Posted by Az ukránkérdés
Területének földrajza évszázadokon át alakította Ukrajna sorsát. A délnyugati határt a Kárpátok hegyvonulata jelölte ki, de az ország északnyugati részének szelíd erdői és mezői nem jelenthettek akadályt a támadó hadseregek számára, ahogyan a keleten elterülő tágas, nyílt sztyeppe sem. Ukrajna összes nagyvárosa – Dnyepropetrovszk és Odessza, Donyeck és Harkov, Poltava és Cserkaszi, és természetesen Kijev, az ősi főváros – a Kelet-európai-síkságon fekszik, az ország területének túlnyomó részét kitevő lapos vidéken. Nyikolaj Gogol, aki oroszul író ukrán volt, egy ízben megjegyezte, hogy a Dnyeper folyó Ukrajna közepén folyik keresztül, és medencét alkot. Onnan, „a központból ágazik szét a folyók mindegyike; egyik sem folyik a határ mentén, nem szolgál természetes határvonalként, ami elválasztana a szomszédos országoktól”. Ennek a ténynek voltak politikai következményei: „Ha lett volna valamelyik oldalon hegyek vagy tenger alkotta természetes határ, az ott megtelepedett emberek a maguk politikai életét élték volna, és külön nemzetet alkottak volna.”
A természetes határok hiánya megmagyarázza, miért nem sikerült az ukránoknak a huszadik század végéig szuverén ukrán államot létrehozniuk. A középkor végére létezett különálló, szláv gyökerű ukrán nyelv, amely a lengyellel és az orosszal egyaránt rokonságban állt, pontosan úgy, ahogyan az olasz rokonságban áll a spanyollal és a franciával. Az ukránoknak voltak saját ételeik, saját szokásaik és helyi hagyományaik, saját gazembereik, hőseik és legendáik. Hasonlóan más európai nemzetekéhez, az ukrán identitástudat a tizennyolcadik–tizenkilencedik század folyamán markánsabbá vált. Azonban története legnagyobb részében a ma Ukrajnaként ismert terület, hasonlóan Írországhoz vagy Szlovákiához, gyarmat volt, mely más európai szárazföldi birodalmak részét képezte.
Ukrajna – a szó lengyelül és oroszul egyaránt „határvidéket” jelent – a tizennyolcadik és a huszadik század között az Orosz Birodalom fennhatósága alatt állt. Előtte ugyanez a terület Lengyelországhoz, pontosabban a Lengyel–Litván Unióhoz tartozott, amely 1569-ben a Litván Nagyhercegségtől örökölte meg. Még korábban az ukrán területek a Kijevi Rusz szívét alkották, a középkori államét, melyet a kilencedik században hoztak létre szláv törzsek és a viking nemesség, továbbá a térség emlékezetében élő, már-már mitikus királyságét, melyet oroszok, beloruszok és ukránok egyaránt elődjüknek tekintenek.
Sok-sok évszázadon keresztül csatáztak birodalmak hadseregei Ukrajnáért, és olykor mindkét oldalon ukrán ajkú katonák harcoltak a frontvonalon. 1621-ben lengyel huszárok viaskodtak török janicsárokkal a napjainkban Hotin néven ismert ukrajnai város feletti ellenőrzésért. 1914-ben az orosz cár csapatai harcoltak az Osztrák–Magyar Monarchia uralkodójának hadseregével Galíciában. 1941 és 1945 között Hitler seregei küzdöttek Sztálinéival Kijevben, Lvovban, Odesszában és Szevasztopolban.
Az ukrán területek feletti ellenőrzésért vívott harcnak mindig volt intellektuális komponense is. Történészek, írók, újságírók, költők és etnográfusok vitáznak Ukrajna kiterjedéséről és az ukránok természetéről azóta, hogy az európaiak körében eszmecsere kezdődött a nemzet és a nacionalizmus jelentéséről. A lengyelek a kora középkori első kapcsolatfelvételek óta mindig elismerték, hogy az ukránok nyelvi és kulturális szempontból különböznek tőlük, még akkor is, amikor ugyanahhoz az államhoz tartoztak. Sok ukrán, aki a tizenhatodik és a tizenhetedik században lengyel főnemesi címet fogadott el, nem vált római katolikussá, hanem megmaradt ortodox kereszténynek; az ukrán parasztok a lengyelek által „ruténnek” nevezett nyelvet beszéltek, és minden leírás szerint más szokások, más zene, más ételek dívtak a körükben.
