A fiatal írók Esterházyt és Nádast is kezdik elfelejteni

Posted by

>…ha valaki olyan típusú regényt ír, amilyet manapság a XXI. században a magyar írók írni szoktak, akkor van esélye arra, hogy nagy sikert fog elkönyvelni, befut és kanonizálják. Miért? Azért, mert megtanult egy szabályrendszert, azt követi, annak megfelel. – Kálmán C. Györggyel Tardos Károly beszélgetett.

Tardos Károly

>Minek kapcsán orientálódott érdeklődésed az irodalom intézményes meghatározottságai, tehát az irodalmi irányzatok – irodalomtörténetírás – kánonok – irodalomelméletírás összefüggései felé, mint azt Te rongyos (elm)élet című 1998-as, illetve Dehogyis terem citromfán című 2019-es köteteid is tanúsítják?

Amikor először elkezdtem a beszédaktus-elmélettel foglalkozni, az elvezetett oda, hogy nem csak maguk a szövegek az érdekesek az irodalomtudomány számára, hanem a szövegeket környező megértések, konvenciók, amelyek alapján a szövegeket a befogadók megértik. Ezt a közeget intézmények veszik körbe, s e környező intézmények is közvetítik a befogadást.

A közvetlen környezet az irodalomtörténet-írás?

Az irodalomtörténet-írás éppúgy közvetítő közege az irodalomnak, mint az iskola vagy mint a könyvesbolt. Hogy mit mondanak nekünk arról, hogy ki fontos, ki nem, hogy milyen fő irányzatok léteznek. Ezek mind az irodalomtörténet-írásból jutnak el hozzánk, egyszerű olvasókhoz.

És az irodalomtörténet-írástól már csak egy lépésre vannak a kánonok.

Így van. Az, hogy mit lenne jó, ha elolvasnál, az egy kánon-kérdés. Hogy mit várnak el tőled, hogy mindenképpen olvass el, az is egy kánon-kérdés.

És az, hogy miként gondolkozunk ezekről a kánonokról, az meg már irodalomelmélet-írás is lehet…

Igen, persze ez egy fokkal feljebb van, egy másik szint. Ha az első szint az, hogy az irodalomtörténetet megírjuk, akkor az ehhez képesti második szint az, hogyan írjuk meg, és hogyan alakulnak ki ezek a kánonok.

Ha visszatekintünk egy kicsit, az irodalomtörténet-írás során milyen irodalomtörténeti közelítésekből milyenfajta kánonfogalmak fakadtak?

Azzal kezdeném, hogy egyrészt kánonok mindig is voltak. Amióta tudjuk, hogy vannak szövegek, azóta azt is tudjuk, hogy ezek közül a szövegek közül egyeseket fontosnak tekintettek a saját korukban. A szent szövegekkel is így volt, az apokrifek meg kívül estek ezeken. Másrészt azt is tudjuk, hogy ezek a kánonok mindig változtak. Sose volt olyan, vagy csak nagyon kivételes korszakokban és helyeken, hogy évszázadokig érvényes volt egy kánon – például Egyiptomban, Kínában.

A felvilágosodástól meg a romantikától kezdve hogyan dinamizálódott ez?

A felvilágosodástól kezdve a kánonok felforgatása olyan erény vagy olyan cselekedet volt, amelyik pozitív értéket kapott. Az újdonságot előszedni, a senki által addig nem ismertet felfedezni, vagy újra felfedezni akár a régieket is, akik addig homályban voltak. Az utánzáshoz képest, ami a korábbi századokat jellemezte, a különlegességek megtalálása újfajta erény volt.

És a romantikában?

A romantikában meg különösen. A romantikában mindazt, ami addig homályban volt, azt előszedni, és mindazt, ami addig nem létezett, azt felfedezni, nagy dicsőség volt.

De maga a hermeneutikai kánonfogalom is nagyon megváltozhatott a XIX. századtól.

Az újdonság tisztelete hozta magával az egyre gyorsabb változást és a kánonok gyors pluralizálódását, egyre több egymásnak akár gyökeresen ellent is mondó kánonegyüttes egyidejű, egymás melletti létezését.

A XX. században pedig a strukturalizmusnak meg a dekonstrukciónak volt úttörő szerepe ilyen szempontból?

Annyiból igen, hogy ezek tulajdonképpen igazolták e törekvéseket. Ha az irodalomelméletek valami módon összekapcsolódnak az irodalomtörténeti mozgásokkal, akkor a strukturalizmus az avantgárddal volt szoros összeköttetésben, a dekonstrukció meg a posztmodernnel.

Volt-e kiemelt szerepük a beszédaktus-elméleteknek is?

Inkább csak a háttérben voltak külön szereplők. Ezek furcsa dolgok, mert a hermeneutika sok képviselője például kifejezetten konzervatív ízlésű volt ahhoz képest, hogy mennyi újat hoztak az irodalomtörténeti vagy tudományos gondolkodásban.

Maga a kánon fogalma is elég érdekes, más diszciplínából, a zenéből került az irodalomba.

Furcsa ellentmondás, hogy a zenében a többszólamúságot jelzi a kánon, az irodalomban vagy a szent szövegek esetében viszont éppen az egyszólamúságot, az egyöntetűséget. A kánon a jogban is az egyöntetű mércét jelenti. A szociológiában meg a Bourdieu-féle mezőelméletben a kulturális mezőben hatalmi harcok közepette alakul ki a nagyrabecsült művek köre, a kánon.

Milyenfajta kánonfogalmak vannak egyidejűleg forgalomban manapság?

Az első a kánon, mint szövegek összessége. Ez az, ami ellen szoktam berzenkedni, mert a kánont arra egyszerűsíti ez a felfogás, hogy vannak bizonyos „szent” szövegek, amelyeket ilyen vagy olyan okból megbecsülés kell, hogy övezzen.

A második a kánon mint langue, tehát a kánon mint nyelv, amely nem egyes szövegeket emel ki, hanem azt mondja, hogy egyfajta szövegalkotási mód, egyfajta szabályrendszer a kánon, amit ha követünk, akkor olyan szövegeket alkotunk vagy találunk, amelyek megfelelnek a fentebbi kritériumoknak, tehát tisztelet kell, hogy övezze őket, olvasásra érdemesek, hagyományozásra érdemesek.

Ez egy kicsit hasonlít a harmadikra, ahol a kánon minta, példa, szabály, csak a langue azt jelentené, hogy a létrehozás metódusáról van szó, e harmadik pedig inkább azt, hogy a kánonhoz a megfelelő minták követésével tudunk eljutni, nem a szabályrendszer-elsajátításával. Ez a reneszánsz vagy a felvilágosodás előtti időkre utal, amikor az utánzás volt az igazi kánonteremtő megoldás.

A negyedik kánonfogalom, a kánon mint repertoár pedig azt jelentené, hogy a kánont egy szélesebb halmaznak fogjuk fel, amelyből válogathatunk. Amely nem feltétlenül bizonyos műveket jelent, hanem sok-sok művet, amelyekből egy-két-három művet bizonyos célokra előszedhetünk.

E négy közelítésből melyik a leggyakoribb manapság? Vagy ezek egyidejűleg élnek?

Ezek egyidejűleg élnek, de talán az első, a kánon mint szövegek összessége lenne a leggyakoribb, amit nem igazán tartok helyesnek, mert a szövegek állandóan újra és újra keletkeznek, és nagy eséllyel válnak bizonyos most keletkező szövegek is kanonikussá. Valójában a második közelítés magyarázza meg a kánon mibenlétét igazán, amely szerint úgy fogjuk fel a kánont, mint bizonyos szabályrendszert, amely alapján egy szöveget olvasnunk kell, értelmeznünk kell, szeretnünk kell. Ez megmagyarázza azt is, hogy új szövegek keletkeznek és azokat rögtön kanonizáljuk. Tehát ha valaki olyan típusú regényt ír, amilyet manapság a XXI. században a magyar írók írni szoktak, akkor van esélye arra, hogy nagy sikert fog elkönyvelni, befut és kanonizálják. Miért? Azért, mert megtanult egy szabályrendszert, azt követi, annak megfelel. Nem kell neki feltétlenül egy konkrét mintát követnie, a szabályokat kell követnie, úgy kell megírnia, ahogy a szabályoknak megfelel.

