Nagymama

Posted by
Konok Péter
>Ma lenne százéves a nagyanyám, akit nagymamának hívtam, hogy ne legyen keveredés, a másik nagyanyámat nagyanyónak hívtam, és akkor még nem gondoltam bele, hogy mekkora szerencse, hogy két nagyanyám is van, illetve hát mindkettőt ismertem, azért az a huszadik század nem feltétlenül kedvezett az efféle felmenői bőségnek, bár nagyapából csak egy jutott, rá is alig emlékszem, viszont halványan még emlékszem az egyik dédanyámra is, nagymama anyjára, ómamára, aki fogalmam sincs, hogy hány éves lenne, de gondolom, nem sokkal több százhúsznál, az is lehet, hogy kevesebb, prolinő volt az ómama, és a prolinők korán szültek, korán haltak, vagy legalábbis nem túl későn, mert nemigen jutott a munkától idejük az életre;
százéves lenne ma a nagymamám, persze, dehogy lehetne százéves, elnyűtte a kor, amiben élt, “százéves”, milyen szép, kerek szó, mint egy vendéglő neve, vagy egy nagy, állami ünnepségé, emberek ritkán lesznek százévesek, embereknél ritkán van ennek a szónak gyakorlati jelentősége, de devalváljuk a szavakat, éppen most láttam valami meghívót, úgy szólítottak benne, hogy „tisztelt uram/hölgyem, kedves barátom”, és én tudom, hogy ez nem annyira egyszerű kérdés, ahogy első pillantásra tűnik, elsődleges és másodlagos nemi jellegek, társadalmi hierarchiák, „egészséges nemi sztereotípiák”, satöbbi-satöbbi, de azért aligha lehetek a megszólító kedves barátja, ha azt sem tudja, fiú vagyok-e vagy lány, a nemkívánt törlendő, és amilyen idők fújnak, amilyen szelek járnak mostanában (tompák, barnák, nem fényesek, sej, na, nem mintha a fényesek annyival jobbak lettek volna), „itt valahogy mindig beborul”, az ember csak óvatosan kívánjon és törölgessen, feszítse az elvárások pléhkeresztjére kívánásait és nemkívánásait, éljen hasznos életet, reggel-este mosson fogat, zsebkendőbe köhögjön-tüsszentsen, lapuljon a források tiszta fenekére a csontok, fogak, törött biciklivázak, olajoskannák és lesüllyedt, oszló dinnyehéjak közé, és akkor mérheti magát a mindenséggel, amiben vidám, piros sportautók keringenek a Nap körül, David Bowie énekel a vidám piros sportautóban, de az űrben persze senki sem hallja a sikoltásodat;
százéves lenne ma a nagymama, pontosabban száz éve született, a Föld azóta százszor kerülte meg a Napot, nagy ügy, és csak nemrégen találkozhat közben vidám, piros sportautókkal; mikor nagyanyám született, még egyáltalán semmi emberalkotta masinériával nem találkozhatott, nem mulattattuk technikai hübriszünkkel az isteneket, vagy az angyalokat, akik a csillagos drapéria fölött laknak, vagy a vak és süket szerkezetet, a véletlen-kiköpte univerzumot, ami úgy ketyeg, mint egy roppant óramű, hatások és ellenhatások végtelen billiárdasztala, és közömbösebb, mint egy lovecrafti öreg isten, hiszen még a közömbösség is hidegen hagyja, roppant hidegen, nagy átlagban valahol az abszolút nulla fok környékén, így tart a távoli hőhalálba, és mi ezen ringlispílezünk, vidám hányavetiséggel ücsörgünk az apokalipszis fel-le bukdácsoló, nyekergő falovain;
százéves lenne ma a nagymama, mikor megszületett, alig ért még véget az első olyan háború, amiben az emberiség világméretű mámorban igyekezett felszámolni magát mint emberiséget, és éppen lecsengett a forradalmi hullám, ami azt követelte, hogy az emberiség legyen végre emberiség, és ennek a követelésnek a szellemében aztán utóbb megpróbálta felszámolni az emberiséget, billegnek a falovak, zöldek, sárgák, fakók és feketék, vérvörösek, szuszog és zakatol a körhinta, pecsétes angyalok trombitálnak hozzá botladozó bummsztarákat;