Noha a birodalomépítésük zenitjén kevesebb hajlandóságot mutattak elismerni, a moszkoviták szintén ösztönösen érezték, hogy Ukrajna, amelyet olykor „Dél-Oroszországnak”, vagy „Kis-Oroszországnak” neveztek, más, mint az északabbra eső anyaország. Ivan Dolgorukov herceg, az első orosz utazók egyike írt 1810-ben a pillanatról, amikor a társaival végül belépett „Ukrajna területére. Visszagondoltam (Bogdan) Hmelnyickijre és (Ivan) Mazepára – az ukrán nemzeti mozgalom első vezetőire – és eltűntek a fasorok… mindenütt, kivétel nélkül, vályogkunyhók álltak, és nem akadt semmilyen más hajlék.” Mint Szerhij Bilenkij történész észrevételezte, a tizenkilencedik századi oroszok gyakorta ugyanolyan paternalisztikus módon viszonyultak Ukrajnához, mint az észak-európai kortársaik Itáliához. Ukrajna idealizált, alternatív ország volt, primitívebb, egyszersmind autentikusabb, érzelmesebb, költőibb, mint Oroszország. A lengyelek ugyancsak nosztalgiával viseltettek az ukrán „birtokaik” iránt, jóval az elvesztésük után is, romantikus költemények és regények tárgyává téve őket.
Ámde, még amikor elismerték is a különbségeket, mind a lengyelek, mind az oroszok igyekeztek egyszersmind aláásni vagy tagadni az ukrán nemzet létezését. „Kis-Oroszország története mintegy mellékfolyóként torkollik az orosz történelem főfolyamába – írta Visszarion Belinszkij, a tizenkilencedik századi orosz nacionalizmus vezető teoretikusa. – A kis-oroszországiak mindig is egy törzs voltak, soha nem nép, és még kevésbé állam.” Az orosz tudósok és hivatalnokok úgy kezelték az ukrán nyelvet, hogy az „az összorosz nyelv egy dialektusa, féldialektusa, vagy változata, egyszóval patois, amelynek ilyenformán nincs semmiféle joga a független létezésre”. Az orosz írók nemhivatalosan a köznyelv, vagy a paraszti nyelv jelölésére használták. A lengyel írók eközben hajlamosak voltak a keleten fekvő területek „ürességét” hangsúlyozni, gyakran jellemezve az ukrán földeket „civilizálatlan határvidékként, ahová ők vittek kultúrát és államformát”. A lengyelek a dzikie pola, azaz „vad mezők” kifejezést használták Kelet-Ukrajna hatalmas területeinek leírására, amely térség a lengyel nemzeti képzeletben nagyjából hasonló szerepet játszott, mint Amerikában a Vadnyugat.
E hozzáállások mögött kemény gazdasági okok húzódtak. Már a görög történész, Hérodotosz is írt Ukrajna híres „fekete földjéről”, a zsíros talajról, amely a Dnyeper alsó folyásának mentén elterülő medencében különösképpen termékeny: „Sehol nem terem jobb gabona, mint ennek a partjain, ahol pedig nem vetnek gabonát, a fű a legpompásabb a világon.” A fekete földes tájegység a jelenkori Ukrajna területének kétharmadát teszi ki – átnyúlva innen Oroszországba és Kazahsztánba, és a viszonylag enyhe éghajlattal együtt minden évben két aratást tesz lehetővé Ukrajnában. A „téli búzát” ősszel vetik, és július–augusztusban aratják; a tavaszi gabonát április–májusban vetik, és október–novemberben takarítják be. Az Ukrajna kivételesen termékeny talaján termesztett gabona hosszú ideje ösztönzőn hat az ambiciózus kereskedőkre. A lengyel kalmárok a középkor végétől szállították az ukrán gabonát északra, a Balti-tenger kereskedelmi útvonalaira. A lengyel fejedelmek és nemesek, mai szóhasználattal, korai vállalkozási zónákat hoztak létre, mentességet kínálva az adófizetés és a katonai szolgálat alól a parasztoknak, akik hajlandók voltak az ukrajnai földek megművelésére és fejlesztésére. A gyarmatosító érvelés mögött gyakran ennek az értékes területnek a birtoklására irányuló vágy lapult: sem a lengyeleknek, sem az oroszoknak nem akaród zott beismerniük, hogy mezőgazdaságuk kenyereskosarának független identitása van.
