Amikor még nem volt író

Posted by
Cserhalmi Imre 

Akinek volt vagy van 12-18 éves lánya, annak nem kell magyarázni, hogy szülőnek lenni nem zavartalan diadalmenet. A kamaszlányt nagyon könnyű szeretni, de legalább ennyire nehéz is. Ez kiderül ebből a könyvből is, de nem csak ez. Amikor Éva még nem Janikovszky, hanem – eredeti nevén – Kucses volt, akkor írta ezt a naplót.

Értelmiségi polgárcsaládból származó szegedi gimnazista olyan közegben nő fel, amelyben olvasni, színházba, moziba, koncertre járni nem kivételes alkalom, hanem a mindennapi élet szerves része. Már óvoda helyett is a nagyszülei könyvkereskedésébe jár. Természetes, hogy a kultúrával szimbiózisban élés a talán legfogékonyabb és legérzékenyebb életkorban mindent meghatároz: igényeket, gesztusokat, fájdalmakat, botlásokat és álmokat is. És az sem ritka eset, hogy az átlagosnál intelligensebb és műveltebb lányok idősebb férfiakhoz vonzódnak: Éva évtizedeken át a tudós-politikus Ortutay Gyulához is.

Természetesen hasonló életkorú fiatalok is szerelemre lobbantják, de táncok, könyvek, színházi előadások, filmek és klasszikus zenék is. Szerelmes az életbe, a Tiszába, a szegedi utcákba, a vidámságba, a tanulásba, a szép ruhákba, mindenbe, pontosan úgy, ahogy általában a kamaszok, akiknek az önismeretében, világlátásában, ítéleteiben egyetlen biztos pont van: a bizonytalanság. Ettől aztán lehet rendesen szenvedni és szenvedtetni is.

Minél inkább korlátozza a vidéki város valóban jobb köreinek hagyományos viselkedésszigora a szerelmei kibontakozásának helyszínét vagy időtartamát, annál romantikusabban éli meg, annál vágyottabbak, titkosabbak vagy forróbbak az együttlétek, még ha nem is többek egy alkonytáji Tisza-parti sétánál, esetleg farsangi táncmulatságnál. Éva egy felnőtté érő kislány vívódásait, gátlásait, rajongásait, utálkozását, fantáziálását, illetve ezek sűrű változásait olyan őszintén meséli el, ahogy a barátnőjének se tudná – legfeljebb a naplójának. Nagyon jó tanuló, dühöng, amikor egyetlen jegy miatt nem lehet jeles rendű a bizonyítványa. A tantárgyak iránti rokon-, illetve ellenszenve nem függ a tanítójának személyétől. Ruha, frizura, randevú, korcsolya, mise, utazás – percnyi üresjárat sincs az életében, de mindez úgynevezett jól nevelt – tehát a szülői házban is nevelt! – kamaszlányok életében szokványosnak mondható. Mitől tűnik mégis, sőt különösen érdekesnek ebben a naplóban?

Attól, hogy Janikovszky Éva írta. Vagyis az a későbbi író, akit minden korosztály értett és szeretett, akinek az általános népszerűségét generációhatárok nem korlátozták. Idézem a naplójából: „azt hiszem, hogy velem annyi érdekes dolog történik, hogy azt föltétlenül szükséges megörökíteni az utókor számára.” Ebből a mondatából a naplójának kései olvasói nemcsak a hivatástudat korai éledését észlelhetik, hanem azt is, hogy a naplóban rögzített tények, események érdekességének legfőbb forrása: az írójának érdekessége.

Már itt megfigyelhetők az érett író később megszilárduló stílusjegyei: az érzékeny megfigyelőképesség, az empatikus emberábrázolás és a mélyen humánus gyökerekből táplálkozó, tehát minden harsányságot nélkülöző, szelídségében is erőteljes humor. Amikor Kucses Éva Janikovszky Évává nőtt, nem poénokat írt, hanem megmutatott bennünket a kapcsolatainkban, sőt önmagunkhoz való viszonyunkban is; a szerethető gyarlóságainkat éppúgy, mint a kellemetlen erényeinket. Mindig rátalált a bennünk – olykor önmagunk elől is rejtetten – létező öniróniára, nagyvonalúságra, érzelmekre.

