Moszkvának nincsenek illúziói

Posted by

Stier Gábor
>Az orosz-amerikai kapcsolatok olyan rosszak, hogy ezen sokat rontani már nem nagyon lehet. Moszkvának a viszony javulását illetően egy ideje már nincsenek illúziói, így Vlagyimir Putyin azt is megengedhette magának, hogy csak az utolsók között gratuláljon a győzelméhez Joe Bidennek. Ennek ellenére a retorika keményedése mellett az sem elképzelhetetlen, hogy néhány területen, így például a stratégiai biztonságot erősítő szférában akár javuljon is a két ország viszonya.

 

„Nem a közeledés felé mutat az sem, hogy Biden régi, tapasztalt politikus, aki Trumpnál következetesebben tartja magát Amerika hagyományos, a stratégiai és rendszerszintű szembenálláson alapuló Oroszország-politikájához” #moszkvater
„Nem a közeledés felé mutat az sem, hogy Biden régi, tapasztalt politikus, aki Trumpnál következetesebben tartja magát Amerika hagyományos, a stratégiai és rendszerszintű szembenálláson alapuló Oroszország-politikájához” Fotó:EUROPRESS/JIM WATSON/AFP

Hosszú idő után először mondható el, hogy Oroszország nem táplál semmiféle illúziót az új amerikai elnök hivatalba lépésével kapcsolatban. Erre megtanították az elmúlt évtizedek, ezen belül is különösen az utolsó. Barack Obama „perezagruzkájából” is „peregruzka” lett, mint az tévesen, ám freudi elszólással az újraindító gombon állt, és végül pozitív retorikája ellenére Donald Trump sem tudta tompítani a stratégiai szembenállást. Sőt!

„Mint ahogy Vlagyimir Putyin a Le Figarónak az ősszel szkeptikusan fogalmazott, az elnökök jönnek és mennek, az orosz-amerikai viszonyra azonban nem sok hatásuk van. Az úgynevezett mélyállam pedig már régen eldöntötte, hogy Moszkva ellenség”

Így fogalmazott még beiktatása előtt Joe Biden is, mikor az Amerikára legnagyobb veszélyt jelentő ellenségnek nevezte Oroszországot, míg Kínát csupán a legnagyobb kihívásnak és ellenfélnek. Putyin szkepticizmusát különösen megerősítette az elmúlt pár év, amikor Oroszország bekerítése és feltartóztatása minden téren kiteljesedett. Tovább erősödött a szankciós nyomás, az orosz határok körül pedig felforrósodott a helyzet. Az amerikai rakéták egyre közelebb kerülnek Moszkvához, és washingtoni vezérlettel sorra próbálja a Nyugat megingatni az Oroszország körüli, egyébként is sok problémával küszködő rezsimeket. Mint ahogy az is egyértelmű, hogy „az átmenet közeledtével a Nyugat egyre határozottabb kísérleteket tesz Putyin rendszerének megingatására. Annak ellenére, hogy ezzel a fellépéssel láthatóan csak kitolja az orosz elnök távozását a Kremlből”

Nem sok jóval kecsegtet az sem, hogy Bidenben rossz érzést hagyott, hogy alelnöksége idején sikertelenül próbálta Washington rövidebb pórázra fogni Moszkvát, és lényegében eredménytelenül végződtek az Oroszország elszigetelésére irányuló kísérletek is. Az elmúlt négy évet pedig nemcsak a Kreml élte meg csalódásként, hanem az amerikai demokrata elit is. Alapvetően behatárolja a két ország viszonyának lehetőségeit az is, hogy ez a kérdés mára végképp az amerikai belpolitika túszává vált. Biztosra vehetjük, hogy újrakezdődnek a vizsgálatok az „orosz beavatkozás” ügyében, és a kapcsolatok javulásának esélyét tovább csökkenti Amerika mély megosztottsága is, amelyben a Putyinhoz viszonyulás megkerülhetetlen, így ebben a kérdésben aligha érhető el konszenzus. „Moszkvát ez a helyzet megóvja a hamis illúzióktól, így az is biztos, hogy a viszony javulásába vetett remény nem nagyon fogja vissza a lépéseiben

