Nyolc órán át csak egy csík a medence fenekén

Posted by

Gaál Péter
>Ha olyan szerepet vállalsz, amely az erődet túlhaladja, akkor egyrészt ebben is kudarcot vallsz, másrészt pedig azt is elszalasztod, amelyet képes lettél volna betölteni. (Epiktétosz)

Hát igen, Platón és Arisztotelész után nagy vonalakban fél évezreddel már a sztoikusok is ilyen baromságokat írtak. Pedig Epiktétoszról kifejezetten azt mondják, hogy gyakorlatias volt.
Hát ez minden, csak nem gyakorlatiasság. Minden sportoló tudja, noha nekem is olcsó dolog pont őket előhozni, annyira kézenfekvő. A “nem szoktam hozzá-t” soha nem értettem.
Az ember annyi mindenhez nem szokott hozzá. Igazából az élethez se tud hozzászokni, mert ha tudna, nem halna meg. Nem szoktam hozzá. És? Életem első ötven kilométere után jutott eszembe először. Elindultunk a visegrádi horgásztótól délután négykor, és valahogy lekeveredtünk Szentendrére, de ha már ott voltunk, és amúgy se járt már semmi, a kocsi meg a tó mellett, gondoltuk, visszasétálunk a Dunaparton.
Na, akkor határoztam el, hogy nagy, fehér kutyát veszek, sötétben az olyan megnyugtató, véltem. (Az is, ha el nem megy, csak a pireneusi, amit aztán tenyésztettem is, ha vadat lát, elmegy, mint a füst, s hogy mikor jön vissza? kérdezték a vevőim, hát, úgy fél óra és három nap között bármikor.)
“Olyan szerepet vállalsz, ami erődet túlhaladja.” Ezzel két apró probléma van: egyrészt fogalmam sincs, hogy mi haladja meg az erőmet, másrészt csak olyan szerepet szabad vállalni. Ugyan miért? Azért, polgártársak, mert a gyakorlatban az történik, hogy Epiktétosz, pardon, az őt követő ember előre elképzeli, hogy mi haladja meg az erejét, és aztán… aztán ezt az elképzelést is alulmúlja. Egy magasugró nem akkor jár el helyesen, ha addigi teljesítménye tükrében egy úgynevezett reális célt tűz ki maga elé, hogy megugrik mondjuk rúd nélkül két és fél métert, az már több, mint az érvényes mai világcsúcs, nem, azt sem fogja kitűzni, csak az addigi teljesítményéhez viszonyított pár centi pluszt, hanem akkor, ha FEL AKAR UGRANI A HOLDRA. Persze, hogy nem fog felugrani, de így tudja csak kiadni azt a maximumot, amiről legfeljebb sejtelme lehet csak, hogy benne van.
Néha Isten rásegítést küld. Nekem a régi aikidó-edzőmet küldte, aki pontosan tudta, hogy mi az a paraszthajszál, ami ugyan már túl van az én elképzelt határaimon, de a valós határaimon nincs túl. Ez a jó edző. Lógsz a bordásfalon, közben medicinlabdákkal hajigálnak, magadtól már rég lejöttél volna, de nem jössz le. A múlt század húszas éveiben az Északi-sark közelében kényszerleszállt repülőgép pilótájának egy jegesmedvét küldött, amitől úgy megijedt, hogy helyből felugrott a szárnyra, pedig a szárny nem sokkal volt közelebb a földhöz, mint az a bizonyos mai világrekord. Amikor életemben először kinyomtam százhúsz kilót, egyedül voltam a teremben. Értelemszerűen nem állt mögöttem senki, és miután kiemeltem, arra gondoltam, hogy ha ezt most a tökömön végig kell görgetnem, mert nem tudom kinyomni, hát az nagyon fájdalmas lesz. Sikerült.
És utána, amikor már álltak mögöttem, legalább fél évig nem sikerült.
A tavalyelőtti Kinizsi Százas, elején a sárral, amitől három óra elillant mindjárt az elején, a végén a huszonegy kilométeres terepfutással, amiből nyolc és fél hegynek fel történt. Utálok futni, nem is tudok, és se addig, se azután nem futottam félmaratont, pláne nyolcvan kilométerrel a hátam mögött, de akkor mindegy volt. Az esélytelenek nyugalmával nem saccolgattam semmit, az esélyeimet végképp nem.
Vegyétek és egyétek.
S végezetül, a mai szórakoztató műsorban még két idevágó apró emlék. Ugyancsak ezen a Kinizsin, annak is a legszivatósabb szakaszán, Dorog után, fel a Gerecsére, futottam össze azzal a nénivel, aki már azelőtt tíz évvel, életem első Kinizsijén túl volt a hetvenen, le is fényképeztem. Anno a férje is ott volt, a legendás Béla bácsi, ő húszon-valahányadik alkalommal, előttem jó pár órával már a tatai kantinban dekkoltak.
Abban az évben – 2009-et írtunk – átúsztam a Balatont is. Ha már lúd, legyen kövér. Nem fulladtam bele, számomra az is kiváló eredmény volt, unni viszont nagyon untam, tökéletesen megértve közben Darnyi Tamást, aki egyszer az edzéseiről azt mondta, hogy képzelje el a kedves érdeklődő, hogy napi nyolc órán keresztül egy csíkot néz a medence fenekén. Nos, ezen az átúszáson meghalt valaki. Valószínűleg szívgörcsöt kapott, a végén, Balatonbogláron fedezték fel, a sekélyesben. Talán már előtte érezte, hogy valami nincs rendben, de végigúszta.
Nem mondom, hogy rossz halála lehetett.