Vesebetegség (egy interjú részlete)

K: Azon gondolkoztál már, hogy mi lehet az oka a vesebetegségednek?

V: Gondolkoztam persze, sokat, rengeteget, egy évet, és aztán lemondtam róla. Mikor nyakig benne voltam a betegségben, akkor csak azzal foglalkoztam, hogy mi ennek az oka, és hogyan tudok ettől megszabadulni.

K: A vese a kiválasztás szerve, a méregtelenítő központ. Kimondod a fájdalmaidat meg a félelmeidet, vagy őrizgeted szépen magadban?

V: Ühüm. Az utóbbi.

K: Csinálsz egy fiókot ahova elrakod?

V: Igen. Elpolcolom. Hát… mondjuk, amikor szerepel az ember, akkor azért ezeket elő tudja venni. Anélkül, hogy akarnád, egyszer csak bevillan egy kép, és akkor az elrejtett érzelmek ki tudnak jönni, amik beleépülhetnek a szerepekbe is.

K: Hogy derült ki, hogy halálos beteg vagy?

V: Nem voltam rosszul, egyáltalán nem, de be volt dagadva mindig a lábam, akkorára, mint egy dinnye, nem tudtam leguggolni. Azt hittem, hogy a fáradtságtól, mert forgattam akkor egy filmet Bécsben, és mindig éjszaka. Előadás után (a Vígben, akkor voltunk gyakorlatosok) vittek Bécsbe, forgattunk reggelig, délig, ameddig lehetett. Visszahoztak előadásra, a kocsiban aludtam, előadás után megint mentem vissza forgatni, és ez így ment két hétig. Azt gondoltam, hogy fáradt vagyok, attól dagadt be a lábam. Aztán vége volt a filmnek, de akkor se múlt el, még rá egy hónapra sem. Végül mikor a szemem is bedagadt, elmentünk orvoshoz. Kivették a mandulámat, hónapokig bent voltam a kórházban. Látták, hogy a vesémnek van egy krónikus betegsége, de nem tudták kideríteni, hogy mitől. Azt mondták, hogy hét-nyolc év és mind a két vesém tönkre fog menni.

– De ez még nem olyan nagy baj – mondták -, majd eljársz dialízisre, és aztán kapsz egy vesét.

K: Azt mondtad, megbolondulnál, ha nem dolgozhatnál. Milyen volt, amikor azt mondták, hogy nem lehetsz soha többet színész, mert halálos beteg vagy?

V: Azt nem mondták soha, hogy nem lehetek többet színész. Nem.

K: Föl sem merült benned?

V: De. De, úgy megvan bennem, hogy mikor már túl voltam ezen a nem is tudom milyen sokkon, hogy betegség, betegség, betegség, akkor azt gondoltam, hogy majd valamit biztos a színház körül fogok csinálni. Majd súgó leszek, vagy valami, amit tudok csinálni betegen is, mondjuk, ha kerekes székkel kell majd mennem.

K: Az volt a legrémisztőbb gondolatod, hogy kerekes székben fogsz ülni?

V: A legrémisztőbb az volt, hogy nem fogok tudni majd színpadra lépni, hiszen rémes elváltozások voltak külsőleg rajtam. Délutánra óriásira feldagadt a fejem, este pedig előadás volt. És nagyon sokszor volt ilyen. Ki vállalja ezt be hosszabb távon?

K: Álltál a tükör előtt és azt mondtad, hogy ez nem én vagyok?

V: Igen. Ez képtelenség! Mennyivel könnyebb lenne, ha egy irodában dolgoznék, vagy valahol, ahol nem kellene ezer embernek mutogatni a képemet: hogy tessék nézni, én ilyen csúnya lettem!

K: Fizikai fájdalmaid is voltak ezalatt az idő alatt?

V: Voltak, de nem olyan, ami kibírhatatlan. Mikor dialízisre jártam, akkor szédelegtem utána sokat.

K: Voltam bent nálad többször is a kórházban, arra emlékszem, hogy semmiféle félelem nem látszott rajtad. Ez játék volt? Vagy saját magaddal is megpróbáltad elhitetni, hogy nem lehet komoly baj?

V: Elhittem.

K: A kórházi ágyon is harsányan tudtál röhögni.

V: Meg hülyéskedtem. Elhitették velem, hogy ez nem egy halálos dolog, hogy meg tudnak menteni. Mikor kaptam vesét, akkor azt gondoltam, hogy megmenekültem, tessék, itt van, megtörtént a csoda, milyen szerencsém van.

K: És amikor nem működött?

V: Hát, akkor meg már tudtam, hogy milyen a dialízis. Már nem volt annyira szörnyű, mint mikor először hallottam, hogy gépre kell majd mennem. Akkor egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy minden másnap négy órát kell feküdnöm egy gépen. Azt nem lehetett feldolgozni. Egyfolytában csak arra tudtam gondolni, hogy hogyan fogok elutazni, hogyan fogok dolgozni, mit fogok csinálni? Hogy aztán mindent megszokik az ember, az más kérdés. Akkor mindig azzal biztattam magam, hogy más meg hajnali négykor kel, és másodállása van. Hát most akkor nagy dolog, hogy én is hajnali négykor kelek? Oda fogok járni, mert nekem oda kell mennem. Majd elmúlik, ez most egy átmeneti dolog, meg kell oldani valahogy.

