Szuperhatalmak – ha akarják, ha nem.

Posted by
Kocsis Tamás
>„Az USA szuperhatalom, akarja vagy sem. Miért kell az amerikaiaknak elfogadniuk a maguk globális szerepét”. Ezt adta friss tanulmányának címéül Robert Kagan, a legtekintélyesebb amerikai politológus-történészek egyike, az egyik legbefolyásosabb nemzetközi politikai folyóiratában, az egy híján százéves Foreign Affaires-ben. Tette ezt – amerikai szemmel.
De nem amerikai szemmel vizsgálódva a kör megkérdőjelezhetetlenül – szélesebb.
Maga a tudós szerző is megfogalmazza, hogy olyan korban élünk, amikor „sok kínai vágyódik ma arra, hogy újból felfedezze azoknak az időknek a nagyságát, amikor civilizációjuk csúcsán, a megaláztatás évszázadát megelőzően, senki által sem vitatva uralkodtak”. S – tegyük ehhez hozzá – jól tudjuk, ma Kínának nem csak megvannak, de egyre gyarapodnak is a gazdasági, katonai, politikai eszközei ehhez a hosszú távra szólóan újra ébredt, sokezer éves múlttal megtámasztott, nem titkoltan globális célokat tartalmazó feltörekvéshez.
Ami pedig Oroszországot illeti – emlékeztet ugyancsak Kagan –, hogy bár ereje, hatalma megközelítően sem akkora, mint egykor, főként a Szovjetunió fennállásának idején volt, „él bennük a nosztalgia, amikor a két szuperhatalom egyikeként uralkodtak Lengyelországtól Vlagyivosztokig,”. A realitás e mögött pedig – ne feledjük – az, hogy bár Moszkva mai szuperhatalmi igényeit kevéssé tudja gazdasági mutatókkal igazolni, mégis teszi ezt; erejét felülmúlóan is a legkorszerűbb katonai eszközeinek, pusztító fegyvereinek folyamatos bizonyításával. De tény az is, hogy Putyin ezt – bizonyosan tompítandó szándékkal – folyamatosan egyszerre teszi a külpolitika, a diplomácia változatos eszköztárának bevetésével, a tárgyalásos megoldások emlegetésének fontosságával, – mindenekelőtt, ha az Egyesült Államokról van szó.
Joe Biden alighanem mindezek tudatában fejtette ki minap a müncheni biztonsági konferenciához intézett videóüzeneteben, hogy – szakítva négy év zűrzavaros gyakorlatával – „Donald Trump ,America First’ korszakának vége” és egyebek mellet „a transz-atlanti szövetség visszatért”. Félreértés ne essék, az amerikai elnök hatalmának első pillanatában, washingtoni eskütételének pódiumán világossá tette, hogy csak elődjének „Amerika az első” értelmezése változott: az USA érdekei keményen elsők maradnak számára is, de annak elfogadásával, hogy ezt a globális világ keretében kívánja biztosítani
A New York Times arra a következtetésre jutott, hogy a belátható jövőben „Washington nem a konfliktusok elmélyítésére törekszik. Nem kíván visszatérni a hidegháború korszakához, az egymással szembenálló tömbök alkotta nemzetközi rendszerhez, hanem olyan jövőért harcol, amelyben minden nemzet szabadon megválaszthatja saját útját”. Ehhez az új demokrata elnököt idézve tette hozzá, hogy „a versengés nem zárja ki az együttműködést a közös ügyekben.”
Biden azóta is újra és újra megnevezte versengő „hosszú távú stratégiai konkurenciaként” és e versengés “kemény ellenlábasaiként” mind Kínát, mind Oroszországot. Ennek jegyében emlegeti – Trumppal ellentétben – mind gyakrabban, célzott figyelmeztetésnek szánva (az orosz-ukrán konfliktust megnevezve is) a NATO fontosságát is; nem feledve azt a kitételt, hogy amennyiben „egy valakit megtámadnak, akkor mindenkit megtámadnak.” Az pedig ismételten Kína címére fogalmazódik meg nála, hogy Amerika a jövőben, ha lehet, még a korábbinál is határozottabban lép fel az ellen, amit Washingtonban a Peking által a világban alkalmazott “gazdasági kényszer” politikájának neveznek. Miközben az is korunk sajátossága, hogy mind a kínai mind az amerikai vezetés folyamatosan érzékelteti készségét a feszültségek tárgyalásos enyhítésére, a katonai konfliktusok megelőzésére.
Ez ma a való világ: a nagyhatalmi hármas az Egyesült Államok, Kína és Oroszország új típusú szuperhatalomként próbálja – külön-külön és együtt, de legalábbis egymás mellett, – kézben tartani a világ folyását, benne Európáét is, annak minden 21. századi veszedelmével, klímaváltozástól az új népvándorláson át a pandémiáig.
Ha akarja ezt Biden, Hszi Csin-ping és Putyin, ha nem.
Akarja?! Tudja?