százéves lenne a nagymama, apró volt, korán meghalt, hatvankét évesen, fél gyomra volt a nagymamának (és mielőtt a nagymamám lett, még nem is volt annyira apró, láttam régi fényképeken, de aztán fél gyomra lett, és elaprult), elszívott napi egy doboz mezítlábas Symphoniát, szörnyű időket élt át a nagymama, bár fura, hogy így visszagondolva csak egy részéről mesélt a szörnyű időknek, én gyerekként ott feküdtem a felső ágyon Aligán, abban az apró lukban, ami a szobám volt – az egész ház apró lukakból állt, valami kissé kettyós rokon tervezte, a Rudi bácsi, a másik nagyanyám testvére, ő csinálta még az 1940-es években (vagy nem is? lehet, hogy csak ő építette újra? nem tudom), aztán frontok jöttek-mentek, letiporták házat, elhordták tüzelőnek meg istállónak, de kihajtott a hamuból és a pernyéből, mint a bozót az erdőtűz után, organikusan nődögélt, burjánzott, ide egy szobácska, oda egy nyárikonyha, körbefonta a fákat, az öreg kajszit a konyharészen, a szobám ablaka előtt a szomorúszedret, ami olyan volt, mint egy zöld bunker, mint azok a kúpos, beton géppuskafészkek, amit vasutak és régi gyárak környékén néha még ma is láthat az ember, és ha beléjük bújik, a kotonok és sörösdobozok, a pisaszag és az injekciós tűk alatt felsejlik valami rémes, ködös rettenet, talán az egykorvolt katonák izzadságszaga, ahogy a keskeny lőrésen kilesve figyelték a feléjük tartó motorizált halált, és a motorizált halál lőrésein ugyanolyan rettegő katonák sandítottak rájuk, na, alakra ilyen volt az a szomorúszeder, de a jelentése valahogy pont ellentétes, a burjánzó élet bunkere volt, és a nagymama olyan pálinkákat főzött a fekete, dagadt szedrekből meg az aranyló kajszibarackokból, hogy mindenki a csodájára járt, és bizonytalan léptekkel távozott, csak a nagymama nem ivott azokból a pálinkákból, meg én – én azért, mert gyerek voltam, ő meg azért, mert fél gyomra volt;
százéves lenne a nagymama, aki valóban részt vett az ellenállásban, pedig sváb volt, azt hiszem, de biztos nem vagyok benne, és ez jó, hogy sosem volt téma köztünk; fegyvereket rejtegetett, meg elvtársakat, akik borostásan, köpködve, káromkodva indultak esténként vagy hajnalonta ellenállni, mint ahogy más a munkába megy, mint ahogy a háború előtt ők is munkába mentek, indultak szobrokat robbantani, nyilasokat megtámadni, transzportokat szélnek ereszteni, és nem, csak azért sem varrták fel a sárga csillagot, már akinek kellett, és várták a szovjeteket, hogy akkor majd vége lesz ennek az egész iszonyatnak, és vége is lett, jöttek a szovjetek, hoztak más iszonyatot, ilyen éghajlat, iszonyatok jönnek és mennek, és bár az új iszonyat kevésbé volt iszonyatos, de a nagyanyám sosem lubickolt benne, nagyapámból kis-nagyember lett az új iszonyatban, aztán szétmentek nagyanyámmal, és a nagyanyámat visszamenőlegesen kiírták az ellenállásból, nem volt már ő helyénvaló, megfelelő, alkalmas, meg-sem-történt lett tulajdonképpen, kellett a piedesztál az új kis-nagyembereknek, főleg azoknak, akik utólag lettek ellenállók, a mindig a történelem hullámtaraján szörfözőknek, a pártpartizánoknak, az ellenállókésantifasisztáknak, és az ő történeteiknek, azoknak, akik aztán sokszor egymást is felzabálták, magukat is felzabálták, felzabálták a nagyapámat is, talán az volt a baj, hogy ő még valóban ellenállt, amikor mások nem álltak ellen, és ezt pontosan tudta is róluk, kevesen