Mindazonáltal teljesen függetlenül attól, hogy a szomszédaik mit gondoltak, különálló és markáns ukrán identitás öltött formát a területeken, amelyek napjainkban a modern Ukrajnát alkotják. Az ebben a térségben élő emberek a középkor végétől kezdődően közös tudattal bírnak a saját kilétükről, önmagukat gyakorta, bár nem mindig, a megszálló idegenekkel szemben határozva meg, akár lengyelek voltak az utóbbiak, akár oroszok. Az oroszokhoz és a beloruszokhoz hasonlóan a Kijevi Rusz királyaiig és királynőiig vezették vissza a történelmüket, és sokuk a nagyszerű keleti szláv civilizáció részének érezte magát. Mások alávetettként vagy lázadóként tekintettek önmagukra, kiváltképp csodálattal adózva a zaporozsjei kozákok Bogdan Hmelnyickij vezette nagy felkeléseinek, amelyek a tizenhetedik század elején törtek ki a lengyel uralom ellen, valamint az Ivan Mazepa által a tizennyolcadik század elején az orosz uralom ellen vezetett zendülésnek. Az – önkormányzattal rendelkező, félkatonai közösségekben, a saját belső törvényeik szerint élő – ukrajnai kozákok voltak az első ukránok, akik ezt az identitástudatot és a sérelmeiket konkrét politikai cselekvéssé transzformálták, nem szokványos kiváltságokat és valamelyes autonómiát nyerve el a cároktól. Említést érdemel (bizonyos, hogy az orosz és szovjet vezetők későbbi nemzedékei sosem felejtették el), hogy az ukrajnai kozákok csatlakoztak az 1610-ben Moszkva ellen vonuló lengyel sereghez, majd 1618-ban ismét megtették, részt vettek a város ostromában, és hozzájárultak ahhoz, hogy a korszak lengyel–orosz konfliktusa, legalábbis egy időre, Lengyelország számára előnyös véget érjen. Később a cárok, hogy hűséggel szolgálják az Orosz Birodalmat, mind az ukrajnai kozákoknak, mind az orosz ajkú doni kozákoknak különleges jogállást biztosítottak, amely lehetővé tette számukra egy részleges identitás megőrzését. A kiváltságaik garantálták, hogy ne lázadjanak. Hmelnyickij és Mazepa azonban nyomot hagytak maguk után a lengyel és orosz emlékezetben, valamint az európai történelemben és irodalomban is. „L’Ukraine a toujours aspiré à être libre” – írta Voltaire, miután Mazepa felkelésének híre eljutott Franciaországba. „Ukrajna mindig is szabadságra törekedett.”
A gyarmati uralom évszázadai során Ukrajna különböző régiói különböző vonásokra tettek szert. Kelet-Ukrajna lakói, akik hosszabb ideig éltek orosz uralom alatt, az ukrán oroszhoz kissé közelebb álló változatát beszélték; továbbá nagyobb valószínűséggel voltak orosz ortodox keresztények, tehát a Moszkva által vezetett, bizánci eredetű rítusokat követő hierarchia alárendeltségébe tartoztak. Galícia, továbbá Volhínia és Podólia lakói tovább éltek lengyel, majd Lengyelország tizennyolcadik század végi felosztásai után, osztrák–magyar fennhatóság alatt. A nyelv „lengyelesebb” változatát beszélték, és nagyobb eséllyel voltak római vagy görögkatolikusok, amely felekezetek közül az utóbbi az ortodox egyházéhoz hasonló rítusokat használ, de elismeri a római pápa fennhatóságát. Mivel azonban a határok sokszor változtak a térség hatalmai között, a korábbi orosz és a korábbi lengyel területeket elválasztó határvonal mindkét oldalán éltek, és továbbra is élnek mindkét felekezetbéli emberek.
A tizenkilencedik századra, amikor az olaszok, a németek és más európaiak szintén kezdték magukat modern nemzetek tagjaiként azonosítani, Ukrajnában az „ukránságról” vitatkozók között egyaránt akadtak ortodoxok és katolikusok, valamint „Kelet”- és „Nyugat”-Ukrajnában élők.
A nyelvtani és ortográfiai eltérések dacára szerte a térségben a nyelv is egyesítette az ukránokat. Cirill betűket használtak, ami megkülönböztette az ukránt a latin ábécét alkalmazó lengyeltől. (A Habsburgok egy időben megpróbálták kötelezővé tenni a latin írásmódot, de az nem honosodott meg.) A cirill betűs írás ukrán verziója az orosztól is jócskán eltér, egyebek közt abban, hogy több betűt tartalmaz; elég sok a különbség ahhoz, hogy a két nyelv ne kerüljön túl közel egymáshoz. Az ukrán történelem nagy részében ukránul főleg vidéken beszéltek.
Miközben Ukrajna Lengyelország, aztán pedig Oroszország és Ausztria–Magyarország gyarmata volt, Ukrajna nagyvárosai – mint azt Trockij egy ízben észrevételezte – a gyarmati uralom központjaivá, az orosz, a lengyel, vagy a zsidó kultúra szigeteivé váltak az ukrán parasztság tengerében. A városokat és a vidéket még a huszadik század nagy részében is ilyenformán választotta el egymástól a nyelv: a városi ukránok többsége oroszul, lengyelül vagy jiddisül beszélt, míg az ukrán megmaradt a falun élő ukránok nyelvének. A zsidók, ha nem jiddisül beszéltek, gyakran szívesebben használták az oroszt, az állam és a kereskedelem nyelvét.
A parasztok a városokat a gazdagsággal, a kapitalizmussal és az „idegen” – főleg orosz – befolyással azonosították. A városi ukránok viszont elmaradottnak és primitívnek tekintették a vidéket. Ez a megosztottság azt is jelentette, hogy az „ukránság” szorgalmazása konfliktust generált Ukrajna gyarmatosító uraival, valamint a zsidó stetlek (kisvárosok, városrészek) lakóival, akik a középkor óta éltek a régi Lengyel–Litván Unió területén. Hmelnyickij felkelését tömeges pogrom kísérte, amelynek során zsidók ezreit – talán tízezreit – gyilkolták meg.
A tizenkilencedik század elejére az ukránok ritkán tekintették a zsidókat a legfontosabb riválisaiknak – az ukrán költők és írók többnyire az oroszoknak és a lengyeleknek tartogatták a haragjukat –, ám az orosz birodalomra széles körben jellemző antiszemitizmus óhatatlanul kihatott az ukrán–zsidó kapcsolatokra is.
A nyelv és a vidék közötti összefüggés egyszersmind azt is jelentette, hogy az ukrán nemzeti mozgalomnak mindig is erőteljesen „paraszti” jellege volt. Akárcsak Európa más részein, az ukrán nemzeti ébredést vezető értelmiségiek gyakorta a vidék nyelvének és szokásainak újrafelfedezésével kezdték. Folkloristák és nyelvészek rögzítették az ukrán parasztság művészetét, költészetét és mindennapi beszédét. Bár az iskolákban nem tanították, az ukrán a lázadó, rendszerellenes írók és művészek egy fajtájának választott nyelvéve vált. A hazafias, magánfenntartású vasárnapi iskolákban a tanítása is elkezdődött. Hivatalos szövegekben sosem alkalmazták, de magánlevelezésekben és a költészetben használták a nyelvet.
Anne Applebaum
Fordította: Tomori Gábor
A beleolvasó itt folytatódik.
Anne Applebaum: Vörös éhínség.
Sztálin háborúja Ukrajna ellen
Fordította: Tomori Gábor
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2020
512 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3999 Ft
ISBN 978 963 504 2333
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
Sztálin 1929-ben hirdette meg a mezőgazdaság – hatásait tekintve egy második szovjet forradalommal felérő – kollektivizációját, amely parasztok millióit kényszerítette, hogy a földjükről lemondva belépjenek a kolhozokba.
Az eredmény katasztrofális éhínség volt, amely a legtöbb halálos áldozatot követelte az európai történelemben. 1931 és 1933 között legalább ötmillió ember halt meg a Szovjetunióban. A szovjet állam azonban segítségnyújtás helyett arra használta a katasztrófát, hogy megszabaduljon egy politikai problémától. Anne Applebaum könyvében azt állítja, hogy az áldozatok közül több mint hárommillió ukrán volt, akik nem egy rossz politika véletlenszerű áldozataiként vesztek oda, hanem azért, mert az állam tudatosan pusztulásra ítélte őket.
A szerző bizonyítékokkal szolgál egy régóta fennálló gyanúra: miután Ukrajnában a szovjethatalmat lázadások sora tette ingataggá, Sztálin úgy döntött, hogy elpusztítja az ukrán parasztságot. Az állam lezárta a köztársaság határait, és elkobzott minden hozzáférhető élelmiszert. Gyorsan bekövetkezett az éhínség, és az emberek megettek bármit: füvet, fakérget, kutyákat, elhullott állatokat. Némelykor egymást ölték, hogy élelemhez jussanak.
Applebaum műve lebilincselő olvasmány; felidézi a huszadik század legsúlyosabb bűncselekményeinek egyikét, és bemutatja, miképpen jelenthet ismét fenyegetést, immár a huszonegyedik század politikai rendjére. A könyv letaglózó erővel, precízen írja le az iszonyatot, amelyben a rendkívüli gonoszságot túlélni igyekvő embereknek részük volt.