Pets-de-nonne (az öregedés)

Posted by
Gaál Péter
>
Ez a gőzös most van indulóban,

Az eleje fel van virágozva,
A belseje sárgára, sárgára,
Leszerelő öreg bakák számára,
Mennek haza végleges szabadságra. (katonanóta)
Rájöttem, hogy miért szerethetik az öregedést, akik szeretik: nincsenek elvárások. Olyan lehet nekik, mint egy élethosszig tartó, fizetett szabadság. (A fizetés mértéke indifferens: azokról beszélünk, akik élvezik a megöregedést. Szilágyi István özvegye nem hiszem, hogy közéjük tartozna. Az is indifferens, hogy mit mondanak.) Némelyeknek persze hiányzik a munka, de ez így önmagában kevés. Mi hiányzik nekik?
A fejükhöz erősített, orruk elé lógatott sárgarépa.
Az életük értelme. Az értelem: célirányosság. A cél pedig: általánosan BÁRMI. Mindegy, mi. Nem mindenkinél: általánosan. Így együtt. Ha elérték, egyetlen esetben nincs baj: ha feldereng a láthatárukon egy újabb. Ha felderengetik. És ez így megy, ameddig megy.
Elöl ül a masiniszta, mögötte a tespedt faszú Tisza Pista.
Önkifejezés. Szépen hangzik, ugye? Hivatás. Még szebb. A mai világot mindinkább azok a foglalkozások jellemzik, melyek nem alkalmasak hivatásnak, mondta egyszer László András. Tovább szőve, melyek permanens, önmagunk ellen folytatott offenzívát jelentenek. Mármost azon túl, hogy ez egyszerre igaz és nem igaz, tudniillik a gépekre áttestálható rutinmunkákat mindinkább át is testálják, viszont a gépeket ki kell szolgálni, még ha csak ellenőrzéssel-karbantartással is, tehát azon túl, hogy igaz is és nem is, sem feltétlenül igaz. Amikor segédmunkás koromban napi nyolc-tíz órát töltöttem betonelemek talicskázásával, tökéletesen tudtam közben gondolkodni. Meditálni is talán, bár ezt akkor nem neveztem meditációnak.
Lényegtelen.
Hogy az ember mit minek nevez, lényegtelen, ha: az. Most már az Önök kedvéért igyekszem például a képeim alá odaírni, hol készültek, de az én saját elnevezéseim mások. Nem Kőhegy vagy Tüskehegy, hanem Birkalegelő (a Petőfi pihenő előtt Izbég határában, a Honvéd üdülő fölött), Nagyitató, Őzitató (a Lajos-forrás és Dobogókő közötti erdei út szélén levő egyik dagonya, amelynél láttam egyszer egy őzet, ), Nagy Dágvány (ugyanezen az úton a dobogókői-kiskovácsi-sikárosi hármas elágazásnál), Nagy Poros (innét tovább, a következő etap), Kőgörgeteg (a Prédikálószék melletti Vadállókövek utáni lejtő a Rám-szakadék felé, akkorát estem egyszer rajta, mint egy ólajtó), Tornyok (a Hármashatárhegy tetején levő átjátszóállomások), Lepényes (a Dobogókőn levő motorosbüfé, régen nagyon finom, meleg, házi almáslepényt lehetett kapni, ez volt a jutalom nekem), Végső Kanyar (több is van, Budán a Pusztaszeri úton lefelé az utolsó kanyar a Csejtei utca előtt), Nagykör, Kiskör (nem Moldova plagizálása, ezekből is több van, még Budapesten is, Nagy Várkör például a Moszkva tér-Vár-Tabán-Naphegy-Hegyalja út-Gesztenyéskert-Böszörményi út-Moszkva tér útvonal), és így tovább. Tizenkét évig laktam Pismányban (Szentendre), gyakorlatilag végigjártam az összes hegyet arrafelé Visegrádig és Esztergomig. Minden kis menyétszart ismertem, ha oda vet a kirándulhatnékom – vannak évente “kötelezően” megteendő útjaim – néhány kivételtől eltekintve ma is unom őket, nem restellem bevallani. Kivéve, ha elfog a nosztalgia, vagy szokatlan időpontban keveredek arra.
Ha szépen énekelnek a madarak (hajnalban szoktak a legszebben énekelni, oké, néhány kivétellel, amennyiben hihetünk a mondókának).
Korán reggel ritkán rikkant a rigó.
