NO GO

Mostanában naponta felidéződik bennem ez a kép, amikor hazaérek, szokásomhoz híven bekapcsolom a rádiót, ám csak a recsegést hallom. Reggel felébredek, még félálomba benyomom a gombot a rádión, de csak az idegesítő sistergés jön ki belőle. Beülök az autóba, elfordítom a rádió gombját és nem hallok mást, mint a zúgó hangot. Tény és való, hogy nekem a rádió már jó ideje egyet jelent a Klubrádióval. De nem azért ragaszkodom ehhez az adóhoz, mert „ortodox, szektás” Klubrádió-hallgató vagyok, hanem azért, mert hosszú ideje ez az egyetlen rádióadó Budapesten, ahol propaganda helyett valódi híreket, gyalázkodás helyett értelmes beszélgetéseket, vitákat lehet hallani. Ez is csak Budapesten volt és csak mostanáig, mert ezt is elvették. És ebben nemcsak az a felháborító, hogy diktatórikus módszerekkel fojtják bele a hangot minden kormánykritikus orgánumba. Hanem az is, hogy a hatalom folyamatosan beleavatkozik az életmódomba, beront a nappalimba és a hálószobámba, rendre megfoszt olyan dolgoktól, amelyek fontosak nekem.

Évtizedekig úgy kezdődött a napom, hogy kivettem a postaládából a Népszabadságot és a reggeli kávé mellett elolvastam az újságot. Aztán amikor a hatalom statáriálisan bezárta a szerkesztőséget, akkor elment a kedvem az egész napilap-előfizetéstől és át kellett rendeznem a reggeljeimet. Így azután ettől kezdve az Index olvasásával indult a napom. Egészen 2020 nyaráig, amikor ezt is elorozták tőlünk. Ahogyan korábban a másik legnépszerűbb hírportált, az Origót is.

Kamaszkorom óta hozzászoktam, hogy ha végig nem is, de minden este fél nyolckor belenézek az állami televízió Híradójába. 2010 óta ez nem fordult elő velem. Mert az a Híradó korábban sem volt igazán jó, és nem volt igazán híradó sem, de mégis hozzátartozott a napirendemhez. Ahogy délben rendszeresen belehallgattam a Kossuth Rádió Krónikájába is, ma már eszembe se jut az állomáskereső gombját odatekerni. Tudom, hogy a mondatoknak, amelyek onnan kijönnek, semmi közük a híradáshoz. Az általunk befizetett adóforintokból tartják fenn az állami médiát, ám az adófizetők azon része számára, akik nem támogatják a kormány politikáját, semmiféle szolgáltatást nem nyújtanak ezek az orgánumok. Mi több, a mi pénzünkből ellenünk uszítják a közönségüket.

Tavasszal minden évben legalább egyszer felmentünk siklóval a Várba. Elsétáltunk a Halászbástyához és a Mátyás templomhoz, megcsodáltuk a várost. Ám amióta befészkelte magát oda az élcsapat és kisajátította a helyeket, beköltöztette haverjait a lakásokba, már nincs kedvem odamenni.

Október 23-án minden évben kimentünk a 301-es parcellába, hogy emlékezzünk barátainkra, szüleim harcostársaira, a forradalom mártírjaira. Amióta azonban szélsőjobboldali, neonáci hordák zarándokhelye lett, már nem ott emlékezünk. 1989-ben még természetesnek gondoltuk, hogy itt találja majd meg végső nyughelyét a forradalom összes résztvevője. Ám 2002 óta közülük ez senkinek nem jut eszébe.

A hetvenes években szombat esténként hatalmas bulik voltak a Színművészeti Főiskola Vas utcai épületében. Láttam sok izgalmas előadást az Ódry Színpadon és sok éven át tanítottam ott. Aztán az utóbbi hónapokban azért jártam oda, hogy élelmiszert, takarót vigyek a barikádokon hősiesen küzdő diákoknak. Ma már ha tehetem, elkerülöm a Vas utcát, mert ha arra megyek, megkeseredik a szájam íze.

