Két történet

Posted by

Fábián András

José

Amikor Bosznia-Hercegovinába vetett a sorsom, egyszercsak kineveztek az ENSZ Nemzetközi Rendőri Különítményének parancsnokává Tuzla Régióban. Itt találkoztam egy alacsony, csupa izom, fürge, izgő-mozgó emberkével, aki akkor már több hete dolgozott Tuzlában, és nem mellesleg a portugál különítmény kontingensparancsnoka volt. Ő lett a helyettesem. Josénak hívták. Eleinte tartózkodóan méricskéltük egymást. Éreztem benne a bizalmatlanságot, hiszen ő mégiscsak egy légideszantos parancsnok volt, ráadásul ezredesi rendfokozatban, én meg, ugye, „csak egy magyar” alezredes. José nem volt már fiatal. Salazar hűséges katonájaként harcolt Angolában és Mozambikban is. Felesége eközben tanárnőként dolgozott Lisszabonban. Oda várta haza Josét két gyerekükkel. Mindenük megvolt. José a seregben nagy megbecsülésnek örvendett, most meg itt a nyakába ültetnek egy hülye magyart, aki majd megmondja neki a tutit.

A helyzet nem volt nyerő. Ő nem szeretett engem, én eleve gyanakvással figyeltem az egykori fasisztát. Egyszer úgy hozta a helyzet, hogy együtt mentünk az amerikai központi légibázisra, ahová a NATO amerikai főtitkárhelyettesét várták. Helyzetelemzést kellett adnunk a békefenntartás aktuális kérdéseiről és kilátásairól. Megosztottuk a feladatokat. Én beszéltem a helyi rendőri, igazságszolgáltatási, államigazgatási és lakossági kapcsolatokról, José pedig a békefenntartó feladatokról, az állományról és a biztonsági helyzetről. A sok felvetett kérdés igazolta a nagy érdeklődést a téma iránt. Ha szabad ilyet mondani, elégedetten távoztunk, de ha már ott jártunk, meg is ebédeltünk az amerikai katonák éttermében. Híresen jó volt a kaja és nagy a választék. Nem mellesleg fizetnünk se kellett érte. A jó ebéd közben aztán beszélgetni kezdtünk. Oldódott a feszültség közöttünk. Joséból láthatóan eltűnt a korábbi bizalmatlanság. Én ugyan még mindig egy „tisztességes fasisztának” hívtam magamban, de már érdeklődéssel hallgattam a történeteit. Remek humora volt, nagyokat nevettünk.

Joséról kiderült, hogy a Salazar-rendszer alatt mindent megkapott, amire szüksége volt. Jó fizetést, nagy lakást, a felesége a legjobb iskolában tanított, a gyerekei is oda jártak. Megbízható, hű katonája volt a rendszernek. Itt hallottam tőle először azt a mondatot, ami, mint kiderült, minden visszaemlékezésének zárómondata volt. „Aztán megkaptuk ezt a demokráciát…” Ilyenkor mindig kiült a végtelen undor az arcára. Lényegében ezért is neveztem őt magamban „tisztességes fasisztának”. Mégis megszerettem, mert csupaszív, kedves, segítőkész, szellemes és okos ember volt. Mindig lehetett rá számítani. Kölcsönös bizalmunk a szolgálat végére eljutott arra a szintre, hogy készek voltunk tűzbe is menni egymásért. Meg is hívott Portugáliába magához nyaralni, de a meghívásnak nem tudtam eleget tenni, mert beteg lettem. Biztatott, hogy majd, ha meggyógyulok… Ebben azonban akkoriban egyikünk sem bízott igazán. Utolsó levélváltásunk során érdeklődtem hogyléte felől abban a sokat emlegetett „demokráciában”. Rövid, pár soros levelét máig őrzöm, amelyben sajnálkozik, hogy mostantól sajnos csak ritkábban fog tudni írni, mert egy héttel ezelőtt kinevezték a köztársasági elnök személyi testőrségének parancsnokává. Megjegyzem, Portugáliában Salazar Bukása óta mindmáig demokrácia van. És köztársaság.

A szakács

Amikor még Magyarország Népköztársaság volt, és proletárdiktatúra, és volt határőrség, a katonák a határ közelében kiépített kis őrsökön látták el a feladataikat. Minden őrs jól fel volt szerelve. A járőrök télen-nyáron, a nap 24 órájában, napi hatórás váltásokban járták a határt. Felszerelés, eligazítás, járőrparancsnok, járőrtárs, esetleg kutya. Figyelje az ön előtt lévő határszakaszt, időnként a légteret. Így teltek az őrsön a napok. Aki nem volt szolgálatban, az fegyvert tisztított, tévét nézett, csocsózott vagy aludt. Kivéve a szakácsot.

Szinte minden őrsön volt szakács. Csak arra az egy-két helyre hordták ki az ételt, amelyek közel voltak a határőrkerület konyhájához. Szerintem a déli nagy drótkerítésnél kóválygó rendőrök ma összetennék a kezüket, ha ilyen körülmények között szolgálhatnának.

Az úgy volt, hogy bármi történhetett, a szakács lényegében soha nem hagyhatta el az őrsöt, hiszen ő főzte az ebédet. nem mellesleg vigyázott a házra is.

Egy alkalommal az történt, hogy bejelzett a „pléhkutyának” nevezett elektromos jelzőrendszer. Aki élt és mozgott megadott terv szerint rohant kifelé az őrsről a határra, határsértőt fogni. Megint csak a szakács maradt hátra egyedül, őrkutyának. Ahogy ott kavargatta a mártást a tűzhelynél, látja ám, hogy óvakodik a bokrok között a határsértő. Kezében a nagy merőkanállal kiugrott a konyhából és hátulról úgy vágta fejbe a szerencsétlent, hogy abban fel sem merült többé a szabad világ megközelítésének lehetősége. Mire a járőrök visszatértek, a legény már búsan üldögélt a fogdában és várta a kerületi felderítőket, akik majd előállítják őt a megfelelő helyre.

Hogy miről jutott nekem eszembe éppen most ez a két történet?!

Hát arról, hogy az Orbán-palotában a Gundel helyett mostantól már katonák főzik az ebédet.

Címkép: Honvédség szakács válogatott