A kánonoknak mindig van egy belső dinamikájuk is, amely történetileg nagyon változó. Még a XX. században is, Saussure-ék vagy az orosz formalisták is, ha jól értem, a langue-ot, illetve a kánont nagyon statikusan képzelték el.

Statikusan és egyszerinek képzelték el, az volt a fő baj. Nem vetettek azzal számot, hogy egyszerre több „dialektus” is van, ha már Saussure-ről és a nyelvekről beszélünk, tehát hogy a nyelv rétegződik. Sok kánon van, nem csak egy, és nem statikusak.

Valójában a kánon verseny-közegben létezik, a nem kanonizált kihívók versenyében.

Egyrészt verseny is van, másrészt meg sokféleség is van. És ezek a kánonok-ellenkánonok mindig harcolnak egymással. Már a középkorban is jelen volt az, amit Bahtyin úgy nevez, hogy karneváli kultúra, s az is két kánon harca volt, a főúri, nemesi kánoné, meg a jobbágyok, polgárok kánonjáé.

Nehéz lehetett az átmenet az egyik kánonból a másik kánonba.

Persze, és most is nehéz. Mondjuk a popkulturális kánonból átmenni a magas kultúra egyik kánonjába, az nem egyszerű. De a XX. században azért sokkal könnyebb, mint mondjuk a X. században volt. Ez persze hatalmi kérdés is. Amikor az illető botütéseket kockáztatott azzal, hogyha népéneket énekelt a templomban, akkor azt nyilván nem tette meg.

Ezek az új kihívások nap mint nap felbukkannak, viszont pillanatok alatt ugyanolyan ortodoxszá válnak, mint az az ortodoxia, amelyet támadnak. Ha ennyire változékonyak a kánonok, miért van az, hogy mégsem adhatunk igazat azoknak, akik kétségbe vonják a létüket?

Azt az elején leszögeztük, hogy kánonok mindig is voltak. Az más kérdés, hogy melyik kánont mikor milyen hatalom védi, és ennek milyen következményei vannak. Voltak időszakok, amikor erős hatalom védte és súlyos következményei voltak. Manapság nem védik erős hatalmak, és mondjuk az iskolában vagy az egyetemen lehetnek következményei, hogyha valaki valami egészen más kánon mellett teszi le a voksát, de igazából olyan nagyon súlyos visszahatás nincs. Egyszerűen mások a hatalmi viszonyok.

Írsz arról, hogy ha a kánont cirkulárisan fogjuk fel, akkor lehet beszélni az örök visszatérésről, az újrakombinálásról, de hogyha jól értem, akkor te nem ezt a verziót választod.

Nem. Biztos, hogy vannak visszatérések, vannak újrafelfedezések, korábbi korszakok elfelejtett és már nem kanonikus szerzőit újra felfedezik, de nem hiszem, hogy bármilyen cirkularitás lenne ebben.

Mennyiben nevezhetünk egy-egy kánont produktívnak annak függvényében, hogy tud-e befogadni új műveket vagy új irányzatokat?

Ennek két része van: tudnak-e befogadni újakat, illetve tudnak-e megtermékenyíteni új szövegeket. Vegyünk egy példát: mondjuk a Nyugatot. A Nyugatot mint kanonikus szövegegyüttest nem tagadja senki. De nem nagyon hiszem, hogy létezne olyan eddig ismeretlen vagy elfelejtett szerző, akit könnyedén be tudnánk tenni a nyugatosoknak ebbe a körébe. Azt se hiszem, hogy ha manapság felbukkanna valaki, aki nyugatos verseket ír, azt olyan simán elfogadnák. Ez egy lezárt hagyomány.

Történetileg értelmeződik, és nem nyitott a további változásra.

Így van.

