Angyali történet

Posted by
Lana meséi
>Hallja e kend ecsémuram! Na gyüjjék gyorsan, igyon meg velem egy sert, mondanivalóm van. Hogy barátságosnak tűnjek, igyekeztem a stílusát átvenni. Nagyon is megértette, mert ügyesen azon nyomban be is nyomakodott a kocsmába, pontosan annak a kerthelyiségébe. De a benyomakodást a terasz átrendezésével kellett kezdeni, az asztalt el kellett húzni, a hatalmasra dagadt pocakja ugyanis nem fért el. Amikor leült, így is rányomódott a tölgyfára. Én egy szilvát kérek, követelőzött, pedig világos voltam, mire is hívtam meg. Na kapott egy szilvát, aztán még egyet, s megeredt a nyelve. Úgy énekelt, mintha színpadon lenne. Jó estét kívánok, megjöttek a fehérvári huszárok..
A többi asztalnál meg mind minket néztek. Persze nem csak azért, mert vele voltam, a szárnyaimat is csodálták, hiszen angyalokkal még nem találkoztak az ivóban.
De a népért, mit meg nem tesz az ember.
Na hallja e kend, kezdtem volna a mondókámba, mert azért gyüttünk, hogy megmossam a fejét.
Lelkecském te vagy a soros, vágta a fejemhez, s zavaros tekintettel nézett alulról felfelé rám, s jól meg is nyalta a szája szélét. Én meg isten uccse, nem tudom, ez felszólítás volt e az ivásra, vagy csak belém akart kötni, a béke kedvéért beleittam a keserű italomba. Na akkor, s kezdtem neki mondani, hogy tudja e, milyen sok a szegény ember, akinek nemhogy serre, de még kenyérre és tejre sem futja, amikor lehurrogott. A tizenkettedikben? Ne nevettessen már, itt egy sincs. Na akkor, akár akarta akár nem, megfogtam a grabancát és felemeltem a levegőbe.
Átlibbentünk a nyolcadikba, a kilencedikbe, meg a többi kerületébe a székesfővárosnak, hogy lásson is valamit legalább a szűkebb hazájából. Mit mondjak, nem hatotta meg. Azért repkedtünk még egy kicsit Szabolcsban, és a Viharsarokban, sőt elmentünk Borsodba is, de őkelmét nem nagyon érdekelte. Mint ahogy az sem, hogy a kórházakban ezrek és ezrek kínlódtak betegen, gépekre kötve. Tudja angyalkám, mondta, az év váramban, csak így hívta a munkahelyét, minden rendben van. Megy a felújítás, az átépítés, meg is szentelték a papok amit csinálok, meg azt is ahol dolgozom. Ez azt jelenti kérlek alássan, hogy én egy szent ember vagyok. De te tudod ezt, különben nem foglalkoznál velem, simogatta meg a szárnyamat, amitől jól ki is rázott a hideg. Mondta ugyan Uriel, ne engedjem nagyon közel magamhoz az ördögöt, de csak kijátszott a beste fattya.
Nemsoká’ meg is koronáznak, dicsekedett, csak azt várjuk, hogy befagyjon a Duna. Mert mindent a hagyományoknak megfelelően kell csinálni. Ó, az ősi magyar hagyományok, s elmerengett kicsit a hátamon. Mi meg repültünk tovább. De olyan nehéz volt, s annyit fészkelődött, hogy attól féltem letöri a szárnyaimat.
Megmutattam neki az üres iskolákat, az öregek otthonait, a menhelyeket, az üres színházakat, koncerttermeket, de ecséuram inkább a futballpályákat nézegette. Innen fentről bizony jól mutattak, bár ezek is üresek voltak.
Kevés, kevés, motyogta az orra alatt. Sportolni kell! Mindenkinek! Ezt volt képe belekiáltani a levegőbe.
Enni kéne, meg dolgozni, de lassan egyiket sem lehet, vágtam a fejéhez az igazságot. Ha jó gazda lenne kend, lenne munka, lenne kenyérre való.
S akkor bementem a fejébe, hogy lássam, mit gondol. Elszörnyedtem. Magát látta királyi koronával a kobakján, előtte egy aranytálban sültek halmaza, a kristály kancsókban sűrű aszú, körötte hajbókoló szolgák, bülbül szavú leányok, s a vár körül egy sűrű kerítés, hegyes dárdákból, kívül a fekete sereg áll tekintetesen. És boldog volt.
Mert nem látta, amit én. A nép ugyanis, az istenadta, sűrű sorokban vonult a vár felé. Igaz, még messze jártak, de nagyon fenyegetőnek tűntek kapával, kaszával a kezükben. Pedig, ha jól belegondolok, eredetileg ők csak dolgozni indultak.