Jégtörő

Posted by

Gergely Tamás

Mälar-parti séták
Február 11, az idei tél leghidegebb napja. Reggel 13 mínusz, de a meteorológiai szolgálat szerint 18-nak tűnik. A Mälar napok óta befagyva, legalábbis a mi közelünkben, s valószínűleg a partok vonalán mindenütt. A vadrucák egy még be nem fagyott öblöcskét ülnek körül, azaz gubbasztanak a jégre telepedve, a vízre nyilván szükségük van. Ha az is befagy, repülhetnek el – ideiglenesen legalábbis – Hässelby közeléből.

Két nappal korábban pedig egy hajót láttunk rostokolni pár kilométerrel lejjebb. Úgy magyaráztuk, hogy a víz megfagyott körülötte, nem tudja folytatni az útját. Fél óra múlva megmozdult mégis, és elhúzott a másik irányba. Nem tudjuk megítélni: tovább jutott mégis? Vagy visszafordult, s megy oda, ahonnan jött?

Ma pedig valami különös történt, de ami a korábbi megfigyeléseinknek mintha a meghosszabbítása lenne… Szóval ahogy ereszkedünk be a Mälar-sétányra, azt veszem észre, hogy nem egy, hanem két hajó áll a kőtörő kikötőjében. A rossz látási viszonyok ellenére is feltűnt, hogy a hajótestnek két fehér parancsnoki hídja van, lenne, s mivel az szürrealista képtelenség, kiderítem magunknak, hogy amit látunk, az két hajó. Különös, ilyen még nem fordult elő… Azzal magyarázzuk, hogy két hajó kötött ki a kőtörőnél. Sőt, egymás mellett a két hajótest, következtetésünk tehát, hogy az egyiket most töltik, a másik pedig a sorára vár. No de…

Szóval ülünk a Kerek erdő szélén a kivágott fatörzsek egyikén, s onnan belátjuk a Mälar alsó folyását, annak egy részét, az ágak ugyan kissé megtörik a panorámát, mégis látjuk a kőtörőnek nevezett építőtelepet. Hirtelen az egyik hajó már a Mälar folyásának közepén felénk tart, azaz a Mälar uppsalai ága irányába. Hát akkor a másik most beállhat, tölthetik annak a rakterét. Gondolom, de legnagyobb meglepetésemre azt tapasztalom, hogy a másik hajó is útban van. Valamennyi – száz méternyi – távolságra az első nyomában.

Felállunk, sietünk egy kilátó helyre, hogy értsük meg, mi történik. És tisztán látunk valóban: a sódert a második hajó szállítja. A Riona, újdonsült ismerősünk. Nem három, mint eddig szokott, hanem öt nagy homokkupac kandikál ki a rakteréből. Az első hajó pedig nem lehet más, mint egy jégtörő. Felismerem a Balti-tenger jégtörőinek kicsinyített mását – az egyiket Attlenak vagyis Attilának hívják. Tehát ez a kis Attle teszi lehetővé, hogy a szállítás mínusz tíz alatt se akadozzék.

Jó, hogy meglestük! Jó egy hely az a kilátó! Egy kilátó.

Egy másfajta kilátó, ezt már hazafele gondolom végig, a mi Hässelbynk: a Mälar-part meg az otthon. Nemcsak menedékhelyként szolgál, hanem általa rálátás nyílik a mai világra. Arra, mi történik a tőlünk fizikailag távoleső tájakon. Például Erdélyben, Romániában, ahonnan származunk, Magyarországon, mert oda is tartozunk, most különösen az Amerikai Egyesült Államokban, mert az határozza meg a jövőnk: lesz demokrácia, s ha igen, milyen a közeljövőben. Elsősorban ezek. Ám bejönnek a nagyvilág egyéb hírei is a számítógép, a tévé, a rádió az újság segítségével. S magyarázzuk azokat hatvan érett évünkkel. Láttunk, tapasztaltunk eleget, úgy érzem.

A szovjet birodalom széthullását láttuk, a berlini fal eltűnését, az iraki háborút, Kambodzsát, Vietnámot, Koreát. A kelet-európai vadkapitalizmust, pálfordulásokat, hamisságot. Cinikus senkik uralmát. Távolról még mintha tisztábban látnánk a folyamatokat. Indulatok mellőzve. Biztos távolból, mint amilyen a mai Svédország, objektív tud maradni az ember.

Halad a Mälar-Attle, mögötte továbbra is a Riona, de merre? Nem a szokásos egyenesen, a jobb ágat választva, Uppsala felé, hanem balra veszi az irányt, a Mälar fő ága, azaz Västerås fele. Vagy csak arra könnyebb vágni a jeget, s majd később fordul jobbra?