A szentföldi lovag 3.

Posted by

 Jeruzsálem kapujában

Illés György regényének részlete
Mindannyian tudták, hogy az előttük álló napok és hetek során képek és benyomások zúdulnak majd rájuk, előítéleteik szertefoszlanak, viselkedésük megváltozik, mindennapi életük hihetetlenül eldurvul. Egy másik világba kerültek.

Látnak majd jelentéktelen bűnökért ügyetlen kézzel fölakasztott embereket, akiket ott hagynak lógni, lábukkal alig néhány ujjnyira a föld fölött.

Bejárják majd a tábort, megtudják, hogy a frank haderő csaknem húszezer embert számlál, de a vezetésért küzdelem folyik: az angol lovagok Brienne János királyt pártolják, a franciák a távol levő Montenotti Ottót, a németek erre hajlanak, a dánok arra, minden náció vitában áll a többivel. A magyarok még nem érkeztek ide.

Tanúi lesznek majd, hogyan erőszakolják meg csoportosan azokat a nőket, akik úgy döntöttek, hogy a katonáknak árusítják kegyeiket.

Megesik majd, hogy félrelökik őket az útból Salamon templomának fennhéjázó lovagjai – a templomosok –, s elképedten figyelik majd, mint civakodnak, verekednek a Jeruzsálemi Szent János kórház hasonlóan nagyhatalmú lovagjaival, az ispotályosokkal. Hiába nevelkedtek egyazon vallás televényén, e harcias szerzetesek közé most éket vert a gyűlölködés és a becsvágy.

Nézik majd a város hatalmas, kettős fallal körülvett erődítményét, nézik a valamikori keresztény erősség bástyafalain őrködő muzulmán katonák sisakjait és turbánjait. Csonthegyű nyilak zápora kergeti majd a kereszteseket fedezék mögé, de semmi sem óvja meg azokat, akik olyan szerencsétlenek voltak, hogy rájuk freccsent a kísérteties görögtűz. Bőrtömlőkben vagy betapasztott agyagedényekben hajították közéjük, hogy aztán valaminek nekiütődve szétspricceljék tartalmukat a zsúfolt síkon.

Fölfedezik az akkói partvidék folyóit és vizeit. És figyelmeztetik majd őket, hogy ne igyanak belőlük, mert a hegyek lábánál tanyázó szaracénok azzal szórakoznak, hogy megmérgezik a patakokat. Legtöbbször állatdögöket vetnek beléjük. Vagy ami még jobb, hitetlenek megcsonkított tetemét.

Látják majd, mint fordul szeptember pora őszi szitálásba. Tapasztaltabbakká válnak, belefásulnak ennek a szinte mozdulatlan ostromnak a szörnyűségeibe, s rádöbbennek, hogy a Nyugat húszezres seregét kisszerű féltékenységek terhelik, százféle érdek repeszti ugyanannyi darabra, s Európa ökle nem egyéb már, csupán egy begörbített mancs…

A szállásokra vonatkozó előírásoknak megfelelően, Bálintot, mint Magyarország lovagját egy roskatag, szürke sátorhoz vezették, félmérföldnyire János király skarlátszínű, nagy, csúcsos sátorától. A szállásmester csak a vállát vonogatta, amikor Bálint megkérdezte, hogy a várnagy és az őrkapitány számára milyen megoldást tudnak ajánlani.

Nézz körül – mondta a férfi. – A sereg fele árokban hál vagy odakint a mezőn. – Pimaszul hozzátette: – Ha netán nem vetted volna, észre szemünk-szánk muzulmánokkal van tele, de még a seggünk is!

Ha gorombán hangzott is, a férfinak igaza volt. Akkó városa a szaracénok kezén volt, körülötte egymérföldnyi széles sávban a keresztények voltak az urak, aztán jöttek az alacsony dombok, Palesztina meg az egész iszlám birodalom, amely a tengerbe akarta kergetni a hitetleneket.

Gergelynek Bálint sátra bejáratánál hevenyésztek hálóhelyet. Befogadták Gimesit is. Nagyobb utat tettek már meg együtt, mint hogy másként cselekedjenek.

Alig néhány órával azután, hogy bekvártélyozták magukat toldott-foldott szállásukra, Bálint kihallgatást kért a királytól. A neve fölkerült egy lajstrom aljára, neki pedig megmondták, hogy várjon a sorára. – De figyelmeztetlek – intette az írnok –, hogy vannak itt vagy ötvenen, akik mind magasabb rangúak nálad, Márévár lovagja. Eredj, intézd a dolgaidat. Az értesítést idejében megkapod majd.

Bálint, aki ennél többre számított, megkérdezte: – Hát mit gondolsz te, mi itt az én dolgom, ha nem az, hogy átadjam az…

A hivatalnok azonban ekkorra már nem foglalkozott vele, hanem ingerlékenyen odaintett magához egy harapós kedvű flandriai nemest.

Két nap elteltével Bálint ismét megpróbálta. A válasz azonban most is ugyanaz volt: „Várj a sorodra, időben értesítünk. A király nagyon elfoglalt ember, Majláth úr. És észrevetted-e vagy sem, de itt egy városért csatázunk.”

Ez megfelelt az igazságnak – Brienne János, Jeruzsálem királya csakugyan el volt foglalva.

De nem olyasmikkel, mint Bálint gondolta.

Nehezen hihető, de a tétova, fakószőke hajú uralkodó nem értett a stratégiához, s azt sem tudatták vele, ki és mikor szándékozik támadást indítani Akkó falai ellen. Ehelyett panaszokkal és pörpatvarokkal jártak a nyakára, néha csip-csup, de legtöbbször nevetséges ügyekkel, amelyek azonban mind a Nyugat nagyhatalmú hadvezéreinek szájából hangzottak el.

Szeretném felhívni felséged figyelmét, hogy Montauban zászlórúdja távolabb áll a királyi lobogótól… méghozzá vagy jó harminc méterrel, mint Aalborg rikító zászlaja!”

Egy szóra, sire! Kíváncsi volnék, vajon hol voltak az angolok, amikor tegnap reggel rohamra indultunk. Csatázni jöttek ide ezek vagy kockázni?”

Én legalább tizenöt friss lóra kaptam ígéretet! És akkor kik kapják? Azok a tohonya norvégok! És mi jut nekem, aki már időtlen idők óta az Ügy szolgálatában állok?”

Ez talán érdekel, uram királyom. Valahányszor csak nekifogunk összeszedni az ostromlétrákat, a franciák eltűnnek a sátraikban. Létezik, hogy egy egész nemzeten üljön a tériszony átka?”

A dánokkal kapcsolatban kérném tanácsodat…”

Minden tiszteletem úgynevezett szövetségeseinké, a walesieké, mindazonáltal…”

Azok a fennhéjázó templomosok…”

Azok a közömbös szerzetesek, az ispotályosok…”

És ez így ment mindennap órákon át: így vonítottak farkasok módjára, vagy bégettek bárányokként határozatlan uralkodójuk jelenlétében a keresztény világ óriásai.

Ilyen körülmények között nem volt könnyű egy kisebb márévári birtok fiának a zaklatott és bizonytalan király színe elé jutni. Még az sem számított, hogy Majláth Bálint Márévár kincseit akarta felajánlani neki.