Furcsa történet

Posted by
Ferber Katalin
>Velem soha semmi sem volt rendben.Pedig én igyekeztem normális lenni, holott azt sem tudtam sokáig, hogy mit jelent a normális.
Utánoztam másokat, persze óvatosan, hogy senki ne vegye észre.
Úgy éreztem hogy mindenki haragszik rám valamiért. Pontosabban mindig mindenre úgy reagáltam, mintha azért kérdeznének meg, hogy vagyok, mert tudják hogy én nem lehetek jól.
Amikor már a bolti eladó egyszerű kérdése is azt sejttette velem, hogy én rossz ember vagyok, egy barátom tanácsára elmentem egy szakemberhez. Ő elmagyarázta, hogy majd a szakember segít nekem, higgyem el, nem lesz könnyű ettől a tévhitemtől megszabadulni, de sikerülni fog.
A szakember hetente elmagyarázta nekem, hogy annyira zavart vagyok, hogy lassan már elemi dolgokat sem tudok a mindennapokban elvégezni. “Tudja, mondta nagyot sóhajtva, van ez így, hogy a neurózis felzabálja az intellektust.” Ez megijesztett egy kicsit, mert nem tudtam mi az a neurózis mint ahogy azt sem tudtam elképzelni, hogy az egy kiéhezett vadállat ami felzabálja az intellektust.
Lassan, de néhány félelmemtől megszabadultam- s mire egy kicsit megkönnyebbültem, addigra a szakember lakonikus, némileg fáradt és lemondó mosollyal közölte velem, hogy ő elvégezte amit lehetett, sajnos többet nem tehet, már fel tudok egy levelet adni a postán, akkor is ha ajánlott, el tudok menni a fodrászhoz és elégedett vagyok a hajvágással. Munkámat elvégzem,nem tartok már attól, hogy elégedetlenek velem. Nem mertem neki megmondani, hogy dehogynem, mert ő olyan szigorú ember volt, hogy féltem neki ellentmondani.
Egy darabig elég jól működtem, de aztán megint fennakadások támadtak, napokig képtelen voltam kimozdulni a lakásból, úgy éreztem megint hogy rám mindenki haragszik, de legalábbis nem vagyok senkinek szimpatikus.
A szakember ajánlotta egyik tanítványát, mondván, ő egészen biztosan tud nekem segíteni.
Egy darabig megint bizakodó lehettem, egészen addig a napig, amíg nem döbbentem rá, hogy ez, a második szakember tulajdonképp nem ért szinte egy szót sem abból, amit hetente egyszer kipréselek magamból.
Emlékszem arra az álmomra, amit neki elmesélve magabiztosan elmagyarázta, hogy én nem tartom magam nőnek, hogy az önbecsülésem nem létezik, reménytelen eset vagyok, érjem be annyival ameddig eljutottam, mások ennél sokkal nehezebben birkóznak meg belsőjükkel.
“Fel a fejjel és ne ráncolja a homlokát” mondta könnyedén, a macskája pedig mögötte állva szintén búcsúzott tőlem.
Másnap belső vérzéssel a fülsiketítően vijjogó mentő vitt a kórházba.
Nagyszerű orvosok, mosolygó áplónők, az intenzíven még telefon is volt, azt hívtam fel, akit akartam.
A második szakembert hívtam. Ő, leplezetlen ingerültséggel a hangjában csak annyit kérdezett: mi van, nem tud leválni?, majd letette a telefont. Hét évvel később emigráltam Magyarországról.
Azután sok év telt el. Egy rövid otthoni tartózkodásom alatt baráti összejövetelt szerveztek nekem, ahol a meghívottak egyike a második szakember volt.
Néhány percre kettesben maradtunk a szobában, s ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy elmondjam neki: oly súlyosan megbetegedtem, hogy hét év után emiatt menekültem el a világ másik felére. (Ott csodák nélkül, de néhány hét alatt végleg elillant a betegségem.)
Néztem ahogy a ropit rágja, kortyolja a vörösbort, s hallottam könnyed kérdését: hogy vagy?
Tudtam, hogy értelmetlen lenne bármit elmondanom neki a saját, nagyon is valóságos kínjaimról, mert láttam a tekintetében, hogy hét év eltelte után sem tudta, a cserbenhagyás nemcsak a gázolásos esetekben fordulhat elő.
Mosolyogva csak annyit mondtam: remekül vagyok, érdekes országban élek, s igen, már a nyelvüket is beszélem.