„Ha nem segítem le a kabátját, bunkó vagyok; ha lesegítem, akkor szexista?”

Posted by
Hogyan boldogulhatunk az újhullámos ismerkedési trükkök labirintusában? Mit érdemes ismét megtanulni a randizásról és mi az, ami már nem működik? Mitől lesz értékes ma egy kapcsolat? Mi tarthatja össze, mi szakíthatja szét? 

Főzés közben ér az üzeneted; azt kérdezed, elmegyek-e veled ma este valahova. Azt válaszolom, hogy mehetünk, de az izgatottságtól már úgy remeg a kezem, hogy törnek benne a tojások. Szöknek belőle a koktélparadicsomok. A feszültséget enyhítendő a borospohárért nyúlok, és legszívesebben vodkával tölteném tele. Ugye fogalmad sincs róla, milyen hosszú ideje vártam a kérdést? Hányszor fogtam vissza magam, hogy ne én kezdeményezzek, hátha idő előtt elszaladsz!

Flörtölő csérekFotó: CORDIER SYLVAIN / HEMIS.FR/Hemis

Karakán, határozott, egyenes nő vagyok. Biztosan ismeritek a fajtámat. Néha túl maszkulinnak, máskor egyenesen ijesztőnek bizonyulok. Higgyétek el, én is unom, sőt, elegem van abból, hogy a férfiak félnek tőlem. De akkor bele- vagy vissza kéne bújnom a királykisasszony szerepébe, aki a tüskékkel körülvett balkonon, az unalomtól megbolondulva vár valakire? Tisza Kata, a coachingpraxist vezető író az effélét az egyik legkárosabb üzenetnek tartja, mert mint írja, „minden cselekvést a férfi kap, a nő meg csak bámul maga elé. Illetve szép. Ha nem szép, akkor röhejes, akkor gonosz is, nagy, rücskös lába van, ami nem fér bele a cipellőbe. Pedig nagyon bele akarja préselni.”

A társkapcsolat reménye ekkor válhat izzadságszagú törekvéssé, és ettől a szingliség minden bája odalesz, hogy azt valamiféle túlgondolt, görcsös kapuzárási pánik váltsa fel. Ám ha a két pólus ennyire messze van egymástól, akkor kinek kell ma egyáltalán romantikus kapcsolat vagy egyáltalán társkapcsolat? A témában Csányi Gergely szociológust is megkérdeztem.
„A romantikáról sokszor úgy gondolkodunk, mintha valamilyen univerzális, az emberiséggel egyidős jelenség lenne, pedig a romantikus szerelem és a hozzá kapcsolódó szokások, illetve az az érzelemháztartás, amivel most rendelkezünk, mindössze pár száz éves, vagy pár évtizedes. A férj, a feleség, a gyerek iránt érzett szeretet, szerelem aránylag új koncepció Európában és az Egyesült Államokban is. A romantikus társkapcsolatok ideáltipikus módja a lovagi szerelem volt, ám az sokkal inkább a szolgálatok kimutatására irányult, és a randikellékek, a randizás rituáléi teljesen hiányoztak belőle.
A mai értelemben vett romantika csíráit a 18-19. században, főleg a viktoriánus korban kell keresnünk. Egyrészt azért, mert a nők ekkor kezdtek el önállóan dönteni képes aktorokká válni: a magánéleti döntéseiket már nem (feltétlenül) a családjuk hozta meg, és nem voltak többé deviáns tagjai a társadalomnak, ha beleszerettek valakibe. Gazdasági és piaci szempontból is nagyon fontos időszak a huszadik század eleje. Franciaországban ekkor jelenik meg például a rendkívül pejoratív flört szó, ami akkor annyira negatív volt, mint mondjuk az, hogy te kurva. A viktoriánus nőkép – legalábbis ami a normatívat, vagyis a polgárit illeti – lényege, hogy egy rendes polgárasszonynak nincsen szexualitása. A flört (igaz, hogy nagyon finoman, manapság már talán viccesnek számító eszközökkel) a női vágynak a kimutatásáról is szólt. A viktoriánus kori polgárnő egy többé-kevésbé vágy nélküli, légies, a férje felé szelíd barátsággal, a gyerekei felé végtelen önfeláldozással viszonyuló angyalszerű teremtmény, akinek lehetnek akkor már többé-kevésbé romantikus érzelmei, de szexuálisak nem. Ezzel a nőképpel gyakorlatilag összeegyeztethetetlen a flört: az, hogy egy nő rápillog egy férfira az utcán. A szó csak akkor kezd el pozitív jelentést kapni, amikor maga a romantika – a könyvnyomtatásnak és vele együtt a romantikus irodalom megjelenésének, majd a női magazinok térnyerésének köszönhetően – kommercializálódni kezd. Eleinte az Egyesült Államokra volt jellemző, hogy a randizás úgy terjedt el, ahogy a fordista tömegtermelés fő fémjelzett terméke, a gépkocsi is. Addig az udvarlás annyiból állt, hogy a csávó átment a csaj családjához és mindannyian ott voltak együtt. Az első olyan tér, ahol a fiatal szerelmesek randizni tudtak, ahol együtt tudtak lenni, a gépkocsi volt. Gondoljunk csak a Grease című filmre és az autós randikra!” – mondja a szociológus.