K: Ez a világ rendje.

V: Így van, nekem minden másnap oda kellett mennem. De mindig kitaláltam valami jutalmat magamnak, minden napra, mikor mentem.

K: Például?

V: Ne nagy költekezésekre gondolj, hanem csak annyi, hogy mindig volt valamire várni. Hogyha vége lesz, akkor valami jó fog történni. Mondjuk valami nagyon finomat vettem magamnak, hogy majd azt fogom megenni, vagy vettem magamnak egy kis fülbevalót, ezer forintért. Ilyenek.

K: Azt is mondtad, hogy nagyon sokat adtak neked azok az emberek, akikkel a betegséged kapcsán találkoztál.

V: Hát gondolj bele, hogy három évig mindig velük vagy, a reggel hat órás mindig ugyanaz a nyolc ember volt. Vagyis cserélődtek, mert ahogy meghaltak, jöttek mások.

K: Hogy lehet megemészteni, hogy szerdán ott van a melletted lévő ágyon egy ember, és pénteken már nincs?

V: Valahogy megtanultam. Az is olyan érdekes, hogy úgy gondolkoztam, hogy velem nem történhetnek rossz dolgok. „Hát ő most rosszul van, de én nem leszek rosszul, óh, szegény meghalt, de ez nem azt jelenti, hogy én is meg fogok halni.” Hiszen, mikor a vesémet kaptam, aki a párját kapta, az meghalt, pedig együtt műtöttek minket, együtt vittek be az őrzőbe, együtt hoztak ki. Szegény másnap meghalt, én meg élek. Ott is összeomolhattam volna.

K: De meg sem fordult a fejedben?

V: Nem. Pedig sokan meghaltak ott. Mindenkinek az életét kívülről tudtam, mert négy órán keresztül vagy az egyik mesélt, vagy a másik.

K: Te is meséltél?

V: Aha. Engem is mindig kérdezgettek.

K: Magadról meséltél, vagy a színésznőről?

V: Hát inkább a színészre voltak kíváncsiak.

K: Van olyan barátod, barátnőd, akire bármikor számíthatsz?

V: Nincs.

K: Miért?

V: Mert valahogy nem kerültem olyan közel senkihez. De a színházban bárkire számíthatok. A női barátságok kudarcba fulladtak, mert valami féltékenység történt mindig. A sikereim miatt, hogy színésznő vagyok, és nekem jól megy. Ezt sosem fogadta el senki. Amikor meg színésznő barátnőm volt, akkor meg azért, mert ő nem volt olyan sikeres.

K: Fiúbarátok?

V: Azok vannak. Azt mondom, hogy azok jobban vannak.

K: Jól érzed magad az életedben?

V: Jól, én jól érzem magam, ahogy vagyok. Amit csinálok, ahogy élek, az úgy jó nekem. Szeretek kimenni, sétálni, szeretek erdőt járni. Jó lenne mondjuk egy olyan igazi mély barátság, de szerintem nagyon ritka a mi szakmánkban. Valahogy nem tud jól összejönni nekem. Egy idő után féltékenyek lesznek rám.

K: Te tudsz féltékeny lenni?

V: Szakmailag nem, emberileg igen.

K: A születésnapodon volt nálad ezer ember. Képes voltál órákig sütni-főzni. Miért?

V: Mert jó az örömöt megosztani. Nekem is van sok örömöm, főleg az öregekkel való mániám kapcsán, meg olyanok, amik betegekkel kapcsolatosak. Segítem őket, tartom bennük a lelket, ami nekem is jó. Biztos az is közrejátszik ebben, hogy amikor én voltam olyan helyzetben, akkor nekem ugyanúgy önzetlenül segített mindenki, de mindenki.

K: Soha nem okozott gondot, hogy el kell fogadnod a segítséget?

V: Nem, inkább olyat okozott, hogy ezt vissza kell majd hálálnom. Mondjuk a Vígszínházból azért nem szerződhetek el, mert bennem van, hogy ezektől az emberektől annyi mindent kaptam. Mindenki mellettem volt. És nem azért, mert nekem járt, hanem mert olyan élethelyzetbe kerültem.

K: Nem gondoltál arra, hogy utánajárj annak, hogy kinek a veséjével élsz?

V: Dehogynem, de nem tudok utánajárni. Annyit tudok róla, hogy egy ötven éves győri férfié volt. Néha például arra gondolok, hogy azért szeretem annyira a sört, mert ő szerette. Én előtte sose ittam sört. De ennél mélyebben nem gondoltam bele.

K: Be kellett fogadni az agyaddal is?

V: Persze. Kellett magam stimulálni, hogy mostantól az enyém és jó helyen van. Ezen mindig kell dolgozni. Van egy imádságom, amit mindig mondogatok, de itthon sose, mindig csak a színházban.

K: Mikor?

