Posted by Lendvai Ildikó
>Vasárnap. Egész nap folyamatosan tart a zarándoklás a Színművészeti Vas utcai épülete elé. Rengetegen búcsúztatják a legendás Ódry Színpadot., amelynek nemsokára a tábláját is leszedik. Az új kuratórium villámgyorsan megszabadult az épülettől és a színpadtól. Frászban vannak a hely szellemétől.
>Vasárnap. Egész nap folyamatosan tart a zarándoklás a Színművészeti Vas utcai épülete elé. Rengetegen búcsúztatják a legendás Ódry Színpadot., amelynek nemsokára a tábláját is leszedik. Az új kuratórium villámgyorsan megszabadult az épülettől és a színpadtól. Frászban vannak a hely szellemétől.
A búcsúzók a jelképpé vált színekben piros és fehér virágokat és mécsest hoznak. A hetes buszon egy másik pár kezében is ott a virág, ahogy az enyémben is. Ha nem volna a maszk, egymásra mosolyognánk, így csak a szemünk villan össze. Ahogy leszállok, előttem két egymásba karoló barátnő megy a Rákóczi úton, náluk is virág, ők is a Vas utca felé kanyarodnak.
Délután van, a bejárat előtt már mindent virág borít, piroslik és fehérlik az aszfalt. Megrezzenek: ennyit csak Halottak Napján látni a temetőkben. De a szabad Színművészeti nem halt meg végleg. Biztos vagyok a feltámadásában. Máris sokat köszönhetünk annak, amit az ellenálló diákoktól és tanároktól kaptunk.
Megyújtom a mécsesemet, tenném a többi lángocska mellé. Valaki figyelmeztet, rossz helyre raktam. Nem vettem észre: a mécsesek óriás betűket alkotnak, a “Free SZFE”, szabad SZFE feliratot adják ki, ebbe kellene illeszkedni.
Nézem, hol volna az enyémnek is helye. Végül a “free”-hez teszem.
Juszt is.