Posted by Parászka Boróka
Kialakult mára a halál rutinja. Kölök Zsolt Birtalan négy nappal a születésnapja után ment el. S ezen nem csak az egymást követő veszteségek miatt nem csodálkozunk. Hanem azért, mert egész életében úgy élt, mint aki bármikor leléphet. Mint, aki nem is érti, miért van itt. Kelet-Európai rendszerszintű szeszély, hogy magyarázni kell, ki is volt ő. Hogy nem korszakos figuraként ismert, akiről már életében kávéházat neveznek el. Hanem egy kisvárosi (mindegyis, melyik város, Marosvásárhely) félreeső utca lakója, aki lehetőleg sosem lépett utcára. Pedig világpolgár volt, s ha úri kedve úgy engedte, évszázadokon és kontinenseken nyergelt át szellemileg. Egymást kellett volna követnie a kiállításainak: a mentett filmekből, a felidézhetetlen múlt ködéből visszarángatott, újragondolt, újrarajzolt, rongálva újraalkotott képekből, installációkból.
De nem voltak kiállításai. A rendszerszintű kelet-európai szeszély miatt, és mert tett rá arra, hogy kiállításai legyenek, hogy műalkotások alatt szerepeljen a neve, hogy műalkosson. Szart az egész kispolgári vircsaftra, ami körül vette. Rendes ember nem ír könyvet – mondta. Legalábbis ötven éves kora előtt biztosan nem. Én is megvárom, amíg ötven éves leszek – mondta savas mosollyal – aztán fegyelmezetten, önkritikusan, és mindenre magasról szarva eltávozott 49 évesen. Időben Kölök, mert különben még meg kellett volna írni azt a könyvet!
Tőle tanultam meg – mégiscsak volt zavarba ejtően rövid ideig polgári foglalkozása – mint tördelőtől, könyvtervezőtől, hogy a kiadványok legértékesebb, legtöbbet mondó felülete, a legtöbb információ hordozója a fehér papír. A lapszéleken, a fejezet címek alatt, között. Bátorság kell a fehér laphoz. És neki volt bátorsága. Mindenről lehetett beszélni vele: Zappáról, Rimbaudról és Proustról, az animékről, a Tilos az Á-ról. Általa ismertem meg Méhes Mariettát, a nyolcvanas évek magyar undergroundját. A rendszerváltás kamasz nemzedékének tagja volt, akiket beszippantott az összeomló diktatúra, a megnyíló határok élménye a hirtelen jött, elviselhetetlen szabadság. S a nagyon gyors felismerés, hogy illúzió ez is. Minden.
Ő mesélte el, hogy Marosvásárhelyen a Horthy rendszeren kapta a nevét az Álmos vezér utca, amit aztán “Somnului” – Álom utcára neveztek át az újabb román rendszerben. És amikor a rendszerváltás után jött megint magyar névadási hullám, akkor a Somnului utcát Harcsa utcának fordították, mivel a “Somn” szó két értelmű. A buzgó magyarítók pedig nem tudták, hogy nem a harcsa, hanem az álom, és Álmos vezér nevektől indult a vircsaft. Ő tudta. Átlátott ezen az egész, töppedt, penészes, kisstílű világon, amiben élünk, amit mi magunk teszünk azzá ami. És nem kért belőle.
Boris Vianról is sokat beszélgettünk. Ha hitt volna a cukros-nyálas túlvilági mesékben, abban, hogy bármi van a semmin túl, akkor most azt mondaná, hátra dől és az első túlvilági olvasmánya a Köpök a sírotokra lesz. De nem hitt benne. Semmiben sem itt, az ideátban sem, az odaátban sem. Semmi volt, semmi lesz, és azt mélyen megélte, majd belehalt. Ismeretlenül megy el a kis, nyoffadt mellékutca polihisztora. Nincs viszlát, nincs búcsú. Köpök a sírotokra – ez van.
Címkép: Kölök Zsolt Birtalan, Kettős portré