Flörtölő gyurgyalagokFotó: BERNDT FISCHER/Biosphoto

Ha az ember autóval indul randizni, akkor a férfiakban ma is fölmerülhet a következő: Kinyissam-e az ajtót a nőnek? Sőt! Szükséges-e, elvárt-e? Zokon veszi-e, ha nem nyitom ki, netán zokon veszi-e azt, ha kinyitom? Lehet, hogy ezen aggódni túlzásnak tűnik, de a fenti kérdések egy olyan problémahalmazt – a jóindulatú szexizmust – boncolgatják, ami nagyon is komoly.
Jogos az ezzel kapcsolatos tökéletes bizonytalanság, mert valójában már nem csak az a kérdés, hogy az autóval mi legyen, hanem az is, hogy mi lesz (majd) az étterem, a mozi, a színház ajtajával; ki lesz az aktor: ki fog fizetni vagy ki beszél a pincérrel. Mint arra a szociológus is rámutat, ezek a kérdések mind egy férfiközpontú rendszer részei, aminek ma elfogadott, stabil keretei vannak.
„Például az, hogy a férfi fizet, előfeltételezi, hogy a nő kevesebbet keres nála, vagy egyáltalán nincs is keresete. És bár egy mai társadalomban is igaz, hogy átlagosan kevesebbet keresnek a nők, akkor sem szerencsés az előfeltételezés. Ha az asztalnál ki kell húzni a lánynak a széket, le kell segíteni róla a kabátot, az is előfeltételezi azt, hogy a lány esetlen, hogy egyedül nem képes rá, hogy segítségre szorul. Ha ezt még jobban kibontjuk, akkor eljutunk oda, hogy a fentiek úgynevezett hatalmi aktusok is. Nemcsak egy patriarchális rendnek a termékei, hanem fönn is tartják a patriarchális rendet. Ez nyilván egy hatalmi kérdés. El lehet gondolkodni azon, hogy ha nem segítem le róla a kabátot, akkor lehet, hogy bunkónak fog tartani; ugyanakkor ha lesegítem, akkor meg szexistának, de ilyenkor mindenképp bekapcsol egy ellenállás, egy félelem, sőt, akár leblokkolás, ami a hatalmi pozíció elvesztéséből ered. Ez akár felérhet egyfajta freudi kasztrációs érzéssel is. Ennek az az oka, hogy úgy szocializálódnak a csávók, hogy a maszkulinitásnak része a hatalom. Amikor ez a hatalom megkérdőjeleződik vagy bizonytalanná válik, akkor maga a maszkulinitás válik megkérdőjelezetté. <<Nem vagyok elég magabiztos abban, hogy mit fogok csinálni, mit kell csinálnom, mi az elvárás>> .
Rengeteg kutatást ismerünk arról, hogy a fiúgyerekeknek nagyon kicsi kortól több aktivitást, rosszaságot, akaratosságot néznek el, mint a lányoknak. És ha előáll az a szituáció, hogy mondjuk egy lány akar fizetni  a vacsora végén, az nagyon alapvető mélylélektani rétegeket – a férfiasságnak a gyermekkori megtagadását – tudja megpiszkálni. Ez az egyenlőtlen genderrezsim pszichológiai, mikroszociológiai kifejeződése” – teszi hozzá Csányi Gergely.És mit várhat (várhat-e bármit) a srác a lányba ölt pénzért, jómodorért, vacsoráért, csillaglehozásért cserébe? Bizony vár, a jelenségnek pedig neve is van: a szociológia jogosultságtudatnak hívja.
„A nőnek ilyenkor valahogy elveszik az ágenciája, illetve limitálttá válik. Az elején választhatsz, hogy belépsz ebbe a cselekvési sorba vagy nem, de hogyha beléptél, akkor elfogadtad azt, hogy én fizetek, együtt megyünk, én tárgyalok a pincérrel, lesegítem a kabátodat és megvédelek, és onnantól elkezdhet elvárássá válni, hogy a nőnek akkor nemet mondani se legyen ágenciája” – folytatja a szakember.

