Nagyon fáj, Anna

Posted by
Rózsa Mihály
>Micsoda útjaink, voltak nekünk, szólt Misi, most hogy emlékezik. Ezer és egy közös kaland. Ezer és egy közös harc. Ezer és egy közös siker. Ezer és egy közös kudarc. Ezer és egy közös nevetés. Ezer és egy közös könnyek. Ezer és egy éjszakákon átívelő beszélgetések.
Az ember azt hiszi, hogy akit szeret és aki őt szereti, az a szeretet által elpusztíthatatlan. Tudjuk, hogy az életünk véges, mégis úgy gondoljuk, hogy vannak örök kapcsolatok,örök barátságok, amik halhatatlanná tesznek minket. És amikor jön az élet és pofán ver, felébreszt, hogy csak illúzió ez, semmi más, akkor az kegyetlenül tud fájni.
Barátságunk jóval a rendszerváltás előtti időkre nyúlik vissza. Az ellenzéki lét hozott össze minket. Én még kölyök voltam, ő már felnőtt nő. Mindig igyekezett védeni engem, mindig óvott a bajtól, saját fejjel a falnak szaladásaimtól. Imádtam. Imádtam, mert imádott, imádtam mert olyan személyiség volt, akit egyszerűen nem lehetett nem imádni. Természetesen vezetett mindkettőnk útja az SZDSZ-be. Hova máshova is keveredhettünk volna mi! Ott is rendszerint egy platformot képviseltünk. Ő mindig jó kedvű volt és képes volt az lenni akkor is, amikor éppen valamiért szomorú volt. És mindenkit fel tudott vidámítani. És fontosnak is tartotta, hogy felvidámítson másokat. A fényhozók egyike volt. Amikor külföldre sodorta az élet, azt is úgy tette, hogy az egyik lábával ott volt, a másikkal stabilan itt. Képtelen lett volna itt hagyni minket. Ezért is állok most itt döbbenten, beleüvöltve a csöndbe: Mit tettél Anna! Ez nem volt fair velünk szemben.
Tele volt vidámsággal. Amikor hülyéskedni kezdtem bárhol és bármivel, azonnal partnert találtam ebben is benne. Harsány volt. Harsányan és nagy lánggal élte az egész életét, mindkét végén alaposan égetve azt a bizonyos gyertyát. Hogy tudott kacagni! Mennyire ki tudott babrálni az idővel is, örökre fiatal maradt, már akkor is, amikor vénasszonynak nevezte magát. Egy tündér volt, akit ajándékba küldött le közénk az Isten, hogy jobbá tegyen általa minket.
December elején még beszéltünk telefonon. Jó hosszan. Arról érdeklődött, hogy hogy vagyok, és arról prédikált jó hosszan, hogy rohadtul vigyázzak magamra. Arról egy szót sem ejtett, hogy bármi baj lenne vele. Nevetett, jó kedvű volt és tervezte, hogy ha vége ennek a zárási mizériának, jön újra és találkozunk. Ha tudhattam volna, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésünk, akkor nem politizálásra vesztegetem az időt, hanem elmondtam volna neki, hogy mennyire szeretem és mennyi mindent köszönhetek neki. Akkor legalább a távolból átöltem volna még utoljára. De nem mondott semmit betegségről. Nem akart nyilván terhelni vele. De így most csak jobban fáj az elköszönés hiánya.
De tudom, hogy Klessman Anna tudtad mindig, hogy fontos vagy nekem. Tudtad, hogy nagyon szeretlek és az életben irányt mutató világítótornyaim egyike voltál mindig. És most itt ülök a kibaszott gépem előtt és a könnyeimet nyeldesem. És ha itt vagy valahol, akkor tudom azt mondod, hogy marha vagyok és fejezzem ezt nagyon gyorsan be, tessek mosolyogni, mert az élet szép és a halállal teljes. Te mondtad, hogy az életben a legszebb pont az, hogy tudjuk, hogy véges, ezért kell azt rendesen és minden pillanatát kihasználva megélni. De most nem látom szépnek. Mert nélküled üresebb lett ez a kibaszott világ. Mert nem akarok elköszönni tőled, miközben nem tudnék nem elköszönni tőled. Persze csak ideiglenesen, hiszen egyszer az én földi kerekemet is megállítják majd, és szeretném hinni, hogy utána lehet még folytatás, többek között azért, hogy odaát újra megölelhesselek. Tehát csak úgy búcsúzom, mint amikor elköszöntünk, amikor itthonról Magyarországról haza szoktál utazni Németországba. Borzalmasan fogsz hiányozni, drága Barátosném. Legyen szép az álmod.
Címkép: Klessmann Anna 2018-ban egy berlini tüntetésen