Posted by (A könyvterasz írása)
Fontos könyv jelent meg. Az adott világrendet legradikálisabban tagadó magyar gondolkodó esszékötete, melynek – eredetileg túlnyomórészt angolul írt és publikált – darabjai áttekinthetővé teszik Tamás Gáspár Miklós politikafilozófiájának egész építményét. Erre először van lehetőségünk azóta, hogy a szerző – nem hívő, hanem kritikai – marxistaként elindult a kommunizmus ideájához vezető úton.
A recenzensnek nem kell külön hangsúlyoznia, hogy Tamás Gáspár Miklósnak, a társtalan gondolkodónak ő maga sem követője, csak be kell számolnia arról, milyen tézisek kifejtését találja az Antitézis című kötetben a világ jövője iránt érdeklődő és minden válaszlehetőség megismerésére nyitott olvasó. Illetve mi segíti és mi gátolja őt ennek a válaszlehetőségnek a megértésében és értékelésében.
A szerző szerint téves a Kommunista kiáltvány alaptézise, miszerint „minden eddigi társadalom története osztályharcok története”. Az osztály és az osztályharc a kapitalizmus sajátossága, Marx elmélete ebben a tekintetben csak a kapitalizmusra érvényes. A kapitalizmus lényege pedig az, hogy elválnak, elidegenednek egymástól az emberi létezés különböző dimenziói, funkciói, a társadalom különböző szegmensei: „minden egész” részekre esik szét.
Ennek az elidegenedésnek egyetlen alternatívája a kommunizmus, amely meg akarja szüntetni az alábbi rendszerszintű, egybefüggő elválasztásokat: ■ termelők és termelőeszközök, ■ birtokosok és birtoktalanok, ■ állampolgárok és hontalanok, ■ férfiak és nők, ■ fölnőttek és gyermekek, ■ heteroszexuálisok és queerek, ■ egészségesek és betegek, ■ kétkezi munka és szellemi munka, ■ vezetők és vezetettek, ■ kizsákmányolók és kizsákmányoltak, ■ elnyomók és elnyomottak, ■ gazdagok és szegények, ■ proletárok és burzsoák, ■ színesek és fehérek, ■ „állam” és „civil társadalom”, ■ tudomány és vallás, ■ elmélet és gyakorlat, ■ „épeszű” és „elmebeteg”, ■ tekintély és szubverzió, ■ munka és pihenés, ■ termelő és fogyasztó, ■ tudás és tudatlanság, ■ tanár és tanítvány, ■ test és lélek, ■ élet és művészet, ■ város és vidék” stb. megkülönböztetését.
Aki ezeket az elválasztásokat elfogadja, adottnak veszi, a kapitalizmust fogadja el és azt erősíti. Az elválasztások sorából TGM kiemeli a köz- és magánviszonyok elválasztását, melynek részeként a munkát szerződéses magánviszonynak tekintik, ami „voltaképpen filozófiai botrány”. „Nem lehet hatékony a szociáldemokrata reformok útján minél méltányos(abb) újraelosztást célzó politikai program, ha érintetlenül (azaz magánügyként) hagyja a munkát” és ezért „nem szocialista Bernie Sanders, Jeremy Corbyn vagy a Syriza – a baloldal legutóbbi reménysugarai”. Tegyük hozzá, ha ők nem azok, akkor a hozzájuk közelálló magyarországi közéleti tényezők sem. Sem az önmagát, és a jóléti társadalom svéd modelljét szocialistának tekintő Vajda Mihály, sem Szalai Erzsébet, sem Misetics Bálint, sem Scheiring Gábor, egyáltalán senki a magyar közélet rendszerkritikusnak ismert aktivistái közül, akik jelentős része harcostársaként tekint TGM-re.
A fentiekből következik, hogy a szocializmus is kapitalizmus volt. Ez TGM egyik legfontosabb saroktétele, és a recenzens bevallja, hogy ez azon kevés dolog egyike, amelyről a szerzőnek sikerült őt meggyőznie. Arról már nem feltétlenül, hogy a szocializmus volt „a nyugati rendszerekkel ellentétben” a „kristálytiszta tökéletes kapitalizmus”. Az ugyanis – fejtegeti TGM –, nem teszi kevésbé kapitalistává a rendszert, hogy a termelőktől elválasztott termelőeszközöket túlnyomórészt az állam birtokolja, mert a magántulajdon jogi lényege a szabad rendelkezés, és az állam a termelőeszközökkel a szocialistának nevezett országokban szabadon rendelkezett. A piac hiányától sem veszti el kapitalista jellegét a rendszer, hiszen „ha a piac anonim mechanizmus, amely a kínálatot igazítja a kereslethez, és ennek megfelelően allokálja a forrásokat, akkor a »szocialista« tervezés olyan nem-anonim, szándékolt-tudatos és hierarchikus (…) mechanizmus, amelyet eredetileg ugyanerre a célra szántak, ámde sokkal kevésbé volt hatékony, mint a »nyugati« modell.”
A szocializmus azért volna kapitalistább a kapitalizmusnál, mert a tömeggyilkosságokkal, a terrorral, „az átfogó alávetéssel” kiradírozták belőle „az összes kvázi-feudális és szocialista elemet”. Radikálisan és erőszakosan végighajtották a polgári reformlépéseket, a modernizációt, a szekularizációt, másrészt megsemmisítették a valódi munkáspártokat, a szakszervezeteket, a munkásmozgalomból kinővő rendszerkritikus ellenkultúrát, a proletariátus által rengeteg áldozattal, hősiességgel felépített ellentársadalmat-ellenhatalmat, s a szocializmus „evvel olyan csodálatosan megtisztította az utat a globális kapitalizmus előtt, mint senki más”.
De amit a szocialista kapitalizmusban megsemmisítettek, az a nyugati világban is megsemmisült, ha nem is úgy.
Ami megsemmisült, az az 1870-es évektől az 1970-es évekig létező legális munkásmozgalom volt, amely „hatalmas ellentársadalmat, ellengazdaságot, ellenkultúrát és ellenhatalmat üzemeltetett”, amelynek bázisán – és csakis azon – a radikális kritika, teória kifejlődhetett. Létezett kollektív akciókkal, forradalmi honpolgársággal, ellenállással, jogköveteléssel egy proletár sziget, a „szabad szocializmus” szigete a régi kapitalizmusban, amely az újban, sem a névleg „szocialista” hiperkapitalizmusban, sem „az 1989 utáni, alternatíva nélküli abszolút pozitivitásban” nem működik már.
Ahol nem a leninista-sztálinista terror, ott az volt a végzete – mégpedig kivétel nélkül valamennyi szocialista mozgalomnak –, hogy kulcsszerepet vállalt a jóléti, „egyenlősítő” kapitalizmus kiépítésében. Olyan osztályszövetségeket kötött, amelyek eltávolították „speciálisan proletár küldetésétől”, ezért aztán a munkásosztály, noha létezése ma is gazdasági realitás, „kulturálisan és politikailag lényegében megszűnt”. Nem létezik tehát az az erő, amely a kapitalizmusból kivezethetné az emberiséget, amelyet pedig az új, globális, immár ellenerő nélkül regnáló kapitalizmus egyre tragikusabb állapotba hoz.
A teljes kritika itt olvasható