek egykor a nevét visszhangozta az egész világ. A glasznoszty és peresztrojka elindítójával, aki végül ezzel a nyitással akaratlanul is egy birodalom lerombolója lett. Az emberrel, akit mára a saját honfitársai is megbélyegeztek.
„Mihail Gorbacsovval, a múlt terheit viselő magányos öregemberrel, aki egy az államtól kapott Moszkva külső kerületében lévő házban éli élete utolsó napjait”
Egy ilyen találkozás élményét nyújtja Vitalij Manyszkij filmje, a Gorbacsov. mennyország. A 2015 óta már lettországi emigrációban élő ismert orosz dokumentarista érezhetően nem ilyen filmet képzelt el. Mindenek előtt a már fent is említett kérdésekre kereste a választ. Arra, hogy miként jut el a társadalmi értelemben lentről induló Gorbacsov a csúcsra jutva a birodalom szétveréséig. A egykori főtitkárban ezért némi elfogultsággal azt az embert látja, aki elhozta a szabadságot. Azt a szabadságot, amelyet aztán Vlagyimir Putyin elvett az oroszoktól, és elvenne a volt Szovjetunió többi népétől is. Ezért aztán Gorbacsov monológjai mögött a háttérben állandóan feltűnik a televízióban Vlagyimir Putyin. Az orosz elnök, akik láthatóan megakadt Manyszkij torkán. Kár, mert ez a már-már gyűlöletbe forduló elfogultság nem tesz jót a film objektivitásának.
„Manyszkij azonban profi, és amikor látja, hogy Mihail Gorbacsov sem ebben, sem pedig a múlt őszinte feltárásában nem partner, akkor a hátrányból erényt kovácsolva úgy dönt, hogy egy megkeseredett idős ember portréját festi meg”
Manyszkijt nem érhette meglepetés. Gorbacsovról ugyanis az elmúlt évtizedekben nagy filmesek is lepattantak. De megpróbálkozott a 20. század történelmét jelentős mértékben befolyásoló politikus megnyitásával kétszer már ő maga is. Először még két évtizeddel ezelőtt egy tévéfilm erejéig, amely megalapozta a közvetlen kapcsolatot a rendező és a volt szovjet pártfőtitkár között.
„Manyszkij filmjének igazi erénye, hogy közel a 90. életévéhez leültette a kamerák elé Mihail Gorbacsovot”
Hosszú hallgatások, igazán szépen fotografált képek kíséretében elvisz bennünket Gorbacsov Moszkva külvárosában lévő otthonába. S nemcsak az otthonába, de bepillantást enged a sértett, ám büszkeségét nem feladó, saját történelmi szerepével tisztában lévő megkeseredett idős ember lelki világába.
Ez a világ lassan, kissé talán vontatottan bontakozik ki előttünk, ám megéri türelmesnek lenni, hiszen igazi mélységek villannak meg. Előbb csak azt tudjuk meg, hogy mennyire megromlott Gorbacsov egészségi állapota, mennyire megviselik a frontok, és milyen mederben csordogál az élete. Aztán megkezdődik a volt főtitkár és a rendező néha bizalmaskodó, néha cinikus csörtéje, amelyben Gorbacsov nemcsak önmagáról, a különc öregemberről beszél ironikusan, de az Oroszország diktatúrába fordulásának kimondatását erőltető Manyszkijnak az önkielégítéshez hasonlítja Oroszország szabadság vágyát. Közben beszél Leninről, arról, miként ábrándult ki Sztálinból, és egy találkozás leírása kapcsán érzékelteti azt is, hogyan váltak el az útjaik Putyinnal.
„Közben nosztalgikus hangulatban dalra fakadva énekel a lelket megmelengető örök szerelemről, a soha vissza nem térő ifjúságról, két korty vodka között felidézi, hogy 1936-ban majdnem meghalt, majd a halálig tartó szerelemről és a feleségéről, Raiszáról beszél”
Megnyílik, és meghitten ecseteli a boldogságukat, de a magánélet, a megöregedés felé tereli a beszélgetést akkor is, amikor a Szovjetunió felbomlása felé vezető útról, az oroszok elvett szabadságáról kérdezik. Vagy éppen dalra fakad. Mikor pedig Manyszkij sokadszorra erőlteti, hogy Gorbacsov alatt volt csak demokrácia, meg talán Jelcin korai időszakában, akkor csak odaveti, hogy „megdolgoztál a pénzedért, van már elég anyagod, Isten veled”. Majd azért kimondja, hogy mindenhez idő kell. „Nos, ugyebár az a lényeg, hogy átvészeljük és túléljük. Időbe, azaz sok-sok évbe és rengeteg erőfeszítésbe telik, illetve hozzáértést igényel” – mondja sokat sejtetően és homályosan annak az embernek a bölcsességével, aki sok mindent túlélt. Aztán – csak, hogy érzékeltessük a film hangulatát – arra a felvetésre, hogy Európában hős, Oroszországban pedig megvetik, csak annyit jegyez meg:
„A történelem szeszélyes hölgy!”
De beszél Jelcin pimasz ostobaságáról, vissza-visszatér Raiszához fűződő szerelméhez, nem ért egyet a rendezővel, szerinte ugyanis a Szovjetunió nem a demokrácia áldozata, felbomlása elkerülhetetlen volt. Bizonygatja azonban, hogy a végsőkig harcolt érte, és nem bánja, hogy nem élt az elődei eszközeivel. Aztán a stábbal kimennek a temetőbe Raisza sírjához, Ahol Gorbacsov megjegyzi, hogy ez az ő helye. Mi pedig ezeket az utolsó kockákat nézve elgondolkodhatunk azon, hogyan múlik el a világ dicsősége…
(A fesztivál programja idén online tekinthető meg a bidf.hu linken, méghozzá egy mozijegy áránál kevesebbért. A Gorbacsov.mennyország című film bemutatója március 3., és ezután 10-ig tekinthető meg.)
Címkép: Gorbacsov járókerettel