Az önkifejezés KIÜRESÍTÉS (most mellőzzük a szanszkrit/páli buddhista terminológiát). A potenciális-látens-aktuális-potenciális körforgása. “A törvény beteljesül, ha mindaz megbocsáttatik, ami nem történt meg, és nem is tétetett” – idézte Luther Augustinust (Asztali beszélgetések 531/a, J. Aurifaber-féle számozás). De a kiüresítésnek se lehet vége soha. Mindig visszamarad valami, itt vagy ott. Az állatvilágon mindenki elgondolkodott már, így vagy úgy. Hiszen – egyelőre – itt van körülöttünk. Én is elgondolkodtam, és nagy vonalakban arra jutottam, hogy az egész állatvilág, beleértve az embert is, szintén nagy vonalakban és ebből a nézőpontból EGYETLEN BÉLCSATORNA. Kezdetben egy kivezető nyílással (az úgynevezett őssszájjal), majd kettővel (némely embernél felcserélhetően, ezt a poént nem hagyhattam ki). Be, aztán a maradékot ki. Számára salak, mások számára táplálék, und so weiter.
MINDIG VAN MARADÉK.
És ha mindig van maradék, akkor ez – se – nem járható út. Rosszul mondom: ez ÍGY nem út. Örök transzformálási kísérlet. Akkor lenne vége, ha az egész világot be tudnánk kebelezni, maradék nélkül. Az adakozás csak a legfelszínesebben – abban a szirupban, amit a vasárnapi iskolákban tanítanak, és a szószékekről prédikálnak – “jócselekedet”. Már rögtön a felszín alatt ott van, amit úgy szoktam mondani, hogy engem nem érdekel, hogy a koldus mit csinál az adományommal. Az ő dolga. Az is az ő dolga, ha – amennyiben pénz – elissza, az is, ha ételt vesz rajta, sőt az is, ha papírhajót csinál belőle és elúsztatja a Dunán.
Ne a koldus miatt adjanak, ha szükségét érzik, hanem MAGUK miatt.
Ne tudja a jobb kéz, hogy mit csinál a bal.
Ez a lényeg. Itt kezdődik a lényeg. A “nem”-nél. Ami formálisan “nem”, üresség, ürességre való törekvés, tartalmilag egy HOZZÁÁLLÁS. Ahol A FORMA MAGA A TARTALOM. Nem a mennyiségekkel való végtelen és hiábavaló küszködés, hanem a mennyiségek kívül kerülése.
A végtelen vakáció, ameddig nem jönnek a (például egészségügyi) problémák, így önmagában a felesleges lét szinonimája. A kreált célokkal is csak úgy tűnik, mintha nem volna felesleges, pedig éppannyira az. Az “elfoglalt nyugdíjas” élete, aki időt strukturál, nem több az állati létnél. Elfoglalja magát. Elmúlatja az időt, ami még neki e próbálkozásából hátra van. Nem hal meg idő előtt, mert becsapja magát. Munkával, egyéb tevékenységekkel, utazásokkal, ha megteheti, a (hogy én hogy utálom ezt a kifejezést) bakancslistával, dokkolás előtti utolsó fázisként a dolgai rendezgetésével, mindegy, mivel. Elmegy vele az idő. Az se haszontalan, mert semmi nem haszontalan, de úgy nem, ahogy egy utász tevékenysége sem haszontalan.
Végül teljességre jut majd minden.
Végül.
A fizetett szabadság kellemes eltöltéséhez a kreált célok szervesen hozzátartoznak, de ettől még nem hasznosabbak, mint bármi egyéb. Különös kegyelemnek számít a tehetség. Isteni adomány, ha az ember tudja, hogy MI az alkotás igazi végeredménye. Ha már első körben is tudja, hogy a – teszem azt – épületből KETTŐ épül, ha felépül: egy kívül, ami innentől akár össze is dőlhet, és egy belül. A földi Jeruzsálem és a mennyei Jeruzsálem.
Látják, mindig előjön a szimbolika. Mindig előjön, hogy az a megfogható, ami nem megfogható.
A művészeknek tripla szerencséjük van, ha tudnak vele élni. Az asszonyoknak is. Minden asszony meg van áldva az intuíció képességével.
Minden asszony művész a lelke mélyén.
És Szilágyi István özvegye, a szobrászművész ? Szegény, akár a templom egere, beteg, hogyan csinálna szobrokat? Volt nekem egy beosztottam, Ferenczi kolléga, akinek a “hobbija” az argentin tangó volt. Táncmozdulatokkal rakodott. És amikor ült a furgonban és vezetett? Olyankor fejben táncolok, mondta.
Bizonyos értelemben tánc ez az egész, minden vonatkozásában. A többi… pets-de-nonne, mondja egy gombócfajtáról a francia.
Apácafing.