Összezárva

Iván Gizella
>A járvány miatt nagyon sok házasság ment tönkre az elmúlt időszakban világszerte.

Az olaszoknál, épp a múltkor olvastam, negyven százalékkal nőtt a válások száma, az Egyesült Királyságban és Kínában ugyancsak ennyivel többen váltak el, nálunk talán 15-20 százalék közötti az emelkedés. Igen erőteljesen megnőtt a családon belüli erőszak is, különösen a tavalyi karantén idején. Szóval a pandémia miatti összezártság és bezártság sokakat próbára tett. Hajtott a kíváncsiság, hogy ismerőseim, barátnőim, hogy élik meg ezt az időszakot. Változott e valami a férjükkel, élettársukkal való kapcsolatukban az elmúlt egy évben. Rosszabb lett, vagy jobb. Meséljenek ők maguk.

Lassan egy éve élünk egy olyan szimbiózisban, ami több mint negyven évig elképzelhetetlen volt. Együtt reggelizünk, ebédelünk, vacsorázunk, együtt megyünk a boltba, sétálni, ülünk a kanapén és beszélgetünk. Na jó, nyugdíjasok vagyunk ráérünk. Vagyis mit beszélek, gyakorlatilag én soha nem érek rá. Nekem mindig van valami dolgom, s ha nem lenne, keresnék magamnak. Abban viszont biztos vagyok, hogy az unalom és a covid miatti zárlat sokaknál kritikus helyzetet okozott. A baráti körömben is vannak, akik nyugdíjas létükre váláson törik a fejüket.

Nem bírom elviselni, hogy folyton a sarkamban van, emelgeti a konyhában a fazekat, ha leülök a gép elé híreket olvasni, akkor a hátam mögé settenkedik. Nincs egy perc nyugalmam tőle. Nem bírja magát lefoglalni, unatkozik és rám akaszkodik. Már komolyan azon gondolkodtam, elköltözöm, de hová menjek? Meg különben sem hagynám itt, hiszen nélkülem mi lenne vele? Oly sok éve élünk együtt, ki kell bírnunk még, ami hátra van. A férjem néha még bemegy a kórházba, de műteni már nem akar, tudja ő is, nem olyan biztos a keze, mint volt. De soha nem veszekszünk, igaz ő szokott morgolódni, de hamar megbékül.

Itthon dolgozom, csak keveset kell bemennem, ez nem is baj, annyi mindent meg tudok csinálni idehaza, amire régen nem volt időm. A gyerekekkel is többet tudok foglalkozni, látszik is a jegyeiken. A férjem? Nem változott semmi közöttünk, ő többet jár be a munkahelyére, de kezdi élvezni, hogy mindennap van főtt étel, meg minden rendben s mégis dolgozó nő a felesége. Csak rá ne szokjon, ha visszaáll a normális életünk. Normális? Nem is tudom mi az ma már.

Azt hiszem én lassan meg fogok bolondulni. Kevesen vagyunk az üzletben, félek a vírustól, sok a bunkó vásárló, nem használják rendesen a maszkot, s van, aki még a plexi mögé is behajol. Köhögve, tüsszögve járnak boltba, szóval rettegek, hogy hazaviszem a covidot. A férjem? Próbál türelmes lenni velem, de én hamar felcsattanok, mindenért kiborulok. A hisztim gondolom előbb utóbb meg fogja unni és mást keres. Na nem most lesz, azt tudom, mert ő is fél. De látom, már elege van belőlem. Nekem meg magamból.

Nehéz volt megszokni, hogy otthon vagyok a hét egyik felében, mikor online dolgozom. A munkatársaim is pont így. Na de a férjem, ő most lett nyugdíjas és nem bír magával. Minden most akar bepótolni, ide menjünk, oda menjünk, folyton hozza a térképet, meg az ipadjét és túrákat szervez. Ami nem is lenne baj, jól jön az a néhány ötlet, ha lehet utazni, de az a baj, nem hagy dolgozni. Aztán fél egykor, ha nincs ebéd, akkor ott áll, mint egy kisgyerek és szomorú képet vág, ahelyett, hogy összedobna nekem is valamit. Akkor tudok elmélyülni az iratokban, amikor elalszik délután. Így megvagyunk, vita nincs, de néha a fontoskodása miatt a pokolba kívánom. Én este már fáradt vagyok, ő meg éjjel egyig is virgonckodik. Persze neki nem kell reggel kelni. Beszélgetni? Nem szoktunk. Már olyan igazi kellemes leülős társalgásra gondolok. Politizálni azt igen, akkor jól oda is mondogatunk egymásnak.