És mindennek már nyoma van ebben a könyvben. Ahogyan egy-egy váratlan mondattal kommentál, kérdez. Ahogyan már most formálódik és megszilárdul az a nagyon vonzó stílusjegye, amit én Janikovszky-kikacsintósként szoktam említeni: minden tény, esemény, gondolat vagy konfliktus ábrázolása közben picit kikacsint az olvasóra, összemosolyog vele. Ahogyan kételkedik a konkrét előző mondatában és általában önmagában, ahogyan átfut fiatal lelkén a város, az iskola, a család, ahogyan levélben vall tapintatlanság és szemérmesség, vágy és félelem között vergődő lelkiállapotáról, ahogyan formálódik az a végtelenül bonyolult valami, amit nagy leegyszerűsítéssel értékrendnek szoktunk nevezni.

A Kucses-lány életébe is betör a kor, a negyvenes évek első fele: tüntetés, zsidóüldözés, háború, nélkülözés, aztán nemcsak ezzel a rendszerrel, hanem a következővel is meggyűlik a baja… Bizonyos fokig kortörténet is ez a napló, de csak nagyon áttételesen az, mivelhogy egy fiatal lány a politikánál sokkal fontosabb dolgokkal van elfoglalva.

Kucses-Janikovszky Éva ifjúkori naplóját nem valami váratlan felfedezésnek köszönhetjük, hanem szívós gyűjtő és szerkesztő munkának, amelyet itt nem írok le, a könyv olvasóinak módjuk lesz ennek megismerésére is. De feltétlenül meg kell említeni azok nevét, akiknek hálásak lehetünk érte: Dési János, Dóka Péter és Juhász-Dudás Lívia. És természetesen az előszót író Janikovszky Jánosét, az írónő fiáét, aki most annak a Móra Könyvkiadónak a vezetője, amelynek öt évtizeden át az édesanyja a meghatározó szerzője volt. Mai szóval: Európa-szerte ismert sztárja.

Van a könyvben sok – a hagyatékból is származó – fotó, van bizonyítvány másolata, ruharajz, újságcikk, kézírás, írógépes írás, verskezdemény, meghívó, rajz, postai levelezőlap… De talán a könyv borítója a legszebb: Szabó Imola Julianna munkája.

Janikovszky Éva: Naplóm 1938–1944
Móra Könyvkiadó, Budapest, 2020
198 oldal, teljes bolti ár 2999 Ft
kedvezményes ár a kiadónál 2550 Ft
ISBN 978 963 486 6664

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Ez a gyerekkori és fiatalkori napló, amelyet Janikovszky Éva tizenkét és tizennyolc éves kora között vezetett, az idei év egyik irodalmi szenzációja. A korabeli naplóbejegyzésekből kibomlik egy különlegesen érzékeny lány története, aki a világháború éveiben lett felnőtt, ebben az időszakban volt először igazán szerelmes, és miközben életre szóló barátságokat kötött, szembesült a vészkorszak legdurvább intézkedéseivel, amelyek a családját is érintették.
A későbbi írónő – akit ekkor még Kucses Évának hívtak – remek stílusban, a rá később is jellemző iróniával mesél osztálytársairól, barátairól, saját magáról, és persze tágabb otthonáról, Szegedről. A vidám gyermeki hang folyamatosan komolyodik, és a késői – 1943-as és 1944-es – bejegyzések már egy olyan fiatal nőt mutatnak, aki érettségével, intelligenciájával, műveltségével kitűnik kortársai közül, és ezért a nála idősebbek barátságát keresi. A kötet gazdag képanyaga a hagyatékban maradt fotókból, valamint korabeli dokumentumok alapján készült.

Az Olvass bele A KULTÚRAKIRAKAT írása
Címkép: Szeged. Női portré 1939. Fortepan
%d bloggers like this: