A szentföldi lovag 1. rész

Posted by

Illés György regényének részlete

Rajtaütés

Az ötvenesztendős Majláth, Máré ura nem volt hiú ember. Csupán egyetlen vágya volt; szerette volna fogadni a kikötőben gyülekező keresztesek üdvözletét. Nyilván tisztelik majd benne Halics régi háborúinak veteránját… Korához képest erős, mint a medve, mondogatják majd (észre sem véve elhomályosodott bal szemét)… Ámulva csodálják majd a vitézlő, agg várurat, hogy nem átallt személyesen is eljönni… Aki majd ragaszkodik hozzá, hogy ott helyben, a parton fölnyissák a ládákat s a lovak bőriszákjait…

És akkor nagy fennen odaszól a keresztesek ez új nemzedékének: ‒ Tessék, uraim! Íme, hozzájárulásom a Krisztus ellenségei ellen viselendő háborútokhoz. Jól vigyázzatok rá. Csak a legjobb holmikat vásároljátok rajta. És ne feledjétek, ha majd eljön a napja, hogy győzedelmetekhez némiképp Máré vára is hozzásegített.

Így dünnyögött magában az öreg harcos, miközben kíséretével épp egy völgy fái között kocogott, úgy ötmérföldnyire Pécsváradtól délre. Hiúság lett volna? Na és ha igen? Nem válthatja meg tán egy bolondos öregember, hogy néhány percre ismét ifjúnak érezhesse magát?

Itt tartott, amikor nyílvesszők röppentek feléjük a fák közül.

Jól kitervelt, tökéletesen végrehajtott, gyilkos rajtaütés volt. A nyilak első sorozata megölte a klerikust, az egyik szolgát s hármat a fegyveres lovasok közül. Öt ló összeroskadt, néhány megbokrosodott, a nyirkos levegő megtelt meglepett kilátásokkal, lovak nyerítésével, sebesültek dühödt ordításával.

Hátulról érték öket a nyilak, ijedten megfordultak, megsarkantyúzták lovaikat, és kétségbeesett sietséggel kezdték leoldozni a nyereggombjukra kötött pajzsokat. Tovább hussantak, röppentek a nyílvesszők az erdő aljnövényzetét alkotó tüskebokrok közül, két tűz közé kerültek. Három állat ismét összerogyott, a második szolgának épp a gerincét fúrta keresztül egy nyíl, a tizenhat tagú fegyveres kíséret tizenegyre csökkent.

Sokan túlélték az első rohamot, mert a nyilak elakadtak a láncingekben, megpattantak egy-egy meglebbenő köpenyen, csizmaszárakba, nyeregtáskákba vagy éppen a kincset tartalmazó apró, megvasalt ládákba fúródtak.

Majláth nagyurat kétszer is eltalálták, de a nyilak nem tudtak áthatolni páncélingének edzett láncszemein. Korábbi harci tapasztalatai mentették meg az életét: kirántotta a kardját, behúzta a nyakát s leszegte a fejét. Egy nyílvessző a sisakjának ütődött, leperdült róla, és háromszögletű hegyével a földbe fúródott. Lehet, hogy eltalálják még ezek a semmiből ott termett, alattomos gazemberek, de a torkát nem érheti nyíl.

Rábődült embereire, hogy sarkantyút a lovaknak, meneküljenek a támadás színhelyéről, aztán fél mérfölddel odébb álljanak meg, és várják be egymást. Nagyra vannak magukkal ezek a lesipuskás íjászok, amíg rejtőzködhetnek, de majd meglátjuk, mit csinálnak, ha egy lovasroham szétcsap a tüskebokrok között!

Előre! ‒ rivallt hát lovasaira, lehajtotta fejét, hogy sisakjának széles orrvédő vasa a mellét érte, s előrerúgtatott paripájával a keskeny erdei ösvényen.

E pillanatban újabb nyílzápor röppent felé, és érezte, hogy a ló összeroskad alatta. Hatalmasat esett, elvesztette a sisakját, megreccsenő bal karjába rettenetes fájdalom hasított. A száguldás dermedtséggé változott, a rend káosszá. Lovak vonaglottak körülötte, üvöltött ember és állat, egy futó alak torpant meg előtte: a férfi homlokát nyílvessző fúrta át.

