Hét év, hétmérföldes csizma, hetedhét ország

Posted by
Ferber Katalin
>(Mese felnőtteknek)-részlet
Azt hittem, mindent rendbehoztam az életemben. Mindkét kezem tele volt munkával, s bár Pécsre ingáztam hetente, hiszen végre taníthattam, hetilapokba írhattam cikkeket, egyszóval meg tudtam élni. Először élvezhettem az anyagi biztonságot, bár ez szűkös biztonság volt.
Partnerem, aki híres filmrendező fia volt, (s ez őt jobban nyomasztotta, mint gondoltam), buzgón ajánlgatta nekem az összeköltözést. Lelkesedését az táplálta, hogy (ismert) anyja halála után Aczél Györgyhöz fordult, mondván, neki a meglevő garzonlakás helyett egy nagyobbra van szüksége. Legnagyobb meglepetésemre engem is magával vitt Aczél György lakására.
Feszélyezett voltam, s csak azzal a kikötéssel mentem el a nagyhatalmú kultúrpolitikushoz, hogy nekem egy árva szót se kelljen mondanom a köszönésen kívül.
Partnerem megérkezésünk után felélénkült, Gyuri bátyámnak szólította Aczélt. Hellyel, kávéval kínált bennünket Aczél elvtárs, és “Ferikém, miben segíthetlek?” kérdéssel indította a számomra meglehetősen bizarr beszélgetést.
Ferikénk előadta “nehéz lakáshelyzetét”, felajánlotta garzonlakását (a Parlament mögött) de sietve felajánlotta anyja lakását is (a Városliget közelében).
Remélem, tette hozzá partnerem, Gyuri bátyám, hogy anyám neked tett szolgálatai fejében nem tartod túlzottnak a kérésemet. “Ó miért is tartanám, Ferikém”-mmondta kissé rezignált mosollyal Aczél. Anyád kitűnő munkát végzett nekem, soha nem mulasztott egy hetet sem, s a jelentései megbízhatóak és mindig pontosak voltak.”
Én félfenékkel ültem, a nappali ajtajához közel, hogy szükség esetén azonnal el tudjak onnan menni.
“Valami szebb lakást szeretnél, ugye, Ferikém?”
“Ha lehet, Gyuri bátyám, a Duna-parton szeretnék lakni” válaszolta partnerem.
Ekkor kinyitotta a táskáját és egy köteg papírt adott át Aczélnak.
Én először azt hittem, hogy a papírok a két lakás adatairól szólnak, de partnerem magyarázata kijózanított. “Gyuri bátyám, ezeket a jelentéseket már anyám nem tudta elküldeni neked, mert kórházba került.”
“Köszönöm Ferikém-felelte Aczél, s a papírköteget egy iróasztal fiókjába süllyesztette.
“Gyere be az irodámba holnap, s akkor mindent elintézünk. Ne aggódj, találunk neked egy szép lakást.”
Az “ügyintézés” ezzel befejeződött. Partnerem egy hét múlva beköltözött a dunaparti Palatinus-házak egyikébe, második emeleti, erkélyes háromszobás lakást kapott anyja szolgálatai fejében.
Két héttel később én is beköltöztem hozzá, majd alig másfél hónappal később visszacuccoltam a sajátomba. Nem tudtam megszokni a kényelmesebb létet? Azt hiszem nem ez volt az ok, hanem az, hogy lelkem mélyén nem tudtam a “másokét” belakni, elfogadni, és úgy tenni, mintha az nekem is járna.
Partneremnek ugyan segítettem anyja jelentéseinek biztonságos elhelyezésében, hogy a későbbi korok történészei számára ezek olvashatóak legyenek, de azt hiszem sohasem tudtam megbékélni azzal a “baráti” egyezséggel mely partnerem és Aczél György között köttetett. Nem azért, mert nekem soha senki nem ajánlott fel jobb lakást, hanem azért, mert sohasem írtam senkiről jelentést.
Visszaköltözésem egy szombati napra esett, amikor egy hatalmas köteg újsággal tértem haza (mint minden szombaton). Egészen másként olvastam akkoriban kedvenc hetilapjaim egyikét az ÉS-t.
Partnerem anyja is e lap munkatársa volt évtizedekig. Még hónapokig minden cikk olvasása közben eszembe jutott, hogy ezek szerzőiről már nem készül jelentés.
Címkép: Palatinus házak