Az okos fiúk és a bunkó MSZP – Interjú Kőszeg Ferenccel

Dobrev Klára és Gyurcsány Ferenc? Miért történelmi hagyomány a centrális erőtér? Lehetett volna-e középpárt a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ)? Mit gondoltak Antall Józsefről és miért lépett koalícióra az SZDSZ a szocialistákkal? Erről beszélgettünk többek között Kőszeg Ferenccel, a Magyar Helsinki Bizottság alapítójával és első elnökével, az SZDSZ volt ügyvivőjével.

– Sokszor tapasztalom én is, hogy rengetegen csupán egy kézlegyintéssel intézik el az SZDSZ múltját. A negatív kép kialakulásában a tudatos lejáratáson túl szerepet játszott különböző ballépéseivel maga a párt is. Sajnálatos, hogy mindezt kiterjesztik a rendszerváltozás előtti időkre, a demokratikus ellenzék tevékenységére. Az SZDSZ a kilencvenes évek közepéig nagyon ígéretes politikai alakulat volt, amelyet a koalícióba való belépés hosszú évek alatt ugyan, de tönkretett.

– Az SZDSZ múlhatatlan érdemei közé tartozik a négyigenes népszavazás kezdeményezése és sikere. Anélkül könnyen kelet-európai, elnöki rendszerű féldemokráciává válhattunk volna. Az 1989 őszi referendum jelentős szerepet játszott abban, hogy Magyarország westminsteri típusú nyugati demokráciává alakuljon át. Szintén az érdemei közé sorolható, hogy elsőként nyilvánította ki: nálunk is kapitalizmusra van szükség.

– Két dolog miatt tartottuk szükségesnek a közös kormányzást: egyrészt úgy véltük, hogy az ország előtt álló súlyos feladatokat csak széles körű összefogással lehet megoldani. Ugyanakkor az SZDSZ vezetésében meghatározóvá lett a félelem, hogy ellenzékben kis értelmiségi rétegpárttá válhatunk és egyedül maradunk. Kis János nagyon erősen a nagykoalíció gondolata mellett állt, amivel alapvetően én is egyetértettem. Úgy gondoltam, olyan megállapodást kellene kötni, amelyben az MDF és az SZDSZ világosan és pontosan meghatározott célok mentén kétéves program végrehajtására szövetkezik. Ebben kulcsszerepet játszott volna a privatizáció és a múlttal való szembenézés, a felelősségre vonás, a titkos akták megnyitásának kérdése. Az összefogást kétségkívül megnehezítette, hogy a két párt rendkívül bizalmatlanul szemlélte egymás. Magam is bizalmatlan voltam, az Antall-kormányt pedig eleinte etatista, centralizáló képződménynek tekintettem. Amikor aztán az MDF 1993 kora tavaszi országos gyűlésén a miniszterelnök nagyon keményen szembefordult Csurkával, megváltozott a helyzet. A lépést – szemben az „elvi elhatárolódást” hiányoló SZDSZ-vezetéssel – nagyon fontosnak tartottam, helyeseltem is. Ez volt az első pillanat, amikor úgy tűnt, hogy más a politikai elképzelésem, a felfogásom, mint a pártomé.

– A történelmi távlatot is figyelembe véve, megváltozott a véleménye Antall Józsefről?

– Amit akkor gondoltam, azt ma is tartom. Halálakor nekrológot írtam a Beszélőbe, amelyben a legnagyobb elismerés hangján szóltam Antall Józsefről. Ezt a pártban zokon is vették. Jelentős politikus volt, s noha joggal lehet bírálni számtalan kérdésben, nem hiszem, hogy az akkori rettenetesen nehéz helyzetet bárki más jobban meg tudta volna oldani. Hogy ennyire kiélezetté vált a helyzet, az pedig mindkét félen múlott: az SZDSZ is úgy viszonyult Antallhoz, hogy arra nem lehetett nem ellenségesen felelni.

– A rendszerváltást érintő általános csalódáson túl talán azok az áldatlan harcok, amelyek a pártban Tölgyessy Péter körül zajlottak, s a tény, hogy a szabad demokraták koalíciót kötöttek az MSZP-vel. Tölgyessy egyébként a közreműködésemmel jutott el az SZDSZ-hez. Alkotmányjogi szakértőt kerestünk, rendkívül szakszerű és értelmes fellépése mindenkit meggyőzött.