Illúziók már csak azért sem lehetnek, mert a napi politikai viták ellenére Washingtonban – stratégiai szempontból nézve a kérdést – kétpárti konszenzus van Oroszországot illetően. A republikánusok az Egyesült Államok globális pozícióit megingatni próbáló, ráadásul Amerika stratégiai konkurensével, Kínával jó viszonyt ápoló geopolitikai ellenségként tekintenek Moszkvára. A demokraták szemében Oroszország nemcsak geopolitikai, hanem ideológiai értelemben is veszélyes ellenség, amely a globális geopolitikai pozíciók mellett aláássa az Egyesült Államok értékrendszerét, az amerikaiaknak a demokráciába és a liberális értékekbe vetett hitét. „Ezt a veszélyt az amerikai elit szemében csak növeli, hogy érzi, Oroszország eközben stratégiai értelemben gyengülő ellenségként tekint az Egyesült Államokra, amelynek geopolitikai veresége véleménye szerint csak idő kérdése”

Washingtont ugyanakkor megnyugtatja az orosz gazdaság állapota és a növekvő belpolitikai problémák mellett Moszkva és Peking viszonyának aszimmetrikus volta is. Amerikában határozottan abban reménykednek, hogy ez utóbbi előbb-utóbb arra készteti a Kremlt, hogy szövetségeseket keressen Kína vészesen növekvő súlyával szemben nyugaton is. Hogy ezt a lépést siettesse, a Biden-adminisztráció egészen biztosan fokozottan támogatja Ukrajnát, és növeli az aktivitását a posztszovjet térségben. Erre bátorítja a karabahi konfliktus is, amely sokáig kínos helyzetbe hozta Moszkvát, és az orosz diplomácia csak az utolsó pillanatban hozta ki döntetlenre a meccset. Mindehhez járul, hogy a transzatlanti kapcsolatok várható javulása is szűkíti Moszkva mozgásterét.

„Nem a közeledés felé mutat az sem, hogy Biden régi, tapasztalt politikus, aki Trumpnál következetesebben tartja magát Amerika hagyományos, a stratégiai és rendszerszintű szembenálláson alapuló Oroszország-politikájához”

Az Egyesült Államok szemében Oroszország a gazdasági gyengesége ellenére is veszélyes vetélytárs. Mindenek előtt azért, mert önálló döntésekre képes katonai nagyhatalom, amely mellett/mögött ráadásul ott van Kína is. De amerikai szempontból Oroszország kihívást jelent földrajzi értelemben Európától Ázsián és a Közel-Keleten át az Arktiszig, más megközelítésben pedig kiemelten a nukleáris szférában, a digitális jövő és az űrkutatás terén. Ugyanakkor a párbeszéd fenntartása meglehetősen kevés területen – fegyverzet korlátozás, terrorizmus elleni fellépés, űrkutatás – életbevágó.

„A Biden-adminisztráció Oroszország viszonylatában fontos stratégiai feladatának tekinti mind katonai, mind pedig technológiai értelemben a feltartóztatást, gazdasági téren a szankciók révén és a befektetések blokkolásával a felzárkózás lassítását, és a politikai rendszer megingatását. Ez utóbbit az elit megosztásával igyekszik elérni, amelynek apró jele, hogy miközben a <szilovik> blokk az új hidegháborúra készül, addig Dmitrij Medvegyev a politikai átmenetet érintő békítő üzenetet küldött nemrég megjelent cikkében az új adminisztrációnak”

Mindez természetesen nem akadályozza meg Washingtont abban, hogy a számára is hasznos területeken – a START-3 meghosszabbítása, esetleg a Donbassz kérdésének rendezése – együttműködjön Oroszországgal, de ennek érdekében komolyabb engedményt nem fog tenni. Moszkva válaszként megőrzi és fejleszti a katonai potenciálját, erősíti az államot és fenntartja a belpolitikai stabilitást, tovább diverzifikálja a gazdasági és a kereskedelmi kapcsolatait és különösen a stratégiai ágazatokban igyekszik megteremteni a hazai hátteret.

„Ezek alapvetően védekező válaszlépések, a világrend átalakulásának, a nemzetközi erőviszonyok változásának a trendje azonban Moszkva pozícióit erősítik. E téren a Kreml a politikai berendezkedés és a gazdaság modernizálásával, az orosz modell vonzóbbá tételével még hatékonyabb lehetne”

Összegezve, mindenképpen a retorika keményedésére, az Oroszországra nehezedő nyomás erősödésére lehet számítani, ami ugyanakkor nem zárja ki egyes területeken az együttműködést. Gyakorlati okokon kívül már csak azért sem, mert Biden aligha akar Obama klónja lenni, és demokrata elődje árnyékából néhány látványos húzással léphet ki. Ebben lehet Oroszországot érintő kérdés is, igaz, ezt nehezíti, hogy tábora e területen is a szemükben az Obama jelentette „normákhoz” visszatérést várja tőle. Persze, azt se felejtsük el, hogy az éles retorika mögött ez a pragmatizmus Obama elnöksége idején is elképzelhető volt. Még az orosz kérdésben is.

moszkvater.com