De mielőtt rátérünk „a férfiak jól megérdemelt jutalmára”, nézzük meg, hogy egy-egy gesztus melyikünkről árulkodik, melyik féllel kapcsolatban beszédesebb! Valóban önzetlen és a szívünk választottjáért tesszük? Vagy inkább saját magunkat, a saját szempontjainkat helyezzük a középpontba vele? Emlékeztek arra a pár évvel ezelőtti szerelmes üzenetre, amit egy lengyel ipari alpinista molinóra nyomtatott és azokat két épület homlokzatára húzta föl Pesten a belvárosban? A rendhagyó nyílt levéllel a barátnőjét szerette volna visszakapni, ám azt inkább csak egy nyilvános, öncélú érzelemkitörésként könyvelte el a világ. És a nő is. Pedig milyen romantikus gesztus volt, nem igaz? Talán más lett volna a végeredmény akkor, ha nem az kerül a fókuszba, hogy a férfi vissza akarja kapni a nőt. Sajnos úgy tűnt, hogy saját magát és a (vélt) lovagiasságát fényezte: azt bújtatta hősszerelmes jelmezbe és kürtölte világgá. De nem foglalkozott azzal, hogy eközben a nő mit szeretne; akarja-e egyáltalán vissza a srácot és ha igen, akkor annak mit kell kijavítani, esetleg másképp csinálni a második esélyért. Lehetséges, hogy hősünknek elegendő lett volna olykor hamarabb hazamenni a munkából; alkalmanként tölteni a nőnek egy pohár bort; nem megcsalni őt vagy pusztán levenni a sáros cipőjét az ajtóban?

Az általam megkérdezett párok az egymásra odafigyelést és a másik igényeinek szem előtt tartását emelték ki, amikor a kapcsolatukról kérdeztem őket. A közösen eltöltött időnek is óriási szerepe van kérdésben: az a cél, hogy megismerjétek a másikat; hogy legyetek tisztában azzal, mi a fontos neki. Egyikük elmesélte, hogy egyszer annak örült igazán, amikor észrevette, hogy a szerelme a kapcsolatuk elejétől fogva mindig tartott otthon a kedvenc gyümölcslevéből. Ugyanez a fiú azt is megfigyelte, milyen zene az, amitől a barátnője feszültté válik és melyikkel lehet ellenkező hatást kiváltani nála. Az ő kapcsolatukban a tracklista elindítása is romantikus gesztusnak számít, hiszen figyelem előzi meg: ismerni kell hozzá a másik rezdüléseit, meg kell látni a nyugalmat a vonásaiban vagy épp a feszültséget a szemében.