– A nézeteltérések még Tölgyessy Péter frakcióvezetésének idején kezdődtek. A párt ügyvivői testülete meg akarta határozni, hogy különböző kérdésekben milyen álláspontot foglaljon el a parlamenti képviselőcsoport. Tölgyessy ezt elutasította mondván, a politikai koncepciót valóban az SZDSZ, a párt vezetése határozza meg, de a napi parlamenti munkában a frakció dönt. Miután a helyzet elmérgesedett, Tölgyessyt az SZDSZ történetének legsikeresebb pillanatában, közvetlenül az 1990-es őszi önkormányzati választások után a pártvezetés lemondásra szólította föl. Ő pedig távozott, bár nem kellett volna felállnia, hiszen a frakcióvezető személyéről a parlamenti csoport jogosult dönteni. Nem sokkal később, amikor Kis János visszalépett, Tölgyessy Péter bejelentette, hogy megpályázza az elnökséget. Nyomban elindult vele szemben egy meglehetősen csúnya eszközökkel zajló kampány, amelynek egyik csúcspontján Tölgyessy gyengítésére az a váratlan döntés született, hogy a korábbi gyakorlattól eltérve a küldöttgyűlés előbb döntsön az elnök személyéről és csak azután az ügyvivőkről. Megválasztását követően az addigi ügyvivők nem vállalták a jelölést, az SZDSZ-t alapító belső kör kiadta ugyanis, hogy aki bármilyen feladatot vállal az új elnökségben, az a későbbiekben nem kaphat funkciót. Ennek következtében meglehetősen gyenge vezetőség jött létre, Tölgyessy pedig a vele szemben alkalmazott bojkottól nem függetlenül egy év után megbukott, utóda Pető Iván lett. Az ő elnökségével elhárult minden akadály az MSZP– SZDSZ-összefogás elől.

– A programot tekintve igen kevés dologban. A politizálást illetően abban, hogy nagyon jó kapcsolatot ápolt Antall Józseffel. Az 1990-es paktumot nélküle meg sem lehetett volna kötni. Tölgyessy olyan viszonyt akart a kormánnyal, amelyben az SZDSZ ellenzéki pártként bizonyos kérdésekben partneri szerepben léphetett volna fel. A pártban azonban Antallt főmumusnak tekintették, a vele való párbeszéd nem fért bele a politikába.

– Nagyon helytelenítettem a Tölgyessyvel szembeni falanxszerű fellépést. Az általam szerkesztett Beszélő azt az álláspontot képviselte, hogy az összes pártbeli véleményt közölni kell. Emiatt persze mindkét oldal megsértődött. Tölgyessy például azt kifogásolta, hogy túl sok az ellene szóló írás, a másik tábor pedig egyenesen árulásnak tekintette, hogy a Beszélőben egyáltalán megjelentek Tölgyessy-párti írások. Kétségtelen, hogy több cikk látott napvilágot Tölgyessy ellen, mint mellette. Ennek azonban egyszerűen az volt az oka, hogy Tölgyessy hívei kevésbé voltak termékeny szerzők.

– Sajnos így volt. Az SZDSZ – mint többször megírtam – a koalíciós kormányzást megalapozó szervezetnek tekintette a Demokratikus Chartát. Egyébiránt a Charta rendkívül antidemokratikus intézményként működött: semmiféle, a választóktól kapott politikai felhatalmazással nem rendelkezett; civil szervezetként igyekezett befolyásolni a politikát, miközben civil szervezetnek nem tekinthetjük, hiszen főként pártok alkották, az SZDSZ és az MSZP. Kétségtelen, az SZDSZ-nek többet jelentett, annak ellenére, hogy fokozatosan az MSZP befolyása alá került.

