A gyereket dobták ki és a méhlepényt nevelték fel

Posted by
Dr. Kulka Janina
>Magyar orvos vagyok, közel 40 év állami egészségügyi ellátásban eltöltött évvel a hátam mögött. Ezek alatt az évek alatt nem közvetlenül a betegágynál, hanem legnagyobb igyekezetem és legjobb tudásom szerint korrekt szövettani diagnózisokkal segítettem a betegek gyógyulását mint patológus szakorvos, és oktattam orvostanhallgatók, valamint szakorvosjelöltek generációit mint egyetemi tanár.

Akkoriban, 1982-ben, amikor elvégeztem az egyetemet, szakterületet és munkahelyet választottam, nem repkedtek olyan hangzatos szavak, mint „életpályamodell”, „centralizáció”, „egészségügyi szolgálati jogviszony” – közalkalmazottként egyetemi polgár lettem sok társammal együtt, immár a katedra másik oldalán. Akkoriban a levegőben más kihívásokat éreztünk: előttünk álltak a példaképek, akikhez egyszer majd fel kell nőnünk, éreztük, szinte felfoghatatlan mennyiségű tudást kell megszereznünk, hogy a példaképeinkhez méltóan tudjuk folytatni az általuk kijelölt utat. Mindemellett előttünk, akik egyetemi intézetben kezdtünk dolgozni, felcsillant a tudományos kutatás lehetősége is, és annak az ígérete, hogy ha kitartóan és eredményesen dolgozunk, külföldi kongresszusokra juthatunk el, és külföldi ösztöndíjat is kaphatunk. Ez volt az én generációm életpályamodellje, kimondatlanul. Egész jól elvoltunk vele mostanáig.

Olvasom az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló szövegeket és szövegértelmezéseket. Nem tetszik. Az az érzésem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki felteszi a kérdést: hol van ebben a folyamatos önképzés inspirációja? Hol van az a biztosíték, hogy a nehéz, emberpróbáló szakmák – mint amilyen például az intenzív terápia, a sürgősségi ellátás, a traumatológia – nem fognak kiürülni utánpótlás híján? Hol van ebben az ambíció támogatása? Hol van ebben a tudományos fokozat értéke? Hol van ebben az átalakításban az évek óta emlegetett életpályamodell?

Őszintén szólva rosszabb pillanataimban úgy érzem, hogy kilóra megvesznek minket – csak mert mára ez sok területen bevált gyakorlat ebben az országban? Valakik azt hiszik, hogy elég sok pénzzel be lehet fogni az emberek száját, és valóban „szolgává”, „szolgálóvá” lehet minket, egészségügyi dolgozókat tenni szolgáltató helyett? Az, amit az egészségügyi szolgálati jogviszony ígér, valóban elég sok pénz. Csakhogy a pénz nem minden és nem boldogít, mint tudjuk. Sokunkban, akik egyetemi berkeken belül éltük le a szakmai életünket, és az utánunk jövő generációknak az ambíciót, a tanulás és a tanítás igényét, a tapasztalatok szintézisének igényét próbáltuk átadni, kétségek merülnek fel: hova lettek ezek az általunk annyira fontosnak tartott „sarokkövek” az új jogviszony sarokkövei közül?

Az új jogviszony érdekes abból a szempontból is, hogy jogokat főleg a munkáltatónak ad, kötelezettségeket szinte kizárólag a munkavállalónak. Köteles elfogadni a kirendelést, köteles elfogadni, hogy egy számára láthatatlan felsőbb hatalom rendelkezik vele, és ugyan ez nincs leírva, de a sorok közül kiolvasható, köteles azzal is megbékélni, hogy a tudományos munkáját és a megszerzett tudományos fokozatát ebben a rendszerben nem ismerik el. Amiben az a különösen ijesztő, hogy az utóbbi években nagyon sok tehetséges fiatal orvos a pályáját úgy kezdte, hogy három évet PhD-hallgatóként (tehát nem egészségügyi dolgozóként) töltött el, és a doktori fokozattal felvértezve kezdte el a gyakorlati képzését az általa választott szakterületen. Ezeknek a fiataloknak az új rendszerben az első három év a diplomájuk megszerzése után nem számít, a fizetésük megállapítása szempontjából elveszett idő!

Nyilvánvaló, hogy a rendszer átalakításának elsődleges célja a hálapénz megszüntetése – de erről az a bizonyos helyzetekben gyakran idézett mondás jut eszembe, hogy „tévedésből a gyereket dobták ki és a placentát (méhlepényt) nevelték fel”.

