Esterházy: A festményen van idő

Szüts Miklós
>A festő hajnalban (nehéz, illetve nyugtalan álmából – de most nem erre megyünk tovább) fölriadván nem bírt tovább aludni – vélhetően az előző este mértékkel bár, ám jelentős mennyiségben elfogyasztott grappa folyományaként -, macskaléptekkel kiosont hát a házból, a casaból (a konkrétum toszkán kontúrokat ölt), és mintha titokban, mintha bűnözne, fotókat készített az épp ott, aznap elterülő (dimbes-dombos) tájról. Mintha ködlebernyegek tennék titokzatossá a nyári pirkadatot, fínom fátylak, s mögöttük elegáns színpadképként a távoli hegyek, magyar szemmel brutálisak, valamint kékesszürkék – jaj, csak színekkel ne kezdjen az ember! – , de már érződik a színen, hogy igaza van a filozófusnak: föltevésünknek, miszerint ma is föl fog kelni a nap, jók az esélyei. „Szurok Á! hó É! rőt I ! zöld Ü! Kék O! Csak egyszer lehessek titkotok mind elbeszélni bátor!”

(…)

Mielőtt még a készülő képre nézhetett volna, tekintetét szó szerint, lebilincselte a fotó, ama hajnal. Te, öregem, szólalt meg Esti, mintha Ottlik-szövegben volna (drága öregem, édes Bébé), ennek a képnek a leheletfínom sfumatós fraktúráját – na! na! – úgysem tudja a festmény visszaadni. Hülyeség, bólintott azonnal a festő. Mért kéne bármit is visszaadni? Esti, vette észre Esti, tényleg micsodábbnak, hülyébbnek mutatta magát, mint volt valójában. A fotó nem tud úgy bánni az idővel, mint a festmény, vagy még egyszerűbben: a fotón nincs idő, illetve van, de meg van fagyva, a festményen meg van, és mintha a száját, vagy a szája előtt egy zsíros falatot, végighúzta a festő a papíron az ecsetjét.”