– Az MSZP abszolút többsége a koalíciós kényszert koalíciós lehetőséggé szelídítette. Kezdetben nagyon sokan úgy gondolták, például Eörsi István is, hogy ezzel a lehetőséggel nem kell élnünk. A leendő pénzügyminiszter, Békesi László azzal győzködte Eörsi Istvánt, hogy a reformprogramját az SZDSZ nélkül nem tudja keresztülvinni, hiszen az MSZP-ben számtalan ellenzője akad. Hozzáteszem: nagyon rossz tendencia, ha egy párt stratégiai törekvése az, hogy befolyásolja egy másik, ráadásul nála jóval erősebb párt politikáját. Egyébként talán érdemes megemlíteni, később az SZDSZ-ben voltak, akik úgy vélték, az SZDSZ sikere 1990-ben annak köszönhető, hogy a szavazói között sokan azt hitték, az SZDSZ szélsőjobboldali értelemben antikommunista párt. Ezt a felfogást azonban cáfolja, hogy 1994-ben, amikor már nyilvánvaló volt, hogy az SZDSZ balközép párt, több szavazatot kapott, mint 1990-ben, csak a százalékos eredmény volt gyengébb a magasabb részvétel miatt. A szabad demokraták népszerűsége ráadásul a választások után megnőtt. Azok a vezetők, akik az MSZP-vel való koalíció hívei voltak, ebből azt a következtetést vonták le, hogy az SZDSZ-nek a közös kormányzásban meghatározó szerepe lesz. A koalíciós megállapodást attól a téves és naiv hittől vezéreltetve nyomták keresztül a párton, hogy majd mi, az okos fiúk „megmondjuk a tutit” a bunkó MSZP-nek és Horn Gyulának. Nem számoltak Horn politikai érzékével és politikai tapasztalatával. Ma már azt is tudjuk, hogy Horn Gyula gyűlölte a szabad demokratákat. Miniszterelnökként sem csinált belőle különösebb titkot, hogy a közös kormányzás szenvedés a számára.

– Elsősorban Magyar Bálintot említhetem. Az előtérben kétségtelenül Kuncze Gábor állt, ő azonban – mivel az SZDSZ vezetésében akkor még kívülállónak érezte magát – sokkal inkább ahhoz alkalmazkodott, amit a nagyon intelligens, ám meglehetősen erőszakos Magyar Bálint akart. Magyar Bálintban volt valami a kezdő sakkjátékosból, aki azon ujjong, hogy leveszi az ellenfél bástyáját. Csak éppen azt nem veszi észre, hogy közben sakkba lépett. Döntő szerepe volt az SZDSZ létrehozásában, és sajnos a szétverésében is.

– Kis János, aki nagyon a koalíció mellett volt, sőt bizonyos értelemben az egyik kezdeményezőjének is tekinthető, 1996-re kiábrándult a közös kormányzásból. Megpróbálta rávenni Magyar Bálintot, hogy az SZDSZ vonuljon ellenzékbe, amire a pártban és a parlamenti frakcióban is megvolt az igény. Magyar Bálint azzal hárította el a felvetést, hogy ő mint művelődési és közoktatási miniszter olyan reformprogramba kezdett bele, amelyet kár lenne félbehagyni. Kis János ekkor már formálisan kivált a vezetőségből, külső pozíciójából pedig nem tudta döntően befolyásolni az SZDSZ politikáját. A ciklus végére hatalmasat zuhantunk, ennek egyik oka a kor látványos botránya, a Tocsik-ügy volt. A közvélemény a szocialistákról ugyanis elképzelhetőnek tartotta, hogy korruptak, az SZDSZ-en azonban meglepődtek. A párt a helyzetet kifejezetten rosszul kezelte; ahelyett, hogy levonták volna a konzekvenciákat, elhárították magukról a felelősséget, ami tovább növelte a csalódottságot. Nehéz megjósolni, mi történt volna másként, ám az talán joggal feltételezhető: a Fidesz 1998-as győzelme annak a következménye, hogy a szabad demokraták koalícióra léptek az MSZP-vel és együtt is buktak vele. Hozzáteszem: noha a szövetség megkötését elleneztem, később mégis megszavaztam.

– Úgy gondoltam, nem maradhatok a frakcióban, ha a párt alapvető politikai álláspontjával szemben állok. Máshová nem akartam átülni, hiszen az SZDSZ volt a politikai otthonom. Viszont igen hamar arra a meggyőződésre jutottam, hogy abbahagyom a politikai pályát. 1996-ban ezt közöltem is Pető Iván elnökkel. Sajnálatos, hogy később sem tudtunk elszakadni a szocialistáktól. Megbukott például a kísérlet, amellyel pártelnökként Demszky Gábor próbálkozott: megfelel ő távolságot tartani a két nagy párttól. Mindemellett 20 évnyi főpolgármesterségével Demszky volt az SZDSZ legsikeresebb politikusa.

– Mert az SZDSZ hangadói az egyenlő távolság politikája miatt bizalmatlanok voltak vele szemben. Egyébként, amikor Demszky pártelnök lett, az egyenlő távolság politikája már irreális volt. Legkésőbb 1993-ban lehetett volna megindulni ezen az úton. Képtelenek voltunk szakítani a Gyurcsány-kormánnyal is. Végül aztán Gyurcsány Ferenc dobta ki az SZDSZ-t a koalícióból. Mindezek ellenére a szabad demokraták 2010-ig életben tartották a kormányt attól a képtelen reménytől vezéreltetve, hogy 2010-re megerősödik az SZDSZ és meggyengül a Fidesz.