Nálunk nem lehet gond a házassággal, mert nagyon vigyázunk arra, hogy tartalmasan töltsük azt az időt, amikor együtt lehetünk. Mind a ketten online is dolgozunk, de a cégnél is bent kell lenni. A gyerekek lassan önjáróak, magunkra kell jobban figyelni. Kirándulunk, nem nagy távolságokra, de igyekszünk felfedezni mindent a szabadidőnkben, ami köröttünk van. Olykor még egy kis patakocska látványa is meg tud örvendeztetni minket. Kijárunk a környező erdőbe futni, ugrálni, a síelés hiánya az fáj. Itthon? Az nem pálya, kicsiknek való. Ha elmegyünk, csak a hó látványa miatt. Este meg tévé helyett beszélgetünk. Húsz éve házasok vagyunk, de még mindig tudunk egymásnak újat mondani. S ez jó.

Édesanyám azt mondta, olyan férjet kell választani, akivel szeretsz beszélgetni. Mert a szerelem elmúlik és ott ültök egymás mellett kukán. Az a legszörnyűbb. S ebben is igaza volt. Most, hogy nem tudok dolgozni, kicsit idegesebb vagyok. A férjem? Ő inkább nyugodtabb, reménykedőbb típus. Azt nem tudom miben reménykedik, de jó, hogy ilyen. Sokat szoktunk beszélgetni, főleg a gyerekekről. Milyenek voltak kicsi korukban, hol jártunk a világban, s mindig előjön valami olyan, amire csak ő emlékezett, de én nem, vagy éppen fordítva. Vitatkozni? Igen azt is szoktunk. Én szeretem tudni, mi lesz másnap az ebéd, de amikor megkérdem mit szeretne, eszébe sincs megmondani. Ha meg olyat készítek, ami éppen nem tetszik, akkor fanyalog. Nagyon válogatós lett az utóbbi időben. Régen nem volt ilyen, talán ezt is a ráérősség hozta magával. Néha elmondom mit szeretnék, mondjuk egy olyan baráti összejövetelt, ahol mondjuk a huszas-, vagy az 1800-as évek – nem is tudom mi lenne jobb -ruháiban feszítenénk, álarcban, legyezővel egy nagy kertben, virágok között. Aztán ezen is vitatkozunk kicsit, meg azon, kit kéne meghívni. Igaz kertünk nincs, álmodozni azért lehet.

Több mint ötven éves házasok vagyunk, s azt gondolom, nem untuk meg egymást. Mozgalmas életünk volt, most bevallom, hiányzik. Régen sokat utaztunk, éltünk távol a szüleinktől idegen országban, ahol teljesen egymásra voltunk utalva. Ezek is összekovácsolják az embert. Van mire emlékezni. Szeretünk utazni, de itthon is jól elvagyunk. Sosem unatkozunk. Vidéken élünk és ha olyan az idő, kirándulgatunk, felfedezzük a környéket úgy negyven kilométeres körzetben A tavalyi bezártság sokkoló volt, de akkor is igyekeztünk olyanokat tenni, amiket már évek óta terveztünk, de idő hiányában nem került rá sor. A férjem életrajzot készít az unokáknak. Én próbálom összerakni a családfát, sajnos a levéltár most nem látogatható, így a családi fiókok mélyéről előkerülő papírokat gyűjtögetem. Sokszor szidjuk a technikát, de most kimondottan áldásnak érzem. Én is írogatok, de csak emlék szilánkokat. Olyan emlékeimet írom le, amelyek a szépségük, vagy a gonoszságuk miatt beleégett a lelkembe. Mikor nagyon felkavar, abbahagyom.

Újabban az én haspók férjemmel gyűjtjük a kaja ötleteket. Most azt tervezzük, hogy családi filmnapot tartunk. Elővesszük a filmjeinket, amiket az utazásainkról készítettünk, aztán jönnek majd a síelések. A kempingezős filmeket mar átnéztük tavaly. A házasságban mindig, de most különösen a legfontosabb a tolerancia és a szeretet. Nem vagyok már fiatal, s mindennap úgy kelek fel, lehet, hogy ez az utolsó jó napom. Minek szúrjam el, nem igaz?