voltak a valóban-ellenállók, de aztán meg már kikopott belőle az ellenállás, viszont voltak még ideáljai, még ha azok szomorú, torz ideálok voltak is, aztán lelőtték, és őt is kiírták visszamenőleg az ellenállásból, mint ahogy őmiatta kiírták a nagyanyámat, furcsán fintorog a történelem, én még meg sem születtem akkor, mikor a nagyapámat felszámolták, mert nemcsak a mosónők, de a kis-nagyemberek is korán haltak, ha nem vigyáztak nagyon, ha nem lestek ki állandó, indokolt paranoiában a bunkerük lőrésén át a többi bunker lőréseire;
százéves lenne a nagymamám, aki persze nem lett százéves, százéves lenne a nagymamám, aki olyan pálinkákat főzött, ott forrt a kábító szagú cefre az ágyam alatt, nagy, ötliteres dunsztosüvegekben, szúnyogokat vadásztunk a plafonon, ahol elnyúló nyarakon át gyűltek a lecsapott szúnyogok véres pacái, olyan volt az a plafon, mint a történelem, véres és repedezett, a nádasban békák üvöltöttek, és a nagyanyám mesélt, rémes meséket az életéről, rémes meséket a háborúról, rémes meséket apám gyerekkoráról a háború után, hogy kézigránátokkal gurigáztak az iskolában, vagy talán a tüdőszanatóriumban, ahová apám a háború után bekerült, nem tudom már, én sokszor csak alig figyeltem a történetekre, csak hallgattam a szavakat, nagyanyám mezítlábas Symphoniáktól rekedt hangját, és alakokat és történeteket képzeltem az ágyam melletti öreg rongyszőnyeg borzolt csíkjaiba, itt egy német, ott egy partizán, néha összekevertem, hogy melyik melyik, aztán elaludtam, hogy reggel a nap csíkokat vessen a szőnyegre a zsinóros függöny résein át, és elkezdődjön egy újabb hosszú, nyári nap;
százéves lenne ma nagymamám – egy feketére égett, öreg vaslábas, ritkán használom, csak ünnepi alkalmakkor, egy zománcos, zöld bádoghamutartó, rajta felirat „Első Kispesti Takaréktűzhely Üzem”, ma is csikkek vannak benne, multifilteres a cigim, nem mezítlábas, attól köhögnék (ettől is köhögök), az öreg fotel a kertben a bambuszok között, moha növi be, elszervesül, néhány tétova tárgy, néhány fénykép, és a végtelen aligai nyarak, cefre, szúnyogok, erős feketék, Bütyöknek kockacukor, kinn a parton Imre bácsi nótázik és hegedül (átjött egy kis pálinkára az előbb), háború, a rég várt szovjet felszabadító éppen a sliccét gombolja ki, Moszkva alól jön, nőt akar, bosszút akar, enyhülést akar, retteg és kétségbeesett, a szeme mint egy lőrés, és ahogy megerőszakolja a nagyanyámat, mintha ott sem lenne, talán már másnap lelövik, talán túléli, talán valahol Oroszországban valaki éppen posztot ír róla, „ma lenne százéves a nagyapám”, és mikor az a szovjet katona befejezi, a nagyanyám már nem kommunista, bűntárs lett a saját történetében, úgy is tekintenek rá, alighanem a nagyapám is, nem csoda, hogy nem maradtak együtt;
százéves lenne ma a nagymamám, de persze nem lett százéves, harmincnyolc éve, hogy meghalt, hatvankettő volt, mégis milyen öregnek láttam akkor, csak tíz évvel volt több akkor, mint én most, karácsonykor halt meg, tüdőgyulladásban, azóta nem szeretem igazából a karácsonyt, az összes fenyőillatot, mézeskalácsot, csengőszót és töltöttkáposztát odaadnám egy estéért, mikor nagyanyám mesél, forr a cefre azoknak a rég kivágott fáknak a gyümölcseiből, a rongyszőnyegen partizánok és nácik csatáznak, én pedig felkiáltok, hogy, nagymama, ott egy hatalmas!, és a nagyanyám felkel, hogy a papucsával agyonüssön egy, a vérünktől duzzadó, jóllakott szúnyogot;
százéves lenne ma a nagyamamám, és még mindig sokszor hiányzik.