A diktatúra gyilkos ölelése

Posted by
Vásárhelyi Mária
>Egy normális országban, egy normális rendszerben akár még rendes emberek is lehettek volna. Ők azok, akiket a köznyelvben „emberarcú fideszeseknek” szoktunk nevezni. Most három jut eszembe közülük, akik körül más és más ok miatt, de az elmúlt hetekben felhabzott a hangulat. Mindhármukat érintőlegesen ismerem, volt velük dolgom, ha nem is mostanában.
Pokorni Zoltánnal nemcsak a jelen, hanem a távoli múlt is összeköt. Amint korábban már megírtam, az én dédnagymamám volt az egyike azoknak az idős, zsidó asszonyoknak, akiket 1945. január 19-én az Alma utcai idősek házában bestiálisan meggyilkoltak nyilas pribékek. Ma már – Zoltán Gábor, Rab László és Ács Dániel – fáradhatatlan igazságkereső munkájának köszönhetően azt is tudjuk, hogy a nyilas gyilkosok egyik vezéralakja Pokorni, a XII. kerületi polgármester Pokorni Zoltán nagyapja volt. Így azután nem tűnik a valóságtól túlságosan elrugaszkodott gondolatkísérletnek, ha feltételezem, hogy esetleg éppen Pokorni nagyapja lőtte a tömegsírba a 85 éves dédnagymamámat, Zacher Zsigmondné, született Lustig Fánit.
Azt gondolom azonban, hogy emiatt semmiféle elszámolnivalónk nincs egymással. Hiszen Pokorni Zoltánt semmiféle felelősség nem terheli nagyapja tetteiért és természetesen én sem akarok senkin elégtételt venni azért, ami azon a szörnyű januári napon történt.
Tennivalónk azonban mindkettőnknek lenne az üggyel kapcsolatban. Az lenne a feladatunk, hogy mindent megtegyünk annak érdekében, hogy a meggyilkoltak emlékét meggyalázó, szélsőjobboldali zarándokhelyként szolgáló Turult eltávolítsák a gyilkosságok helyszínéről. Pokorninak azért, hogy hitelessé tegye a történtek feletti megrendültségét és tettekkel bizonyítsa, hogy elutasít mindenféle gyilkos eszmét. Nekem pedig azért, mert úgy érzem, hogy tartozom ennyivel a felmenőim emlékének. És őszintén szólva, én biztos vagyok abban, hogy Pokorni valóban semmiféle közösséget nem vállal nagyapja eszméivel és rémtetteivel, ahogyan édesapja besúgó múltjával sem.
Azt is bevallom, hogy bizonyos szempontból részvétet érzek iránta, mert rettenetes teher lehet ezt a múltat önmagának és a nyilvánosságnak bevallani. Szerintem egyikünk sem tudja, hogy milyen érzés mindezzel szembesülni és egy életen át cipelni a gyötrő és megmagyarázhatatlan múltat, akkor is, ha semmiféle felelősség nem terheli ezért. Az ember szeret büszke lenni a szüleire, a nagyszüleire, és szerencsés az – köztük én is – akinek ez megadatott, noha semmiféle érdemem nincs ebben.
Ahogyan Pokorni Zoltán egy interjúban el is mondja, ő lenne a legboldogabb ha egy éjszaka eltűnne a helyéről a Turul szobor és soha többet nem hallana róla. Én elhiszem neki. És gondolhatnánk, hogy mi sem egyszerűbb, mint hogy a XII. kerület polgármestereként végrehajtassa a mindmáig engedély nélkül ott álló szobor eltávolítását. Már csak azért is hogy ne ránduljon minden nap görcsbe a gyomra, amikor elmegy mellette.
Csakhogy Pokorni Zoltán már régen nem szabad ember, a cselekedeteit régóta nem az irányítja, hogy ő, a saját lelkiismerete mit tart jónak, helyesnek. Fogságban tartja egy diktatórikus rendszer, a pártja, és a pártot vezető zsarnok, aki kénye-kedve szerint emel fel vagy taszít a mélybe bárkit, aki nem szolgálja közvetlen hatalmi érdekeit. Márpedig a pártjának égetően szüksége van a szélső-szélsőjobboldal szavazataira és ezt nem írhatják felül mindenféle egyéni, lelkiismereti nyavalygások. Persze eszem ágában sincs felmenteni Pokornit, hiszen felnőtt ember, aki pontosan tudja, hogy milyen rendszert szolgál ki. De azt is tudja, hogy milyen pária-létre van kárhoztatva az, akit kilöknek a brancsból. És persze nyilván édes a hatalom, kényelmesek a pozícióval járó mindenféle előnyök. Különösen akkor, ha összehasonlítja azzal, hogy milyen sors várna rá, ha lelkiismerete szerint cselekedne.
A diktatúra legelőször a kiszolgálóinak lelkét eszi meg. Pedig én emlékszem Pokorni Zoltánra, a PDDSZ vezetőjére, akinek még volt lelkiismerete, bátorsága. Tudta, milyen érzés szabadnak és függetlennek lenni. Csakhogy ezt a Pokorni Zoltánt már régen felzabálta a maffia gyilkos ölelése.