Egy másik nő számára a változás, az igyekezet bizonyult vízválasztónak: míg a kapcsolatuk elején a férfi a saját szakmájában hiánycikknek és így különlegességnek számító aprósággal lepte meg – és ez inkább a férfiről szólt -, később már kifejezetten a lány ízlésének megfelelő színpompás kiegészítőket vett neki. Ebből érződött, hogy személyessé váltak az ajándékai és az őszinte örömszerzés volt vele a cél.

Flörtölő gólyákFotó: SEBASTIAN KAHNERT/dpa Picture-Alliance

Egy harmadik pár életében gyakran kulcskérdés ma is, hogy ki vigye a lány táskáját: a fiú szerint az nehéz és segíteni szeretne, a lány azt mondja, ő maga is elbírja, minek cipeljen a barátja még egyet a sajátja mellett. Ők a folyamat dinamikájára mutatnak rá: mint mondják, az egymással kapcsolatos határaik folyamatosan változnak, ezért nincsenek kőbe vésve a szabályaik. Igaz, hogy mindkettőjüknél előfordulnak olyan pillanatok, amikor feladják a küzdelmet és tán még fel is csattannak, hogy jó, akkor vidd te! De talán éppen ez a rugalmasság az, ami össze- és megtartja őket egymásnak.

„Bizonyos mintákat különböző mértékben sajátítunk el, és az egymással szemben támasztott elvárások annak függvényében is változhatnak, hogy azokat a másik mennyire internalizálta. A normákra persze lehet reflektálni, felül is lehet bírálni őket, de nagyon bizonytalan állapotot okozhat, ha soha nem tudjuk, mit vár tőlünk a másik, és mit várhatunk a másiktól. Ezt kihasználva a média, illetve a különböző tömeggyártási termékek is nagyon tudják befolyásolni, hogy hogyan viselkedjünk egy randin, vagy egy párkapcsolatban. Ilyen hatás a pornográfia terjedése is. A kutatási eredmények alapján ugyanis a férfiak és a nők is nagyon sokszor a pornóból tanulják meg, hogy hogyan viselkedjenek egy intim szituációban. Az a veszélyes ebben, hogy az efféle tartalmak nem úgy működnek, hogy valamire edukálni akarnak, hanem úgy, hogy a nők alávetett helyzetéből, sőt sokszor a nők elleni erőszak szexualizálásából szeretnének profitot termelni” – teszi hozzá Csányi Gergely.
Van-e megoldás? Sok válasz lehet a fejekben arra a kérdésre, hogy mitől értékes egy társkapcsolat. Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy a fentiek tükrében mi kell ma egy férfinak ahhoz, hogy ne akarjon menekülni az erős, határozott, feminista nők elől (sem). Zárásként szeretnék kitérni arra is, hogy szerintem – pontosabban Tisza Kata szerint – nőknek mi a fontos. Most. című könyvéből idézem is:
„Egy egyenrangú kapcsolatra vágyó nő nem ajándékokat, heves ostromlást, csillaglehozó szédítést és efféléket szeretne egy férfitól, hanem mindössze emberi bánásmódot. Ez azt jelenti, hogy nincs megkérdőjelezve, megakadályozva, megcsonkítva, folyamatosan kontrollálva és korrigálva az identitása a férfi által. Megszólalhat, és az nem képezi gúny, megvetés vagy kinevetés tárgyát. Partnernek tekintik. Egyszerűen önmaga lehet.”

https://szabadnem.444.hu/

Címkép: Flörtölő albatroszokFotó: FREDERIC PAWLOWSKI/Biosphoto