Számos nagyszerű élményem fűződik, az egyébként elviselhetetlenül ronda Nemzeti Színház épületéhez. De 2013 óta eszembe sem jut, hogy lenne ott bármi keresnivalóm, ahogy kerülöm a Vértanúk terét és a Kossuth teret is.

És egyre inkább szaporodnak a városban a helyek, helyszínek, amelyek számomra a No Go zónához tartoznak. Éppen úgy ahogy a hatalom egyre mélyebben nyomul be a magánszféránkba, az életmódunkba, a közös tereinkbe és az emlékezetünkbe is. Nemcsak a történelmet írják át a „mostantól minden másképp volt” jeligére, hanem a személyes múltunkat is megpróbálják átértelmezni, kisajátítani. Mindenhova beteszik mocskos mancsukat, folyamatos a térfoglalás, a másként gondolkodók kiszorítása.

Sokszor már nem is a hódítás, hanem a puszta gonoszság motiválja ezt. Hogy minden nap érezzük egyre rosszabbul magunkat ebben az országban. Mert ők annál jobban érzik magukat. A Klubrádió ellehetetlenítése nem azért történt, mert abban bíznak, hogy így közönségének egy része Fidesz-szavazó lesz, hanem azért, hogy csattogtathassák az ostort. Hogy minden nap emlékeztessenek rá, hogy ebben az országban ők mondják meg, hogyan kell élni. Hogy mi a család, ki az apa és az anya, mit hallgassunk, merre járjunk, hogyan érezhetjük jól magunkat. És nem hagynak békén! Ha nem úgy élsz, ahogyan ők diktálják, nem azt és nem úgy szereted, ahogyan ők elvárják, akkor hazaáruló vagy. Idegen, ellenség.

A Kádár-rendszer a nyolcvanas években azért volt élhető a többség számára, mert békén hagyták az embereket. Nem akarták meggyőzni őket, nem folyt ideológiai hadviselés, a hatalom nem gerjesztett konfliktusokat. A kimúló félben lévő hatalmi dinoszaurusz sem akart mást, mint nyugalmat és békességet. És ezért cserébe egy kicsit mindig eresztett az istráng szorításán.

Ma éppen fordítva van. Folyamatos ideológiai háborúban kell élnünk, újabb és újabb nem létező ellenségekkel vív élet-halál csatát a hatalom. A gyűlölet egy pillanatra sem csillapodhat. Hiszen ha nincs új ellenség, akkor mi tartaná össze ezt a nagyon is heterogén szavazóbázist? Ebben a gyűlölet által összetartott világban soha nem lehet nyugalom. Minden nap rakni kell a tűzre, hogy ki ne aludjon. Naponta be kell bizonyítaniuk, hogy náluk van az erő, és aki nem hódol be, az nem érezheti otthon magát. Attól mindig lesz mit elvenni. És nem fáradnak bele! Minden nap van új ötletük a gonoszkodásra, a gyűlölet szítására. Mindenki gyűlöljön mindenkit! A buszvezetők az utasokat és az utasok a buszvezetőt. Az eladók a vevőket és a vevők az eladókat. A tanárok a szülőket és a szülők a tanárokat. Az orvosok a betegeket és a betegek az orvosokat. A biciklisták az autósokat és az autósok a biciklistákat. A közös képviselők a lakókat és a lakók a közös képviselőt. A szegények a gazdagokat és a gazdagok a szegényeket. A vidékiek a fővárosiakat és a fővárosiak a vidékieket. A falusiak a városiakat és a városiak a falusiakat.

Csak abban reménykedhetünk, hogy egyszer felébredünk, és végre együtt kezdjük el utálni ezt a velejéig romlott, cinikus, tolvaj hatalmat.