Miközben a férfi holtan esett össze, Máré nagyura föltápászkodott. Bal karja hasznavehetetlenné vált, könyöktől lefelé tehetetlenül csüngött, de a váratlan támadás okozta döbbenetben nem érzett fájdalmat. Eltört a karja ‒ látta, hogy eltört ‒, de azon kívül, hogy ezt tudomásul vette, és jobbjába szorította kardját, egyebet nem tehetett.

A nyögések és kiáltások folytatódtak, még mindig teljes volt a káosz. Aztán hirtelen megszűnt a zűrzavar, s a magát összeszedő Majláth azt vette észre, hogy hat-nyolc embere közrefogja. Gyalogszerrel fogták körül a mohlepte ösvényen, néhányan pajzsosan, de karddal kezében mind, mintha valamilyen tövises bokor sarjadt volna ki a gyalogúton.

A támadók azonban nem adtak nekik lehetőséget, hogy férfimód megvívjanak velük. Továbbra is a fák rejtekében maradva sűrű, könyörtelen nyílzáport zúdítottak rájuk, Máré katonái pedig térdre roskadtak… kétrét görnyedtek… hátukra hengeredtek és meghaltak…

Nem Majláth nagyúr halt meg utolsóként, bár nem sok hiányzott, hogy ő legyen a legutolsó. Több nyíl találta el, mint a többieket. Senki se vette a fáradtságot, hogy megszámlálja őket, de amikor elzuhant, csak úgy röpködtek körülötte a feltollazott szilfavesszők szilánkjai, az erőszak e virágai, amelyek a várúr végső vereségét jelezték.

A támadók gyanakvóan, a gyávákra jellemző tétovasággal óvakodtak elő fedezékük mögül. A munkát, amire fölfogadták őket ‒ a lovasok lemészárlását ‒, elvégezték, és most nem voltak egészen biztosak benne, hogy el kell-e vágniuk a sebesültek torkát, vagy hagyják békén őket.

Abban a reményben, hogy kedvére tesznek megbízójuknak, nekiláttak, hogy legyilkolják őket. Aztán meghallották a lódobogást, abbahagyták, megálltak büszkén nyilaikkal, vigyorogva a jól végzett munka után.

Az érkező lovasok állig föl voltak fegyverkezve. Súlyos szegecselt sisakjaikban mind egyformának hatottak, a szemrések és lélegző nyílások mögött nem lehetett kivenni arcukat. Kezükön egyujjas lánckesztyű, köpenyük szürke.

Rávetették magukat az íjászokra, lekaszabolták, beletapostatták őket az erdei út puha, agyagos talajába, nehéz kardjukkal miszlikbe szabdalták a bérenceket. A névtelen lovasok eközben egyetlen szót sem ejtettek, a sok gyilkosság nem hagyott időt a fecsegésre.

Ezután távolabb rúgtattak, két vonalba sorakoztak, úgy nézték parancsnokukat, amint paripája hátán odaléptet Majláth nagyúr át meg átdöfött holttestéhez.

Feje előrebillent, úgy nézett le sisakjának szemrésén át. Amikor megszólalt, hangja öblösen zengett a fejvéd alatt.

Bolond vénember… A kincs felébe lefogadnám, hogy azt hitted, valami lotyónál vagyok. ‒ Fölemelte fejét, és a többiekhez fordult. ‒ Kétnapi könnyű lovaglás. Elintézzük a levanteit, aztán szekérderékszámra hozatjuk majd a nőket a zuhogóhoz.

 Vetett még egy utolsó pillantást a férfira, akit meggyilkoltatott, de egy szemvillanásra se méltatta azokat, akik meggyilkolták. Hitvány semmirekellők, bérencek, a nyilazáson kívül semmihez se értenek. A holló se károg utánuk. Végül is mire számítottak: arra, hogy hagyja majd fecsegni őket?

A parancsnok megrántotta a gyeplőt, s lovát visszafordította abba az irányba, amerről jött. Társai követték, fojtott hangon beszélgettek, időnként harsogva felröhögtek. A kincs már náluk volt, a haldokló emberekre, állatokra ügyet se vetettek. Keresztülléptettek a mészárlás színterén, majd kissé távolabbra érve gyorsítottak, és könnyű vágtára fogták lovukat.

Egyikük se vette a fáradtságot, hogy hátrafordítsa sisakos fejét, és visszanézzen.

Illés György: A szentföldi lovag. HEFA Invest kiadó