A kánonok eredetét tekintve azt mondtad, hogy nem cirkulárisok, de vajon egyszeri események vagy inkább hosszabb folyamatok?

Inkább évszázados folyamatok, és nagyon hatnak egymásra. Bizonyos kánonok, amelyek esetleg marginálisak voltak, vagy túlságosan a populáris műveket helyezték a középpontba, megtermékenyíthetik az érvényben levő hivatalos kánonokat is. Rejtő Jenőről például most már mindenki elfogadja, hogy kiváló író, de ebben biztos, hogy hatása volt annak, hogy nagyon erősen benne volt a populáris kánonban.

Azt is mondtad, hogy a reneszánsz előtt még nagyon jellemző volt, hogy az utánzókat utánozták, tehát nem is annyira az eredetit keresték. Mennyiben volt ehhez képest radikális változás az avantgárd kánonalakítása?

Abszolút radikális volt. De valójában az avantgárdot is megelőzték. Az avantgárdnak már a romantika is elég erős előzménye volt. Azóta, amióta az újdonság keresése a középpontba került, amit vissza lehet vezetni a felvilágosodásig is talán, attól kezdve a felfedezés, a keresgélés fontos értékké vált, s ennek csak a kicsúcsosodása az avantgárd.

Most már a jelent tekintve, a kánonokon belül mennyiben jellemző elkülöníteni a laikus kánonokat a professzionális kánonoktól?

Ez azzal függ össze, amiről szintén említést tettem, hogy a kánon azért a hatalommal is mindig összekapcsolódik, nem egy tisztán irodalmi képződmény. Az egyik módja annak, hogy a kánonok között valami rendet tegyünk, az éppen az, hogy megnézzük, milyen hatalmi pozíciókhoz van kötve egy-egy kánon.

Különbséget kell tenni eleve az értelmiség kánonja és a kánon hivatalos fenntartóinak a kánonja között. Ez lenne akkor ez a hatalmi helyzet?

Ez például egy hatalmi helyzet. És természetesen vannak azok, akik se nem értelmiségiek, se nem hivatalos fenntartók, hanem a széles nagyközönség, amelyik megint egy harmadik kategória. Ezek lennének a sikerkönyvek olvasói, akik megint csak rengetegfélék, tehát ott sem lehet azt mondani, hogy ez egy bizonyos kánon volna.

És külön funkciót töltenek be a kurzustól is függő iskolai kötelező olvasmányok.

Nagyon sokféleképpen lehet tagolni, és ki tudja, hogy hány ilyen kánoncsoportot állíthatnánk össze. Ez valószínűleg döntés kérdése, hogy mennyire szélesre akarjuk húzni a határokat, de az biztos, hogy érdemes a hatalmi viszonyokhoz kötni.

Konkrétan a magyar irodalomban a XX. század második felének kánonjait illetően lehet azt mondani, hogy mondjuk Ottlik és Mészöly prózájával, illetve Pilinszky és Weöres költészetével indult, majd folytatódott Nádassal és Esterházyval, illetve Tandorival és Petrivel?

Elég konkrétan meghatározható, hogy ez hogyan találódott ki. Valamikor a hetvenes években történt, hogy Ottlikot mint afféle apafigurát, meg Mészölyt is mint valamilyen kiindulópontot felfedezték. Én most nem tudom pontosan, hogy ez Esterházyhoz köthető vagy Balassa Péterhez vagy mindkettőjükhöz vagy még pontosan kikhez, de vissza lehetne fejteni napra pontosan, hogy mikor kezdődött ez a kánon. Láthatjuk, hogy a kánon nem a semmiből jön. Nem magától találódik ki, hanem értelmiségiek, akik elgondolkoznak a dolgokon, elkezdenek rámutatni bizonyos szövegekre vagy szövegalkotási módokra, amelyek számukra fontosak, és amelyekből úgy gondolják, hogy egy későbbi generáció majd sokat tanulhat.

Az teljes interjú  itt olvasható.

.Litera irodalmi portál

Címkép: Kálmán C. György – Fotó: Déri Miklós

%d bloggers like this: