Van eszköz mindannyiunk kezében: a másik keze

Posted by

Bojár Iván András
>DÜHÖS VAGYOK! Mindent értek SZFE ügyben. Egyetlen dolgot nem. Hogy hol van Michael Ignatieff a CEU rektora? Hol a probléma súlyához mért sietséggel kiadott nyilatkozata, hogy mindenki nyugodjon le!, az SZFE természetesen februártól ugyanezekkel a tanárokkal, hallgatókkal működik tovább a Nádor utcában. Huzamos idő óta volt alkalma végignézni, ahogy a CEU-hoz hasonlóan fojtogatják, kivéreztetik, ellehetetlenítik az SZFÉ-t. Volt ideje az ilyenkor elengedhetetlen financiális háttértárgyalásokat lebonyolítani, üzleti ebédeket végigenni Bécsben, Budapesten, Berlinben és Brüsszelben, hogy egyelőre kizárólag a B-betűs fővárosokat említsem, annak érdekében, hogy az amúgy is kiürült, alulhasznosuló Nádor utcai házban szükséges átalakítások, a helyzethez igazított oktatási rend gazdasági és szervezeti háttere biztosított legyen.
Egy ilyen szervezésnek bizonyára esélye lett volna megnyerni Cate Blanchett-et, Peter Brookot, Salman Rushdiet, Wim Wenderst, akár jelképes támogatónak, akár előadónak, tanárnak, akár a nemzetközi egyetemi piac felé afféle erkölcsi támogatónak, vagy éppen workshop vezetőnek.
Munkát kívánt volna a dolog, levélírást, telefonok emelgetését. De legfőképpen, polgári és értelmiségi kurázsit!
Ott voltam a CEU tüntetésen. Talán több ilyen eseményen is. Azt hittem a hatalmi befolyásolástól mentes szabad egyetemért tüntetünk. Ott voltam az MTA tüntetésen is. Azt hittem a hatalmi befolyásolástól mentes tudományos életért, szabad kutatási műhelyekért tüntettünk. Most valahogy fogalmam sincs miért tüntettem akkor.
Nem is mondom végig hány tüntetésen vettem részt. Mind nagyon klassz volt a maga nemében, tuti, hogy nem tudtam volna okosabb időtöltést kitalálni azidő alatt. Talán egy baj volt csak velük, ha történetileg tekintek vissza rájuk és céljaikra, hogy a színházi forráselvonások, a rabszolgatörvény, stb-stb kapcsán is megrendezett tüntetéseket is például, nem egyetlen napon tartották a korában említettekkel, mert akkor a magyar társadalom, magyar nemzeti kultúra ma már messze nem itt tartana. Hát, – vonom meg a vállamat, – ezt most nem sikerült jól összehangolni. Majd legközelebb. Ami, köztudomású: nem lesz már.
És talán nem véletlenül nem sikerült összehangolni. Hiszen az MTA előtt nem láttam a hazai színész szakma nagyjait, mert akkor még azt gondolták, az ő dolguk alkotóműhelyeik ajtajánál véget ér. A CEU előtt nem láttam az akadémikusokat, akik akkor még azzal hitegették magukat, hogy ők majd kimosolyogják. Én ezeken a tüntetéseken legtöbbször az FB buborékom legaktívabb pártucatnyi szereplőit láttam. Szép apránként fokról fokra elszegényedő, éhenkórásszá lett értelmiségieket, a polgári viselkedés utolsó, megbecsülést érdemlő figuráit. És főleg, ez talán a legelképesztőbb a mai hazai értelmiség lényeglátását illetően, kőzűlük is szinte senkit nem láttam aztán a környezetvédelmi tüntetéseken. Mintha nem lenne holnap, ami egyébként így tényleg nem lesz.
Miért nem szervezték az elmúlt 10 év összes hülye és semmirevaló tüntetését egyetlen napra? Miért kellene nekem némán nyugtáznom, hogy azok, akiket a történelem fontos felelős posztra tett, nem tettek meg mindent, hogy ez a társadalom, ez a kultúra, amelynek támogatására a maguk tüntetése napján igényt tartottak, segítségét elfogadták, a viszonosság elvét feledve, elvárható hasonló elhivatottsággal, segítséget mégsem nyújtottak?
Nagyon keserű a számíze. nagyon szomorú vagyok, ami a legidiótább, legbénítóbb érzés. Ebben a szürke langyos szomorúság és panaszmocsárban, kudarclápban dagonyázó töredékes maradék polgárságban ennyi volt? Vége?
Tényleg úgy van ez a szegény ország kitalálva, hogy az indivíduum tisztelete mindenkit alkalmatlanná tesz az együttműködésre, az empatikus segítségnyújtásra? Nem a közös ellenségkép, de valami pozitív tartalmú cél, közös jövőkép nem tud létrejönni, ami a hatalmi technikákkal szétaprózott, megosztott individuumokat mégiscsak elvezeti egymáshoz és az együttűködéshez?
Nem hiszem. Bőven elegendő sokk érte a nemzeti és polgári értékrendet, nem akarok nagy szavakat, a csupasz hétköznapi erkölcsi meggyőződést, hogy lássuk kiknek a kezében vagyunk. Miféle cinikus hazug tolvaj, ember és kultúraellenes hatalom kártevő működését kell elszenvednünk. Voltaképp most már nehéz nem kimondani, önmagunk pipogyasága, önfelmentő félrenézései, egymásramutogatása, halogatása miatt.
Nap-mint-nap pokoli kínzó kognitív disszonanciát élek meg: tudok róla, hogy a kínaiak átnevelő munkatáborokba zárják és erőszakkal agymossák, átnevelik, janicsarizálják a türk családhoz tartozó, ám a földrésznyi ország egyik államát alkotó ujgurokat. Mintha csak 1939-40-41-ben lennénk Európában, amikor szórványos hírek érkeznek kávéillatú úri szalonokba különös lengyelországi táborokról, hová a németek zsidókat meg politikai ellenfeleket hurcolnak. És nem tudok tenni semmit! Senki vagyok, porszem, erőtlen, súlytalan semmi! Egy ismeret, amiből nem tudhat következni jobbító cselekvés, mert nem tudok eleget, mert kevés vagyok, mert nem személyes ügyem, mert messze van, és mert a kínai hatalom mindennél erősebb.
Ugyanezt a kognitív diszonanciát korántsem érzem a hazai helyzettel kapcsolatban. Itt van eszköz mindannyiunk kezében. Mindenekelőtt a másik keze. Amit meg kellene fognunk. S ha mindenki, a mindekori Ignatieffek is megteszik, megtennék, amit a maguk szellemi őrhelyén megtehetnek, vagy éppen amit meg kellett volna tenniük, és elegen fogjuk már egymás kezét és egyszer végre ugyanarra a napra tesszük az összes megalázott ágazat (egészségügyisek, tanárok, agráriumban dolgozók, kiszigerelt vállakozók, alapítványokba magánosított egyetemek dolgozói, a kultúra intézményeiben senyvedők, stb-stb) tiltakozó meneteit, akkor elegendően leszünk.
Több, mint elegendők!