– A politikai életben kétségtelenül szükség van pártfegyelemre, hiszen az is veszélyes és bénító hatású lehet, ha egy párton belül dominálnak a szuverén értelmiségiek. Nem árt azonban megtalálni az egyensúlyt. Ma az inga a másik szélsőség felé leng ki. Látványos, amennyire a Fideszben nincs helye az autonóm értelmiségieknek. Pártkatonákat említett, de sajnos ma már egyre kevesebb a pártkatona, úgy tűnik, helyüket a pártbunkók veszik át.

– Fontos ok, hogy az ezredforduló után kétpártrendszerű országgá váltunk. Hiányzik a középpárt. Ennek lehetőségét az SZDSZ magában hordozta, de sajnos nem élt a vele. A piacgazdasági átalakulás is részben félresiklott. Olyan versenytársadalom jött létre, amelyben a verseny végeredményét nagyon erősen befolyásolják az összeköttetések. A kezdetektől rendkívül szembetűnő volt az utódpárti vagyonátmentés jelensége, az MSZP közeli burzsoázia megszületése. Nyilvánvaló például, hogy Gyurcsány Ferenc meggazdagodása összefügg családi viszonyaival és korábbi pozíciójával. Hasonló, brutalitását illetően látványosabb folyamat játszódott le a Fidesz közreműködésével jórészt 2010 után.

– Úgy tűnik, nálunk történelmi hagyomány, hogy újra és újra elnyeri a hatalmat egy olyan párt, amelyet huzamosabb időn át nem lehet leváltani. Az 1875-ben pártegyesüléssel megszületett, Tisza Kálmán vezette Szabadelvű Párt az 1905-ös választásokig szilárdan markolta a kormányrudat. Az ekkor hatalomra jutó ellenzéki koalíció azonban hamar felőrölte önmagát, így ismét kormányra kerülhetett a Szabadelvű Párt utódja, Tisza István Nemzeti Munkapártja. Ugyanez játszódott le a húszas évek elején, amikor a Nagyatádi-féle Kisgazdapárt fuzionált a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjával. A Horthy-korszakot megint csak a váltógazdaság hiánya jellemezte. A létrejött Egységes Párt különböző neveken, különböző vezetőkkel ugyan, de a rendszer bukásáig hatalmon maradt. 2010-ben ez a hagyomány éledt újra. Noha a legutóbbi, a 2018-as választásokon nem volt esély a Fidesz megdöntésére, szorosabb összefogással el lehetett volna kerülni a kétharmadot. A fiaskó ráébresztette az ellenzéki pártokat, hogy együtt kell indulniuk a 2019-es önkormányzati választáson, Karácsony Gergely budapesti győzelme igazolta is az együttműködés politikáját. A közeljövőt illetően viszont nincsenek túl jó érzéseim: a járványhelyzet miatti korlátozások időbeli kitolásával a kormány könnyűszerrel megakadályozhatja az ellenzéki előválasztásokat. Mindez persze feltételezés, ám sokakkal ellentétben egyáltalán nem látom lefutott ügynek a média nagy részét maga alá gyűrő Orbán-kormány bukását. Egy esetleges új kormányzatnak ráadásul hatalmas ellenszélben kellene dolgoznia, miközben az összefogást is számtalan belső ellentét tagolja szét. Már most is feltűnnek apró, ám rendkívül megdöbbentő, a totális szellemi z űrzavart igazoló jelek. Az újbudai DK-s polgármester, László Imre a szélsőjobboldali Mi Hazánk Mozgalom meg a Fidesz nyomására szavazott úgy, hogy végül a kerületben nem neveztek el parkot Nelson Mandeláról, holott világszerte utcanevek sokasága őrzi a dél-afrikai elnök emlékét.

– A kínálat meglehetősen vegyes. Biztatónak tartom Márki-Zay Péter fellépését. Egyetértek Kis Jánossal, hogy a legnagyobb ellenzéki párt vezetőinek, Gyurcsány Ferencnek, illetve Dobrev Klárának önmérsékletet kellene tanúsítania. Ha nehéz is, hátrébb kell lépniük a siker érdekében.