Miről írok regényt?

Posted by

Vámos Miklós
>Íme, elmondok valamit, amiről sose beszéltem. Rengetegszer kérdeztek és kérdeznek erről – hogyan döntöm el, miről írok regényt –, mindig felelek valamit, ami igaz. Ám egy vonatkozást nem szoktam említeni. Mentségem: én is csak a közeli múltban értettem meg, jöttem rá. Sztenderd válaszom általában ilyesmi: Két feltétel együttes teljesülése szükséges ahhoz, hogy egy témát előhozzak az írói raktáramból, befogjam a satuba, és munkába vegyem. 1. Pillanatnyilag belé kell szeretnem, de nagyon ám. 2. Arra is szükségem van, hogy elhiggyem, ha ezt a témát megírom, akkor majd azoknak, akik elolvassák, egy kicsit jobb lesz. Hogy pontosan mi, hogyan és mennyivel lesz jobb, erre nézve semmi támpontom nincs. De gyerekesen és vallásos módon hinnem kell benne, hogy e körvonalazatlan jobbítás megvalósul. És ez így van, ahogyan az agykontrolban ismételgetik.

Mégis hozzá kell fűznöm egy harmadik pontot, amely talán fontosabb a fenti kettőnél. Átgondolva elkészült úgynevezett nagyregényeimet, szinte mindegyikre igaz, hogy adósságot törlesztenek, legalább elvont értelemben. Fölsorolom, vázlatos magyarázatokkal. A Félnóta az első nagy baráti körömnek kifejezett köszönetféleség, tőlük tanultam szinte mindent, ami az élethez, az írói bozótharcokhoz, s a szerelmi csatákhoz kell. Meg sok mindent, amit a szüleimnek kellett volna átadniuk nekem – ma már megértem őket, nekik se volt. Érzelmileg s pedagógiailag jóformán semmijük.

A Zenga zének a családom előtti főhajtás, hiszen mégiscsak sikerült élnem és túlélnem. Az Anya csak egy van-nal anyámnak szerettem volna törleszteni, az Apák könyvé-vel pedig… ugye világos. (Megjegyzem utóbbi húsz éve jelent meg először, ezért áprilisban várható a díszkiadása.) A csillagok világa a jelenleg tizenhét éves fiaimnak hálálná meg mindazt, amit tőlük kaptam. Az isten szerelmére nem regény, hanem portrégyűjtemény, a második baráti köröm előtti főhajtás (írókról, akiket ismerhettem személyesen, és a Nyugat nagyjairól, akiket majmolhattam kedélyesen). A Jánoska és a Farkas – leánykori nevén: Utazások Erotikában, avagy ki a franc az a Goethe – életem addigi nőinek köszöni meg, hogy szerettek. A Szitakötő az egész nemzedékemnek fejezi ki hálámat, hogy köztük lehettem. A Legközelebb majd sikerül voltaképp Istennek dedikálandó, amiért támogat egészséggel, kedéllyel, szerető családtagokkal, szerelemmel, barátsággal, továbbá (máris) hosszú élettartammal, de ahogyan a rég elfelejtett költő írt: Még nem elég. (Aki ismeri ezt a verset, büszke lehet magára, és föltehetően kortársam. Én szavalóversenyen is mondtam, szerintem rosszul, párdarabjával, a Nem elég-gel együtt.) Legutóbbi könyvem, a Dunapest – e sorozat címadója – nyilvánvalóan a holokausztban megöltek iránti adósságom lerovása, és nemcsak a rokonaimról van szó. Valamennyiükről, köztük a számomra teljességgel érthetetlen és fölfoghatatlan tömegmészárlás miatt meg sem születhetett rokonainkról. Érettük sokszor sírok, egészen váratlan pillanatokban. Talán ez volt a legóriásibb tartozás, amelyet rendeznem kellett, és sok időbe telt, mire képes voltam rá. 1979 óta készültem erre.
Földig hajtom a fejem Raoul Wallenberg és Carl Lutz emléke előtt. Közben azért megírtam a Jaj című kisregényt, de abban az abszurd ötlet védvattába burkolta a fájdalmat. Hálával tartozom a Dunapest-ért egy épületnek is (annak a teraszáról nézelődöm a mellékelt fotón, azaz figyelem az én városomat, nyáron, a két Covid-hullám között). Eegen. Pillanatnyilag úgy érzem, a lelkiismeretem már többé-kevésbé tiszta. Józan ésszel nem jut eszembe más fontos adósságom. Cinikus kijelentés volna, hogy majd teremt nekem az Úr, vagy a Sors, vagy a véletlenek n-számú sokasága, azaz a jelen. S a jövő. Mindenesetre – kíváncsian várom, mit hoznak.

Címkép: Vámos Miklós a balkonon