A Navalnij-akció

Posted by

Széky János

>„Putyin – vor!”, Putyin tolvaj, harsogták tegnap Oroszország-szerte a tüntetők. Ennél tömörebb és egyenesebb jelszót ki sem lehet találni. Nem is a létszám volt rendkívüli – ha az első becsléseknek hihetünk, 2011–12 telén többen vonultak ki az utcákra Moszkvában –, hanem az egyetemesség. Oroszországban száztíz városban tiltakoztak Szentpétervártól Vlagyivosztokig, és akkor még nem beszéltünk a külföldről.

Valamint az elszántság – olyan még nem volt, hogy a tüntetők visszaütöttek az OMON rohamrendőrség embereinek, és elterjedt a videó, amin egy férfi azt mondja a rendőröknek, akik el akartak hurcolni egy nőt: „Ha nincs meg a kvóta, vigyetek be engem”. Be is vitték.

Amikor Alekszej Navalnij, akit Putyin utasítására megmérgeztek Novicsokkal, a németországi gyógykezelés, majd rehabilitáció után hazarepült Moszkvába, és rögtön a repülőtéren letartóztatták (illetve nem rögtön, mert Seremetyevóra már átirányították a gépét a „technikai okból” lezárt Vnukovóról), a szabályok betartásához és kockázatkerüléshez szokott művelt magyar ellenzéki közönségből többen megkérdezték, hogy minek ment haza, ha úgyis tudhatta, hogy ez lesz a vége. Mindez január 18-án történt,.

Erre azt lehetett mondani, hogy Navalnij tapasztaltabb, semhogy forrófejű hülyeséget csináljon. Nem tudjuk, milyen érveket és opciókat mérlegelt a döntésekor, ahogy azt sem, hogy Putyin és a stábja mivel számolt, amikor kihívta maga ellen közvélemény haragját.

A választ arra, hogy mi volt az a döntő tényező, ami a józan észnek látszólag ellentmondó döntést motiválta, másnap kaptuk meg. A YouTube-ra feltették Navalnij csaknem kétórás dokumentumfilmjét, amely Palotát Putyinnak címmel az orosz államfő karrierjéről és fekete-tengeri titkos birtokáról szólt. Azóta csaknem nyolcvanmillióan látták

Túl a személyes bátorságon, sőt hősiességen, kétféle racionális meggondolás is lehetett a hazatérés, majd a videó másnapi közzététele mögött. Az egyik az, hogy Putyinnak, ha már a merénylet nem sikerült, az volt a célja, hogy Navalnijt távol tartsa Oroszországtól; ha tehát nem megy haza, az Navalnijnak vereség lett volna. Mármost maffiafilmekből tudható, hogy a tanúk élete addig van nagyobb veszélyben, amíg hallgatnak; úgyhogy – miután egy gyilkossági kísérletet már túlélt – kinyitotta a száját.

A másik, ugyanilyen ésszerű lehetséges meggondolás: pont fordítva, a fő cél a film bemutatása volt, és ennek adott – Putyin számára kivédhetetlen – nyomatékot és hitelt azzal, hogy tudatosan vállalva a letartóztatást, hazatért.

Első pillantásra tehát ő sétált bele önként a csapdába, valójában ő adott sakkot a rezsimnek olyan módon, amire az nem tudott felkészülni: ha kiengedik, győzött. Ha benn tartják, és akár csak a haja szála görbül, a tiltakozás tartós marad, sőt erősödik Oroszországban és az egész világon.

A civil aktivista került lépéselőnybe az orosz állammal szemben – nem ajánlatos jósolni, éppen azért, mert a hátrányban lévő játékos, hát ha még hozzá is szokott erőfölényéhez, kiszámíthatatlanná válik, de az eset, mindaz, ami eddig történt, önmagában is azt mutatja, hogy a rezsim nem legyőzhetetlen.

Hogyan sikerülhetett ez Navalnijnak?