V: Előadás előtt. Becsukom a szemem és elmondom, mielőtt bemegyek a színpadra.

K: Azért, hogy bírjad? Hogy végig tudd csinálni?

V: Hogy ma egészséges maradjak. Biztonságot ad. De ha valami mással kapcsolatos vészhelyzet van, akkor is elmondom, és kimegy belőlem a frász. Meg tudom magam nyugtatni vele.

K: Nehéz pillanatokban erőt adott, hogy ott volt neked a színház?

V: Igen, mert fel kellett állnom. Mész, kóvályogsz, de aztán össze kell szedni magadat, mert este előadás van.

K: Zsótér Sanyival sokat dolgoztál. Hogy az ő színésze vagy, az több mint amikor valaki csak úgy rád oszt egy szerepet?

V: Igen. Azonnal közös nyelvet beszéltünk, én rögtön értettem, amit kért, vagy amit mondott. Azt érezte az ember, hogy úgy játszik, mint egy homokozóban gyerekkorában, annyira felhőtlenül. Hogy bármi lehet, bármi. Vele én nagyon jókat tudtam beszélgetni és ez minden érdek nélkül való volt, hiszen engem ő csak úgy magától kiválasztott. Bízott bennem, és nagy szerepeket játszottam nála. Vitt magával a Játékszínbe is főszerepre, meg mindenhová. Én is bíztam benne, tetszett ahogy gondolkodik. Ismert engem és belőlem indult ki. Úgy elég nehéz felszabadultnak lenni, ha nem belőled indul ki valaki.

K: Könnyebb úgy dolgozni, ha jól ismeritek egymást a rendezővel?

V: Szerintem sokkal. Azok a rendezők, akik nem ismernek, nem is várják meg, hogy belőled mi lesz. Rögtön az elején azt akarják, hogy úgy csináld, ahogy ők gondolják és maradjon is úgy, mert nem kíváncsiak rád, és arra, hogy te mit adsz hozzá a szerephez. Ilyenkor nagyon ügyesnek kell lenni, hogy a magadét bele tudd csempészni.

K: A kaposvári időszak azért lehetett olyan intenzív, mert mindenki ismerte a másikat?

V: Igen, igen.

K: Ez is feltétele annak, hogy jó előadások születhessenek?

V: Szerintem igen. Hát, ha csak arra gondolsz, hogyha olyan a társaság, hogy beszélgetünk sokat, mindig jobb előadás születik, mint hogyha olyanok vannak együtt, akik alig beszélgetnek. Miért nem barátkozunk?

K: Te mit gondolsz?

V: Hát az érdektelenség lehet az oka, hogy azt mondja valaki, úgy is tudom milyen a másik, ismerem, hiszen annyit vagyunk együtt a színpadon. De az teljesen más mint az, ahogy az ember él.

K: Könnyebben megy a munka, ha nem csak a színészt ismered, hanem az embert is?

V: Könnyebben, mert van milyen emléket felidézni, van mihez nyúlni, van mit a másikból kiszedni. Ha nem tudsz a másik élményeiről, akkor nem tudsz mit mondani, nem tudsz mire hivatkozni. Ha ismered, a viszony is könnyebb, az érintés is, bármi.

K: Milyen az, amikor egyedül vagy színpadon? Most éppen egy monodrámára készülsz.

V: Ez nagy frász, nehezen is mertem belevágni. Egyszer már csináltam egy monodrámát, és nagyon untam.

K: Mit? Magadat?

V: Ühüm.

K: Miért?

V: Hogy nem ér impulzus, nem jön be egy kolléga sem, hanem csak én vagyok ott. Nem oszlik meg a felelősség, és nincs, aki megmentsen. Hogyha baj van, azért a kollégám csak csinál valamit! Itt meg nem.

K: Szeretsz sokszor játszani egy előadást?

V: Nem mindegyiket. Például a Mindent anyámról-t nem szeretem sokszor játszani, mert lelkileg eléggé megvisel. A Száz év magány is megviselt, de az inkább felemelő volt, azt jó volt többször egymás után játszani. Az is sokat számít, hogy milyen a csapat, hogy kikkel vagy együtt.

K: Volt olyan szerep amiről azt érezted, nem fogod tudni megcsinálni?

V: Nem jut eszembe. Nem. Azt gondolom mindig, majd csak kitalálok valamit.

K: És olyan szerep, ami benned maradt?

V: A Főiskolán a negyedikes vizsgánk a Ványa bácsi volt, abban három hétig próbáltam Szonját, de akkor lettem beteg, ezért már nem tudtam eljátszani. Évekig mondtam Martonnak, hogy rendezze meg, hadd játsszam el, mert kész volt bennem a szerep, de nem mutathattam meg. Tudod milyen szar érzés? Végül megcsinálta akkor, mikor én már nem játszhattam el. Mondtam is neki, hogy „tanár úr, nem volt szép magától, hogy most vette elő, mikor már kiöregedtem a szerepből”.

K: Mit mondtál volna el vele?

V: Hogy meg kell békülni az embernek a sorsával és dolgozni kell.”