Két válogatott focista halála

1914. május 3. vasárnap volt, a magyar-labdarúgó válogatott pedig Bécsben vendégszerepelt, ahol 22 ezer néző előtt a magyar csapatban ott volt a pályán Tóth Potya István és az akkor debütáló Kertész Géza is. Mindketten csatárt játszottak. Furán mutattak a pályán, hiszen Tóth Potya csupán 164 centis, masszív játékos volt, de mindent tudott a labdával. Kertész az ő ellentettje. 190 centis, nyúlánk fiú, akinek azonban nem véletlen volt a Lajhár a beceneve. Lassú volt, de nagyon érezte a kaput. Nem véletlen, hogy évekkel később, egy MTK-meccsen az ellenfélnél Kertészt megpillantó Salamon Béla, a híres komikus a következő mondatokkal szórakoztatta a körülötte ülőket: „Filmet kellene készíteni erről a Lajhárról. Lassított felvételt.” Érdekes, hogy Salamon évekkel korábban Tóth Potya Istvánnal egy közös, tréfás jelenetben is szerepelt, amelyet egy Fradi-banketten adtak elő. A válogatott találkozót amúgy az osztrákok nyerték 2:0-ra és mindketten szomorúan bandukoltak le a pályáról. Akkor, abban a pillanatban eszükbe sem jutott – miért is jutott volna? –, hogy 31 évvel később együtt lövik őket tarkón a németek.

Még az első világháború sem tört ki, béke volt és a két fiatal rajongásig szerette a futballt.

Mindketten Budapesten születettek. Tóth Potya aztán hamar a Ferencváros meghatározó játékosa lett, Kertész viszont az akkor már szerényebb egyletnek számító Budapesti Torna Clubban rúgta a labdát, szerelme volt a csapat. Majd 1920-tól Kertész is a Fradi játékosa lett. Ott kötöttek életre szóló barátságot.

Aztán Tóth Potyát kinevezték a Fradi edzőjének. Igazi sikerember lett, ő volt az első itthon, aki edzésnaplót vezetett, s aki a meccsek előtt bemelegítésként gimnasztikát kért a játékosaitól. Előbb furcsán nézték a zöld-fehéreket a riválisok, ám aztán mindenki átvette az újítást. Ő ült az FTC kispadján akkor is, amikor a csapat 1929-ben idegenben 3:2-re legyőzte a kétszeres olimpiai bajnok Uruguayt, azt a válogatottat, amely egy évvel később világbajnok lett. A csapatot és Tóth Potyát is ünnepelte az ország. Őt csak gömbölyű edzőként emlegették a lapok, de egyáltalán nem zavarta a testalkata, egy jó kedélyű, kedves ember volt.

Aztán Olaszországban is edzősködött, ahová követte jó barátja, Kertész Géza is. Tóth Potya a Triestina szakvezetője is volt, amely csapat 1930-ban egy barátságos meccsen 4:3-ra legyőzte a kint túrázó Ferencvárost. Trénerként kint Kertész lett a nevesebb, az Atalanta, a Lazio és az AS Roma kispadján is ült. Imádták és tisztelték őket Olaszországban, akár életük végéig is maradhattak volna, ám Tóth Potya hazatért és az Újpest edzője lett. Kertész maradt, ám a honvágy őt is hazahozta, 1943-ban ő is a lila-fehérek kedvéért tért haza. Bár ne tette volna….

A politika miatt ugyanis mindkettőjük élete tragikus fordulatot vett. 1944-ben a németek megszállták Magyarországot. Tóth Potya és Kertész is látta, hogy hová vezet a zsidóüldözés. Nem voltak kommunisták, de nem tudták tétlenül nézni a vérontást. Ekkor csatlakoztak a Dallam fedőnevű ellenállási csoporthoz, amelynek az volt a feladata, hogy megakadályozza a pesti Duna-hidak felrobbantását.

Mivel Tóth Potya katonaként szolgált, bejárása volt a honvédelmi minisztériumba, ahonnan üres menleveleket csempészett ki, mellette pedig hamis igazolványokat gyártottak. Mindkettőjüknek családja volt. Tóth Potyának felesége és fia, Kertészt pedig a felesége és két gyermeke várta otthon esténként. Már nem érdekelte őket a foci, csak az, hogy másokon segíthessenek. Tóth Potya volt, hogy a lakásába is üldözött embereket vitt, megmentve ezzel az életüket.

Aztán az ellenállási csoportjukat, amelyben rajtuk kívül több egykori labdarúgó szerepelt, feljelentették, 1944. december 6-án pedig Tóth Potya Istvánt és Kertész Gézát is elhurcolták a nyilasok. Mindkettőjüket a Gestapo kezére adta egy spicli, és politikai fogolyként tartották őket rács mögött. Az utolsó időkben a budai Várban, a Gestapo főhadiszállásán. A családjuk szinte semmit nem tudott róluk. Szomszédos cellában voltak, a falon keresztül beszélgetett egymással a két jóbarát.

Majd a németek kapitulációja előtt egyre több politikai foglyot végeztek ki az udvaron. Valószínűleg Tóth Potya és Kertész is tudott róla. 1945. február 6-án aztán – napra pontosan 76 évvel ezelőtt – őket is az udvarra vitték és mindkettőjüket tarkón lőtték. Ott ásták el a két híres futballtréner testét sietve, amiről sokáig senki sem tudott. Tóth Potya István 53 éves volt, Kertész Géza pedig 50 esztendős. A 270 főt számláló ellenálló csoportjukból amúgy a háború végére csupán 52-en maradtak életben, a többieket megölték a nyilasok és a nácik.

A következő év áprilisában találtak rájuk. A családjuknak kellett azonosítani őket. Tóth Potya Istvánt a szemüvege alapján sikerült, amely ott lapult a kabátja zsebében, Kertész Gézát pedig a zsebórája alapján ismerték fel a megrendült hozzátartozók.

Így ért véget az élete a két barátnak, akik 1914 májusában vállvetve rohamozták az osztrák kaput, és akik nem törődve a következményekkel, számtalan ember életét mentették meg a borzalmas időkben. Közös temetésükön Kertész Géza sírját egy BTC zászlóval takarták le. A koporsójára pedig a kisfia és a kislánya dobta az első rögöket. Tóth Potya István sírjánál a kisfiának jutott ugyanez a szívszorító, fájdalmas mozdulat.

Hosszú évekkel később Tóth Potya István özvegye a következőket mondta egy újságnak. „A férjem az igazságtalanságot sosem szerette, mindig lázongott ellene, s akkortájt sok-sok igazságtalanság keserítette az emberek életét. (…) Amikor érte jöttek, azt mondták a civil ruhás férfiak, hogy csak egy órára kell elmennie. Soha sem láttam többé. Csak holtan…”

Hetvenöt éve már, hogy mindketten a Fiumei úti sírkertben pihennek. Aki ma arra jár, mindenképpen tegyen egy szál virágot a sírjukra.