Előbb tisztázzunk valamit: senkinek se legyen olyan illúziója, hogy ha kiszabadul a Matrosszkaja Tyisina utcai börtönből, ő vezeti majd a forradalmat, ami liberális demokráciává alakítja át Oroszországot. A jelek szerint erre most nincs túl nagy igény, másfelől, bár kísérletezett már pártalapítással, indult a moszkvai főpolgármesterségért és próbált indulni az elnökségért, Navalnij nem hivatásos politikus, hanem egy kiváló adottságú civil korrupcióellenes aktivista.

Amit javasol, nem több, mint hogy az összefogó ellenzék az „okos szavazat” módszerével – minden körzetben szavazzanak a legesélyesebbre – győzze le az Egységes Oroszország nevű rezsimpárt jelöltjeit. Az orosz ellenzék pedig még a magyarnál is vegyesebb, és pártjainak ugyanúgy nem eszménye a liberális demokrácia, mint ahogy a magyar ellenzéki közös programvázlatból hiányzik a fogalom.

Nehéz elválasztani a valóságos információt attól, amit a titkosszolgálatok „speciális propagandája” terjeszt Navalnijról. Egyvalami biztos: főárambeli orosz nacionalista („a Krím a miénk” – hallhattuk a saját szájából, miután Putyin elfoglalta a félszigetet”). Más kérdés, hogy a klasszikus liberalizmus, a joguralom és az egyéni szabadságjogok tisztelete – főleg régebbi tapasztalatok szerint – megfér a nacionalizmussal. A mostani orosz rendszernek a korrupció nem hibája, hanem építőanyaga, és a nacionalizmus – a belső kohézió erősítésével – nemcsak fedezheti, de korlátozhatja is a korrupciót.

Tehát: mi tette lehetővé Navalnij sikerét? Először is: karizmatikus vezető, nem a szó bulvársajtós, hanem Max Weber-i értelmében. Kivételes képességei s tulajdonságai vannak, amelyek az átlagember számára nem elérhetők, és ezért legitimálják a vezetői pozícióját. Nemcsak a korrupció elleni harcban felmutatott személyes bátorságáról és következetességéről van szó, hanem minden akadozás nélkül, határozottan és érthetően beszél, ez éppúgy hallható a filmben, mint kampánybeszédeiben.

Másodszor: mint karizmatikus vezetőnek, sok lelkes híve van. Ám ezek az emberek nemcsak lelkesek, hanem hűségesek, profik és kockázatvállalók is. Ilyen nagy, jól kiépített és megbízható csapata egyetlen magyar ellenzéki politikusnak sincs. A film nem holmi amatőr tákolmány, mesterségbeli szempontból is jó, szemlátomást hónapok munkájával készült. (Az, hogy a készítését titokban tudták tartani, felveti a kérdést, hogy nincsenek-e támogatói az államapparátuson belül, akik szabadulni szeretnének Putyintól.)

Harmadszor: tudja, mi ellen harcol. Nem abból indul ki, hogy Putyin megsért bizonyos politikai viselkedési szabályokat, és kellő retorikával vagy pláne nyugati beavatkozással jó útra lehetne téríteni. Hanem abból, hogy Putyin bűnöző, akinek azonban rendelkezésére áll az egész állami jogalkalmazó és erőszak-apparátus rendőrséggel, titkosszolgálatokkal, ügyészséggel, bíróságokkal, mindenféle sanyargató-ellenőrző hivatallal.

Bűnöző, aki a haverjainak szűk köréből emelte ki a legbefolyásosabb állami és gazdasági vezetőket; beleőrült a vagyonfelhalmozásba, és „sohasem mond igazat”. Jelentéktelen kommunista állambiztonsági múlt után jó széken ülő városi hivatalnokból lett a világ alighanem leggazdagabb embere.

A helyzet az, hogy a film nem azért robbant, mert abszolút újdonságot mondott. Putyin különféle fedőtulajdonosok nevén bejegyzett vagy névleg állami tulajdonban lévő palotáiról, lakásairól, repülőgép-, jacht- és luxusautó-flottájáról addig is sokat lehetett olvasni. A film azonban érzékletesen és izgalmasan mutatja be a vagyon ékkövét. A legkritikusabb pillanatban.

A teljes írás itt olvasható

Parameter.sk

 

 

A szerző az Élet és Irodalom rovatvezetője.