A nagy “könyvelhagyás”

Posted by

Fekete Judit
>Jobbá tenni a világot korántsem egyszerű feladat. De Fekete Judit töretlenül próbálkozik. Most valami olyasmivel, ami a lélekre hat. Könyveket hagy el, és ami ezután történik, az benne is mélyebbre megy, mint gondolta. #jótett3 #jótettindul

„Minden egyes apró cselekedet számít. Mindenki tehet a változásért, minden egyes nap, és minden egyes percben, hogy jobb legyen a világ.”  (Jane Goodall)

Nem, ne sóhajtozzatok. Így elsőre valóban kissé túlzón idealista és halványan giccsbe hajló az idézet, sőt, már maga az idézet szó is áldozata lett valami szörnyen elcsépeltnek. De ha két percre megállunk, nem hallgatunk a cinikus és/vagy realista énünkre és újraolvassuk, rájövünk, hogy egy csodálatosan optimista és erőt adó mondat ez a világhírű brit állatvédő és etológustól, Jane Goodalltól. De tényleg, miért ne? Miért ne tegyünk valami apró jót?

sorozat harmadik állomásához érkeztem, és ha a fenti sorokat figyelembe veszem, megnyugodhatok, hogy bár apró, de fontos lépést tettem a képzeletbeli sárga köves úton. Jó, hát Ózzal nem fogok találkozni, ez tiszta sor, és remélem, ennek az útnak sem lesz vége, viszont azt örömmel jelentem, hogy miképp Dorothy, úgy én is találkoztam útközben pár igazán szeretnivaló idegennel. A bevásárlós és szemétszedős akcióm után úgy döntöttem, a következő tett valami olyasmi lesz, amivel mosolyt csalok az arcokra. Adni akartam valamit, csak úgy, az öröm kedvéért. És hát mi mást tartana örömnek egy könyvszakmában dolgozó, ha nem a könyvet. Nyilván.

Könyvet adni egyébként csöppet sem egyszerű, ismerni kell az illetőt ahhoz, hogy jól ajánljunk, olyat, ami neki szól, ami élmény lesz, ám tekintve az óriási választékot, ez csöppet sem egyszerű. De könyvet „elhagyni” sem sokkal könnyebb. Jó néhány kérdés merült fel, amikor tervezgetni kezdtem az akciót. Az oké, hogy valahol leteszem, de mi lesz utána? Mi van, ha elered az eső, vagy elfújja a szél, esetleg leesik a földre és mondjuk mókás kedvű kutyák vacsorája lesz?

Fotó: Bulla Bea.

Ott maradjak és figyeljem az eseményeket, hogy láthassam a reakciókat, vagy csak tegyek le ide-oda könyveket, és bízzak benne, hogy jó helyre kerültek? Na de abban mi a buli? Bevallom, már-már betegesen szeretném óvni a könyveket, így az opció, miszerint a törődés hiánya miatt esetleg kukában végzi valamelyik darab, az teljességgel kizárt volt. Úgy döntöttem, első körben csak pár darabbal kezdem, és megpróbálom követni az eseményeket.

Az elsőt egy padra tettem le és odébb álltam, hogy véletlenül se gondolják azt, hogy az enyém. Szép idő volt, sütött a nap, és nem kellett sok idő, máris érkezett egy fiatal pár, akik először odébb tették a könyvet, aztán leültek a padra beszélgetni.

Pár perc múlva a lány azért csak ránézett a könyvre, felvette, és megtalálta benne azt a cetlit, amit benne hagytam azzal az üzenettel, hogy ez már az övé. A lány meglepetten körülnézett, aztán gyors sutyorgás a fiúval, egymásra nevetés, lapozgatás. Messzebb álltam, és ott volt ugye a maszk is, így nem értettem, miről szól a diskurzus, de úgy láttam, könyvet találni határozottan jó. Sőt, mi több, izgalmas és meglepő.

Még akkor is, ha esetleg pont azt ott az életben nem venné meg. Aztán volt egy idős hölgy, akinek felszaladt a szemöldöke a cetli láttán, átlapozgatta a könyvet, hátradőlt és ott helyben elkezdte olvasni. Nem tudok elképzelni ennél jobb reakciót. Aztán volt egy szuper becsületes játékosom, aki kétszer is ránézett, de nem nyúlt hozzá, talán azt gondolta, valaki véletlenül hagyta ott. Igazi betonkemény lelkierőről tett tanúbizonyságot, pedig hát szegény ember, miről maradt le! (Arra gondolni sem vagyok hajlandó, hogy esetleg egyszerűen csak nem érdekelte. Ember! De hát egy könyv!!)

Fotó: Bulla Bea.

Aztán rajtakaptak. Egy idősebb úr érkezett, barátságos tekintettel és a maszk alól kivillanó télapószerű szakállal. Ez már egy trolimegállóban történt, letettem a könyvet és a megállóban maradva ácsorogtam, mintha csak épp várnám a következő trolit. Télapó barátom, ahogy megérkezett, azonnal kiszúrta a könyvet. Én közben elővettem a telefonom és nyomkodni kezdtem, mintha semmi közöm nem lenne ehhez az egész dologhoz, ami a megállóban zajlik közte és a könyv között. Aztán nem bírtam ki, és odanéztem, tudni akartam, hogy hol tart az ismerkedésben, foglalkozik-e a könyvvel, vagy talán már ki is olvasta. (Jó, tudom.)

És amint odanéztem, ő épp elolvasta a cetlit, rám nézett, és azonnal tudta. Meg én is, hogy lebuktam. De ez volt az egyik legjobb lebukásom. Beszélgetni kezdtünk egészen addig, amíg be nem futott a troli. A könyvek szeretetéről, a munkájáról (nyugdíjas tanár), hogy mennyire hiányoznak neki a gyerekek és az iskola, és hogy mennyire sajnálja ezeket a mai kölyköket, hogy ilyen „francosan nehéz világban” kell felnőniük. Viszont legalább magabiztosabbak és okosabbak, mint mi voltunk annak idején. Ebben egyet is értettünk. Olyan hangja volt, mint egy filmbéli nagypapának, és kedves volt a nevetése.

Gondolom, a járvány okozta emberhiányom okán, de üdítő volt egy idegennel beszélgetni, olyan volt, mint anno. Mintha ismét normális lenne a világ. Amikor megjött a troli, megköszönte a könyvet, és azt mondta, bearanyoztam a napját. Nem volt már időm a válaszra, ha lett volna, azt mondtam volna, hogy ő is az enyémet. Nem akarnék nagyon pátoszos lenni (vagy de, néha jólesik), de akárki akármit mond, a könyv képes varázslatos dolgokra.

Címkép: Bulla Bea

Női váltó