A kudarcba fulladt jótett és a néni esete

Posted by

Fekete Judit

>Szárnyaszegett puttóként igyekszem újabb és újabb jócselekedeteket véghez vinni, ám ez a mostani egészen tanulságosra sikeredett. Úgy tűnik, boldogságunk egyik legnagyobb akadálya a saját bizalmatlanságunk. Mindig tudtam, hogy nem erősségem a spontaneitás, mert bár magát a spontán ötleteket nagyon kedvelem, a megvalósításuk többnyire kudarcba fullad. Ilyenkor mindig megfogadom, hogy legközelebb higgadt leszek, megfontolt és bölcs, mint egy buddhista szerzetes. Arra gondoltam, hogy elsőként a szociális érzékenységemet fejlesztve elcsípek valakit, és jót teszek vele, ha akarja, ha nem. Ez esetben az utóbbi történt, de vannak, akik szerint a szándék a fontos.

Épp végeztem a bevásárlással (Apropó, észrevettétek, hogy az élesztő és a liszt helyett most a bor kezdett el vészesen fogyni?), és a táskámat vettem a vállamra a fizetés után, amikor közepesen hangos morgásra, zúgolódásra lettem figyelmes, miközben a lábamnak ütődött egy néni-tank. (Tudom, hogy nem így mondják, de nem akarok udvariatlan lenni. Meg félek is tőlük kicsit.) Tudjátok, az a kerekes, fogantyús bevásárlókocsi, amiben a metró mozgólépcsőjén remekül el lehet esni, ha épp előtted húzzák.
A morgás és bevásárlókocsis lökdösés egy nyolcvan körüli apró hölgyhöz tartozott, aki mintha kissé túlvásárolta volna magát – a tank mellé még egy nagy papírtáskát is megpakolt. A néni olyan egy méter ötven lehetett, talán negyven kiló, és mindent összevetve úgy ítéltem meg, hogy egészen biztos, hogy a hazaútja egy nagy szívás lesz. Óriási szívás. Azonnal bekapcsolt a túlbuzgó, segíteni vágyó énem, ezért úgy döntöttem, mindenképp beszállok a tonnányi termék hazavonszolásába, így ez lehetne az első tudatos jócselekedetem, amivel megkezdem a vállalásom. Nem számít se távolság, se idő, meg hát mi is leszünk ugye nyolcvanévesek (és remélhetőleg negyven kilók), hátha egyszer visszakapom a nagy jót.

Odafordultam a nénihez.
— Elnézést, tudok esetleg segíteni? — biccentettem a táskák felé.
A néni felnézett, összeráncolta a szemöldökét, és a száját olyan keskenyre szorította össze, hogy szinte eltűnt. Igyekeztem a legkedvesebb, legmegnyerőbb mosolyomat magamra erőltetni, egészen addig, míg eszembe nem jutott, hogy a maszk miatt úgyis csak a szememet látja, szóval teljesen fölösleges az erőlködés. Mindegy, gondoltam, a bojtos sapkám és a csillogós hátizsákom talán kellő bizalmat sugall majd.
— Miben akar segíteni?
Kicsit meghökkentem a reakción, de végül is igaza van, gondoltam, ez így túl tág, megint ajtóstul rontottam a házba.
— Látom, hogy nagyon nehéz lehet a csomagja, szívesen segítek hazavinni, ha gondolja.
A néni tekintete azonnal bizalmatlanná vált, végignézett rajtam, mintha fegyver, kézigránát, esetleg vadászkés dudorodását keresné a zsebeim környékén. Esetleg kalasnyikovot, de nyilván azzal nem engednének be a boltba.
— Hogy mit akar?? — mordult rám, én pedig meglepetten pislogtam. Tulajdonképp egy finoman elmorzsolt örömkönnyre számítottam, némi kis sztorizgatásra az unokákról, akik sosem érnek rá, és egy amolyan nagymamás kézpaskolásra, esetleg egy közepesen fájdalmas arcon csipkedésre.
És itt jön ugye a spontaneitás csapdája, amit ezúttal sem sikerült megugranom. Aki ugyanis menő és spontán, az rávágja, hogy a drága néni biztosan egy tündér és szörnyen fáradt, egy életre kidolgozta magát és senki nem becsüli meg a nyugdíjasokat, ezért szeretne segíteni az idős embereknek, világbéke, písz end láv, és egyebek. Én viszont azt feleltem:
— Gondoltam, elkísérem hazáig, hoznám a csomagját. Akár fel is vihetem a lakásába.
Csak így, körítés nélkül. És azt hiszem, itt vesztettem el a nénit, és igen, azonnal éreztem, hogy tökéletesen hibás volt a megfogalmazásom, ez itt a Bizalmatlanság Városa, nem létezik, hogy valakit csupán jószándék vezéreljen, ha kiejti a száján, a„lakás” és „hazakísérés” szavakat. Mennyi veszély leselkedhet egy idős nénire, ha kiengedi a kezéből a gyeplőt! Leüthetem a lépcsőházban, vagy simán csak elszaladok a táskájával, esetleg az ajtóban ütöm le, amikor már kinyitotta azt, kipakolom a lakását és már ott sem vagyok. És ezek még csak nem is olyan elrugaszkodott ötletek, hisz mennyi szörnyűséget hall az ember.
De aztán megint rájövök, hogy túlságosan kileng az iránytűm, valahogy vissza kell térnem a normalitáshoz, és megint emlékeztetnem kell magam, hogy nem, nem az a normális, ha félünk és ha bizalmatlanok vagyunk. Mert miközben robogunk itt a felgyorsult kis életünkben, faljuk a technikát, eltávolodunk, online éljük az életünket, és rosszabbnál rosszabb hírekkel vagyunk körülvéve, lassan elfelejtjük, hogy tulajdonképpen az a normális, ha kivesszük a néni kezéből a táskát, felkísérjük a lakásába, és megvárjuk, míg elmeséli, miért cipel ennyi mindent egyedül.
Emlékeztetnem kell magamat, hogy nem én voltam a túlzás, hanem mások szoktak le a jó dolgokról.
De már nem volt időm magyarázkodni, a cunami megindult.
— Ha nem megy innen, hívom a biztonságiakat! — hörögte a néni, és látványosan körülnézett, hogy merre lehet a biztonsági őr. Döbbenten szaladt fel a szemöldököm, egészen a fejem csúcsáig.
— Én csak segíteni akartam — dadogtam.
— Még hogy segíteni! Aztán kirabolni, megverni! Segítsen valaki máson! — dühöngött, majd felmarkolta a tankot, a papírtasakot, és mérgesen kizakatolt a boltból.
Zavartan, a bámuló tekinteteket elkerülve én is elindultam kifelé, kínosan ügyelve arra, hogy lassan haladjak, nehogy megijesszem a nénit, és esetleg még egy pofont is lekeverjen, amiért követem, de még mielőtt kiléptem volna az ajtón, elcsíptem a biztonsági őr együttérző és kedvesen nevető tekintetét.
Hát igen, ez most nem annyira jött össze, szóval nem irigylem a Télapót, Jézuskát, a Fogtündért és a többieket, de ez semmiképp nem vette el a kedvem.
Folytatom a világ jobbá tételét. Már ha a világ is akarja.

noivalto.hu

Címfotó: Bulla Bea.