És emlékszem Szájer Józsefre is, a csillogóan éles eszű, szerény soproni fiatalemberre, aki talán a Fidesz legnagyobb ígérete volt. Az 1989-ben frissen alakult Medián Közvéleménykutató egyik alapítójaként, afféle első felmérésként (pilot studyként), ingyen vállaltuk el, hogy megmérjük, milyen esélyei vannak Szájernek az akkor már régóta közismert és népszerű MSZMP-káder Pozsgay Imrével szemben Sopronban. És amikor azt mértük, hogy a Fidesz jelöltje komoly eséllyel indulhat el a pártállam jelöltjével szemben, akkor úgy örültünk ennek, mintha már meg is nyerte volna a választásokat. Amikor pedig meg is nyerte, akkor egy kicsit úgy éreztük, hogy együtt nyertünk. Az első négy parlamenti évben Szájer nem is okozott csalódást támogatóinak, parlamenti megszólalásai okosak, higgadtak, tárgyszerűek voltak.
Aztán valami elromlott. Vagyis minden. Párttársai évtizedek óta tudják róla, hogy saját neméhez vonzódik, ez azonban abban a pártban vállalhatatlan bűnnek számít. Vagyis nem is a homoszexualitás, hanem az, ha kiderül. Feltételezem, hogy az okos és felkészült jogász Szájer József harminc éve rejtőzködik és retteg, hogy lebukik. A szemünk előtt ment végbe ennek az anno ígéretes fiatalembernek az intellektuális és morális szétesése, lezüllése is. Mert a folyamatos rejtőzködés és rettegés felőrli a személyiséget, megeszi a lelket. És egy normális világban Szájer József is lehetett volna egy közmegbecsülésnek örvendő, sikeres jogász, ha nem kerül be egy zsarolásra épülő, önkényuralmi rendszer örvényébe.
30 évig rettegett. Most pedig nem más, mint egy eldobott, mindenki által kitaszított pária, aki után nem maradt más, mint a vonaton összetákolt, szégyenteljes alkotmány.
Stumpf István, a harmadik emberarcú fideszes története egy kicsit más, de mégis ugyanaz. Ő már tényleg minden volt, csak akasztott ember nem – ahogyan a népi szólás tartja. Volt a KISZ utódszervezete, a MISZOT elnöke, az MSZMP álcivil szervezete, a Hazafias Népfront egyik ifjúsági vezetője, azután Göncz Árpád ifjúságpolitikai tanácsadója, majd a Soros Alapítvány kuratóriumi elnökségének tagja. A Soros Alapítvány volt a később általa vezetett Századvég Politikai Iskola legnagyobb támogatója is. Amikor 1998-ban az első Orbán-kormány kancelláriaminisztere lett, úgy búcsúzott el a kuratórium többi tagjától, hogy elmondta: annyira tetszett neki az, ahogyan a kuratórium működött, hogy ő is ebben a szellemiségben szeretné vezetni a kancellári hivatalt.
Aztán amikor néhány hónap múlva az Alapítványtól keresték, akkor már vissza sem hívta őket. Röviddel ezután megindult a Kuratórium elnöke, édesapám és a Soros Alapítvány elleni lejárató kampány – mert érdemes felidézni, hogy az már 1998-ban elkezdődött – , amit a Miniszterelnöki Hivatalból irányítottak.
2010-ben pedig úgy lett belőle alkotmánybíró, hogy lényegében a pozíció betöltéséhez szükséges egyetlen törvényi előírásnak sem felelt meg. S bár tény és való, hogy többször is különvéleményt fogalmazott meg a testület döntéseivel szemben, ez éppen annyit nyomott a latban, mint amennyire a Hazafias Népfront a pártállam ellenzéke volt.
Most pedig ő lett a felsőoktatás végső szétveréséért és az ideáramló uniós pénzek lenyúlásáért felelős kormánybiztos. Úgy tesz, mintha nem értené, hogy milyen célt szolgál az egyetemek politikai megszállása. Mintha elhinné, hogy Szíjjártó Péter, Varga Judit, Novák Katalin és a többi pártkatona azért van örök időkre bebetonozva a kuratóriumokba, mert nincs náluk a felsőoktatási átalakítás levezénylésére alkalmasabb ember.
Pedig Stumpf István is okos és felkészült politikai elemző, aki egy normális országban, egy normális rendszerben akár rendes ember is lehetett volna.
Ez a három esettanulmány azért fontos számomra, mert azt példázza, hogy egy diktatórikus rendszer kiszolgálójaként nem lehet „rendes embernek” maradni. Ezek a rendszerek először szolgálóik lelkét és lelkiismeretét zabálják fel, aztán pedig morális tartásuk maradékát és intellektuális képességeiket. Így volt ez a Kádár-rendszerben és így van ma is.
Vírusnapló/ Facebook
Halász Géza képe