E tekintetben szkeptikus vagyok az új jogviszony maradéktalan sikerét illetően, ugyanis többször elhangzott már, hogy az új rendszer által biztosított magasabb fizetés az ún. „hálapénzes szakmákban” messze elmarad a zsebbe csúsztatott összeggel kiegészített havi jövedelem összegétől. Félreértés ne essék: esküdt ellensége vagyok a hálapénznek (már a dolog elnevezésétől is kiráz a hideg), és nem azért, mert (legnagyobb szerencsémre) ez az én választott szakterületemen csak fikció, saját szemünkkel sosem látott „szellem”, és nem is azért, mert irigy természetű ember lennék. Egyszerűen csak rossznak, károsnak tartom a létezését és azt, ahová ez fajult mind a morál szintjét, mind a mértékét tekintve. A legteljesebben egyetértek azzal, hogy a hálapénz kiiktatandó a rendszerből. Azt azonban nem gondolom, hogy ennél a jelenleg választott megoldásnál ne lehetett volna jobbat találni… Vagy jobban átgondoltat. Például lehetett volna az egészségbiztosítási rendszer felől kezdeni a reformot.

Nem tudom, hogy volt-e reprezentatív felmérés a különböző korosztályokban, a különböző szakterületeken dolgozó egészségügyi dolgozók között. Nem tudom, hogy készült-e hatástanulmány a március elsején életbe lépő új rendszer várható hatásairól az egészségügyi ellátórendszer különböző területein. Ha nem készült, az elég szomorú. Ha készült, jó lenne közzétenni az eredményét. Mi, akiket érint a változás, nem tudjuk, az új jogviszony hogyan fog hatni a várólistákra, a fiatal orvosok elvándorlására, a hiányszakmákat választók létszámára, a jelenlegi hiányszakmákban több munkahelyen dolgozókra és ezeken a szakterületeken az ellátás minőségére, az egyetemeken folyó orvostudományi kutatásokra és ezzel együtt az orvosképzést folytató magyar egyetemek európai vagy világranglistán elfoglalt helyére.

Sovány vigasz, hogy 63 éves vagyok, és már csak alig másfél évet kell eltöltenem az új szolgálati jogviszonyban. Azonban végtelenül elszomorít, hogy mindaz, amit tőlem az egyetemi környezetben természetes módon elvártak, és amit hosszú éveken át estéket és hétvégéket feláldozva hol több, hol kevesebb örömmel teljesítettem, március elsejétől az új jogviszony értékrendjében és keretei között értéktelen, haszontalan, felesleges időtöltéssé silányul.

Van egy ennél még szomorúbb és érthetetlenebb vonás a ránk, egészségügyi dolgozókra vonatkozó új törvényben: a nem orvos képzettségű egészségügyi dolgozók az új szerződés aláírásával átkerülnek az új jogviszonyba, de számukra ez nem jár magasabb bérezéssel. El tudja-e bárki, aki közelről ismeri a kórházak, diagnosztikus laboratóriumok működését, képzelni az egészségügyi ellátást nővérek, az orvosok munkáját segítő asszisztencia nélkül? A válasz egyértelműen nem. Teljesen érthetetlen, hogy mi indokolta ezt a fajta hátrányos megkülönböztetést sok ezer olyan egészségügyi dolgozó esetében, akikből közismerten hiány van az országban, és akik nélkül az egészségügy működésképtelen. Kevés a szakképzett nővér, kevés a műtős, kevés a szakképzett szövettani asszisztens, kevés a beteghordó és így tovább. Számukra most az új szerződés nyújtotta kedvezőtlenebb feltételeket semmi kézzelfogható előny nem ellensúlyozza. Miért gondolja azt bárki, hogy tömegestől aláírják az új munkaszerződésüket, és zokszó nélkül, hivatástudattól fűtve dolgoznak tovább három műszakban a most még látványosabban arcpirító alacsony fizetésükért?

Félek, hogy az egészségügyi szolgálati jogviszony bevezetése súlyos, az állami egészségügyi ellátórendszer működését veszélyeztető folyamatokhoz fog vezetni; a pokolba vezető útról és a jószándékról szóló közmondást juttatja eszembe.

(A szerző Ph.D., MTA doktora)

Címkép: Az orvos asszisztensekre, a nővérekre senki sem gondolt